Sziklák között
A barna s vén föld órjás, jó mosoly
ez őszi reggel! Roppant csontjait
a napra rakja s míg hűsen csap át
vén tagjain a könnyü vízfodor,
egy hóbegyű pacsirtát hallgat itt,
mely szirtre szállva zengi gyöngy dalát.
E kép oly ősi, egyszerű s igaz;
az élet ez; mosolyg és bölcs a föld.
Ha azt szeretnéd csak, mit érdemes,
az öröm lenne s szívednek vigasz;
de jobbá lesz a föld, ha kín gyötört, –
add néki tested s üdvöt fönn keress!