Szerelmem pompásabb sírt nem talál...
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Szerelmem pompásabb sírt nem talál.
Itt legyek én elfedve, elrejtve.
Ti mohos kőszálak, érzékenyedek,
Ha a szép szíve nem indúl.
Bévésem nevét a szirtbe.
Hadd fújjanak belé a szelek,
Hadd lássa meg az útazó.
Azt kell szeretnem, aki nincs,
És mégis kell szeretnem.
Így járt Narcissus.
De én őt mégis szeretem,
Mert hogy lehetne nem szeretni.
Ti folyóvizek, ti szép vidék,
Szívemet néked elküldeném.
De kell még a hazának,
Te azt kebledbe temetnéd,
S míg olvadoznál,
De mégis a te neved marad rajta.
S óh! háládatlan, akkor mit mondasz?
Közel vagy, mégsem láthatlak.
Mert meghalnék.
Megháborítnálak
Még kétszáz esztendő múlva is látja az útazó, és
A hazafi elsóhajt s a poéta;
Te addig nyugszol, míg én -
És nevetsz:
Hát nem lettem volna elég gazdag,
Hát lehet-é oly kőszíve...