Szomoru ódák valakihez
| Szomoru ódák valakihez szerző: Ady Endre |
I.
Szép voltál volna, lyányoknak való
S Istenről is vig ölekre eresztett
S be furcsa vagy
Ma, amikor vén fagy-szemed mereszted
Csókok után, be furcsa vagy.
Tépted, tiportad rózsás napjaid
S rózsás napjaid tépték és tiporták,
Életeden
Átbitangoltak némber-csordák,
Ifjú, forró életeden.
Nem tudták s te sem tudtad, hogy ki vagy
S hogy szépséged vár szemeden kitörvén
S hogy szép lehess:
Ez kivánja bus daccal ősi törvény
S minden dacol, hogy szép lehess.
Elmulasztottak finom, lágy kezek
S te is magadat, óh elmulasztottad
S a szépülést
Hagytad a boldog, csunya ravaszoknak,
A jussodat, a szépülést.
Amennyi csók volt akkor érdemes
Valamennyi mind te szépséged várta,
Ölt szinedért
Hullott le akkor száz csillogó párta,
Holt szépségért, ölt szinedért.
Szép voltál volna: hervadt, csuf fejed
Konyitsd le most már ki nem sírott könnyel
S a lyányokat,
Adós maradván nekik száz örömmel,
Áldd és átkozd a lyányokat.
II.
Hahogy haragszol, nem az anyádért,
Nem hét gulyára szóló tanyádért,
Hanem haragszol romlott hazádért,
Grófok és papok uraságáért.
Nem gyermekidért fájtak a dolgok,
Nem tenmagadért nem voltál boldog,
Hanem megnyiltak gyászos mennyboltok,
Hanem haragra sok másért volt ok.
Jaj, hogy nem lehetsz te most az élen,
Bátran, durcásan, hősen, kevélyen,
Minden magyarnak bús szivén, mélyen,
S rólad az ellen aggva beszéljen.
Be kár teérted s be kár miattunk,
Amit gyüjtöttünk, őriztünk, adtunk,
Amit nagy-gyáván másokra hagytunk,
Most az lett a mi vádoló fattyunk.
Ha te még hinnél, ha te még szólnál
Piros neveknél pirosabb volnál,
Pirosabb lennél a piros bornál
S véresebb lennél a véres bibornál.
Hogyha lehetne, be ütnél széjjel,
Be hajnalodnék a magyar éjjel,
Rímmel és karddal, szóval, fekéllyel
Égetnél, dulnál mindent víg kéjjel.
Te volnál akkor életnek sója,
Uri bűnöknek nagy bosszulója,
Magyar deákok nagy pártolója,
Mindeneknek hős ostorozója.
Jaj, hogy haragszol s hiába minden,
Vér fogyatkozik szítt ereidben,
Magyar dühödre elég düh nincsen:
Fajtáddal együtt verjen az Isten.
III.
Jaj, most hallgatsz el, te, világgal megtelt
Mennynek megduzzadt terhes ember-mása,
Sötéten szállongsz, vészharangod alszik
S önmagadnak vagy bus döbbenete.
Olyan gazdag vagy, hogy nyelved megnémult,
Jaj, félsz szakadni szegény, érett felhő.
Kongass elébed, vállald már a sorsod,
Rázd meg szíved, te: fájdalmas Én.
Ha most huznád meg harangját szivednek,
Halál-angyalok szárnya búgna kórust
Az Élet részeg, égverő dalához
S megtátongna az ördögmély-titok.
Tarajos felhők alat fojtott szívvel,
Gubbadt szíveddel, e véres haranggal,
Tántorodottan, önterhességedtől,
Özönt késleltetsz, vén harangozó.
Sötét a felhő: Istennek felhője,
Bus a harangod: Istennek harangja,
Ontsd a felhődet, kongasd a harangod
Éld a sorsod, éld el a szived.
Égzengéssel vak éjszaka boruljon
Fényes délórán s zuhogjon özönviz
S megkönnyűlt végzet szörnyü zsivajában
Sikoltson végsőt a bomlott harang.
IV.
Az Istenhez gyönge szódat emeled:
Teveled lesz akkor az Isten.
Elvesztetted szegény, kóbor magadat:
Ha szabad: segítsen az isten:
Perc-barátok kedve már elköltözött:
Búk között itt lesz tán az Isten.
E szép élet nem sok örömet hozott.
Gondolkozott azomban az Isten.
Az Istenhez gyönge szódat emeled:
Teveled lesz akkor az Isten.