Szomorú ódák valakihez

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Szomorú ódák valakihez
szerző: Ady Endre
Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Ady Endre: Szomorú ódák valakihez

I.

Egyszer-kétszer
Meghaltál már vén, bolond ur,
S ellenséggel
Vívtál néhány hős csatát.

Egyszer s másszor
Azt hitted, hogy a tetőn vagy,
Nagy dúláskor
Azt hitted, hogy győzelem.

Most már ökrök
Jöttek lovaid helyébe
S én öröklök
Egy szép halál-fogatot.

II.

Szeretlek halálos szerelemmel,
Te hű, te jó, te boldogtalan,
Te elhagyott, te szép, béna ember,
Te: Én, szegény Magam.

Senkid sincs e bus, pucér világon,
Sorvasztó, álmatlan éjjelek
Holdfényénél fölujjongva látom:
Csak én szerettelek.

Te: Én, aki királynőket vártál
S bölcs királyok hódolásait,
Nézd, szivekben hogyan be nem váltál:
Csak én vagyok ma itt.

Szeretlek, mert a keserűségnek
Ártatlan és áldott fia vagy,
Mert minden egynek, búsnak és szépnek
Tömjénezni szabad.

Téged elhagyott már minden, minden,
Durván meg-nem-értőn és gazul,
Nincs szépség, melynek hivője nincsen:
Most én vagyok az úr.

Az egész világ helyett imádlak,
Te hű, te jó, te boldogtalan,
Te szép, kit a buták meg nem láttak.
Te: Én, szegény Magam.

III.

Óh, életem
Be nagyon és igaztalanul szeretlek,
Én életem, óh, életem,
Te vagy a legszebb,
Életek élete.

Meghalhatok,
Ma inkább, mint holnap,
De akik utánam loholnak,
A napok,
Fényeskedjenek fényeikben.

Fényeskedjenek a napok,
Az emlékek és csodák
Tovább és tovább:
Beszéljenek az ostobák
Sokáig rólam.

Óh, életem,
Be nagyon és ragaszkodva szeretlek,
Én életem, óh, életem,
Sokat láttam, sirtam,
De a legszebb
Te vagy: életek élete,
A legidegenebb és a legszebb.