Tán jó s tán rossz…
szerző: Sárközi György
December foga csattog... a havas föld derengve világít,
De a csillagtalan ég kopaszon s feketén didereg, -
Cigány ujjaim szerteválva bolyonganak a nagyhasú kályha
Falán s mint jótüzű bor árad begyükben a meleg.
Tán jó s tán rossz, hogy magam mindig szobába temettem,
S a szobának mindig egy, csak egy ablaka volt,
Melyen a fekete ég, mint álmosfejű, lomha medve
Magányos lelkem keseredő mézéért lehajolt,
S melyen kiláttam a megőszült, hófedte éjszakába,
Túl házakon, hegyeken és elhagyatott hidakon,
A csörömpölő erdőkig, hol égőszemű farkasfalka barangol,
Utjában fekete csillagokat taposva a havon.
Tán jó s tán rossz, hogy itt éltem és nőttem a kályha mellett,
Mint a kaktusz: szurósan és ki nem nyilva soha, -
Tán megfagytam volna, ha gyöngéden rámlehelő melegével
Nem őriz, fázós és félős gyermeket, a szoba,
Tán jó... s tán rossz, rossz, rossz, hogy nem futottam zokogva közétek,
Elveszve inkább, de mégse, mégse libegő, halott
Árnyék decemberi kályha tüzénél, hanem ordas keserű lélek,
S Veletek vacogó, testvéreim: ordító, éhes farkasok!