Szerelmes vers az Istenhegyen
| Szerelmes vers az Istenhegyen szerző: Radnóti Miklós |
Itt hordta az anyja, mielőtt született,
köszönd meg a tájnak,
hogy óvta őt és körül a vastag árnyak
hűsét is köszönd, s hajló lombját a fáknak;
mind néked tartogatták! napod egére
napnak és harcodhoz
lobogónak, mely szökkenve véd a gonosz
vermektől s nehéz munkádnak diadalt hoz.
Napod és lobogód! s itt is mindenben úgy
érzed lélekzetét,
mint mikor melletted alszik s füledbe két
kicsi hanggal szuszogja szíves életét.
Szerelme egyre egyszerübb és szemében
már nincsen félelem
figyeli munkád, mosolyog és hangja sem
hallik, úgy örül, ha napodon vers terem.
Szűk holmidat vidáman összetartja és
széttúr a gondodon
s mint nap, zápor vizét az ázott lombokon,
ráncaid úgy tünteti el homlokodon.
Karolva óv s karolva óvod, míg körül
leskel rád a világ
s végül hosszu késeivel megöl; virág
nem hull majd és furakodva féreg se rág,
ha meghalsz s tested égetni lebocsátják.
De mint esti harang
hangjára toronyból a sok fehér galamb,
a hangja száll utánad s csapdos majd ott alant.