Szent királyok pogány magyarjai
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Ha az elejét megírtam, már csak elmondom a végét is. Ne vethesse szememre Cuci János klárafalvi célszerű szegény ember, hogy semmiért hoztam hírbe.
Ez a szegény ember volt az, aki meg akart ásatni velem egy halmot, mert azon valaha az ő édesapja őszszakállú emberrel álmodott. Azt mondtam neki, nem vagyok én államférfi, hogy álmok után igazodjam. Cuci János erre nekiállt harmadmagával, három napig túrták a halmot maguk szakállára s negyedik napon elém tettek egy marék encsem-benesemet.
– Ha nem hitt az úr nekem, higyjen a maga szemének. Fizetés pedig ezért nem jár semmi, mert ez becsület dolga volt.
Ezek voltak az előzmények s ezekért kapott Cuci János az Országos Rákóczi Szövetségtől egy igen szép elismerőlevelet. Meg is érdemelte, már csak azzal az ijedtséggel is, amit akkor kiállt, mikor az asszony megjelentette neki, hogy már megint levelet kapott, az Isten tüze pusztítsa el, aki az írást kitalálta. (Mert Cuci János csak ügyvédi felszólításokat szokott levélben kapni. Cuci János ugyanis háztulajdonos is. Egy klárafalvi palota negyedrészének a tulajdonosa. Olyan ingatlannak, amely egyben egyetlen ingó vagyona is Cuci Jánosnak. Testvérek közt is megér 150 pengőt.) Kapott továbbá egy pesti doktor úrtól tíz pengőt. Ugyan ezt inkább én kaptam, azzal, hogy váltsam vissza rajta a bicskámat Cuci Jánostól s turkáltassak még vele egy kicsit, ha érdemes. (Isten fizesse meg a doktor úr jó szándékát. Én csak azzal tudom viszonozni, hogy nem írom ki a nevét. Ezért a könnyelműségért bizonyosan fölemelnék az adóját száz pengővel.)
Ezek után tartozó kötelességem beszámolni róla, hogy megérdemelte-e Cuci János a hírbehozást.
A halom, amit két hét óta vallatunk egy kis összelopkodott pénzből – hogy honnan loptam, az majd csak akkor tudódik ki, ha a legmagasabb bíró vesz fogtomra; addig csak annyit vallhatok be, hogy egy morzsa angol arany se volt benne – a halom lehet olyan háromezer kvadrátméter. A köbtartalmát is ki tudtam volna számíttatni azzal az okos emberrel, aki erre képes volt, de az nem volna hiteles. Ezekben a mostani sarakban legalább egy tizedét elhurcoltam a halomnak a cipőmön. Jó darabon, mert négy kilométerre van tőle a bakterház-megálló.
Szép kerek halom ez különben, olyan négyméteres púpja a rónának. Nem magától támadt púp, hordott fekete humusz a fenekéig. De hát kik, mikor, honnan hordták össze? Hiszen ahonnan ekkora földtömeget elvettek, ott völgynek kellett volna támadni. Annak pedig sehol sincs nyoma, ameddig ellátni. Ezt a doni bot mintha tenyéren hordták volna össze nagyon ráérő és nagyot akaró emberek. Mi célra, az mindig titok marad. Egy a sok titok közül, amiket az ásó soha nem fog megfejteni.
Talán egyidős világhírű testvéreivel, a piramisokkal. Csak ő olyan szegény magyar piramis a világhír minden reménye nélkül. Cuci János a felláhja és én vagyok a Howard Cartere. Kétszáz pengővel és háromszáz gyufaskatulyából álló laboratóriummal.
Az bizonyos, hogy az avarok és magyarok már készen kapták ezt a földpiramist.
Eddig 130 sírt nyitottunk fel. Nem nagy munka volt, a föld engedelmesre puhult s a halottak csak három-négy ásónyomra fekszenek. (Látszik, hogy nem tudnak az utódok dolgairól semmit, különben bizonyosan sokkal mélyebbre húzódtak volna mostanában.) Valahányukat a gőzeke is felszaggatta, mikor a határ még Gerliczy-uradalom volt, egyet-mást, ahogy a régi cselédek mondják, össze is szedtek, de a múzeumnak nem tartották érdemesnek hírt adni. Az uradalmak mifelénk nem tudnak róla, hogy múzeum is van a világon. Az ilyesmit átengedik a Cuci János uraságoknak.
Szép sorjába feküsznek a halottak, arccal a Napistennek fordulva, ahogy jó pogányhoz illik. Itt azonban egy kis baj van. Ezek a halottak már nem jó pogányok voltak, hanem jámbor keresztények. Itt nincs helye semmi kétségnek, mert igen keresztény érmeknek egész sorát találták a sírokban. Összesen 29 darabot. Azaz ne nagyítsunk, tekintélyes szám marad az akkor is, ha az igazat bevalljuk. Az ostyavékony kerek ezüstlemezekből – az első magyar pénzekből – 25 darab egész, 3 darab fél és egy darab csak egynegyed. De ezeket nem mi tördeltük el, hogy gazdasági föllendülésünket eszközöljük velük a mai nyomorúság napjaiban. A pénzecskéket már ilyen darabállapotban kapták útiköltségül a nagy útra menők. Szép szabályos a törési vonal, mintha olló vágta volna. A magyarázat? Ha akarom az, hogy garasoskodtak a halottakkal. De hát mást tettek volna, mikor nem kényszerítette rá őket senki? Még akkor nem voltak kitalálva a pénzügyminiszterek. (Meg is látszik a temetőn, nagyon sok benne az öregember.) Nekem jobban esik azt gondolni, hogy a szeretet törette szét a halott útravalóját. Fél dénárt elvitt a férj, felet ittfogott az asszony, hogy őrizgesse addig, míg őt is haza nem hívják s akkor összeilleszthesse az egyedülvaló édes uránál maradt fél-pénzzel. És ahol csak negyed dénárt kapott a halott? Hm. Ott, úgy lehet, többre tartották hozzá a jusst.
Hát hiszen ez poézisnek elfogadható, de egy cseppet se keresztény relígióba való. Különösen, ha azt is hozzáteszem, hogy az obulust néhány sírban nem a halott markába vagy mellére tették, hanem a szájába. Úgy, mint az igazi obulust a görögök.
Csakhogy ezeket az obulusokat az első keresztény magyar királyok verették. Amiről eddig le lehetett szedni az ezüst lilásfehér penészét, az mind az első keresztény századunkból való. Szent István, Endre, Béla, Salamon, Szent László – éppen kerek száz esztendő. Már egy hamisítvány is van köztük, még pedig első szent királyunké, Istváné. Első gyümölcse a némettel való összetestvéresedésnek, valami régensburgi huncut fabrikálhatta.
Most már mit jelent ez a halotti obulussal való pogánykodás? Tán azt, hogy a szent királyok deszki jobbágyai nem magyarok voltak? Dehogy is. Csak rá kell nézni a széles arccsontú, laposorrú mongol koponyákra! (Kettőn különösen van mit nézni. Az egyik táltos lehetett, a felső fogsorában dupla metszőfogak vannak. A másiknak a búbját meg kardvágás szelte le. Nagyon éles penge nagyon kemény kézben. Még most is borzadás nézni. Tudniillik, hogy micsoda kemény legény lehetett, aki még ezt is kiállta. A hatcentis hadi medáliának kívül be van forrva a széle!)
Bizony mind rendes magyarok voltad ezek, csak egy kicsit pogányok is, egy kicsit keresztények is. Korán kezdtük mink a kiegyezést nagyon s azóta is mindig azt csináljuk. (Még pedig úgy, hogy mindig belevesztünk.) A szent víz ellocsolta a szent tüzet, de a hamu alatt még pislogott a parázs száz esztendeig. Bujdosott a pogányság, de megvolt, életben, halálban. A halott a keresztény Istenhez ment, ez volt a tanítás, a hivatalos regula, tehát keresztbe tették a karját és mellé tették a szent királyok pénzét, hogy tudja magát mivel igazolni a tetthelyen. De mit lehet tudni, mi az igazság? Hátha az, amiről az öreg vajákosok súgnak-búgnak, pásztortűznél, holdas estén, a vízparton, mikor a lelek bugyborékolnak az örvényben és tüzes lidérc csipog a halmok tövében? Számot kell vetni mindennel. Lovat már nem lehetett a halott mellé fektetni – aki ilyet tett, more paganorum és kitudódott róla, azt négyfelé vágták, more christianorum. De legalább a lófejet, meg a ló csülkeit odalopták a halott mellé, mikor a pap oda nem nézett – ugyan az is lehet, hogy aki nem idegen leszármazás volt, hanem már a magunk vére, az be is hunyta a szemét. Négy ilyen lófejes sírt találtam, mind a négyet a halom közepén, egymás mellett, ami nem lehet véletlen. Nyilván urak voltak – az egyik csak serdülő gyermek – és díszsírhelyet kaptak. Kettő közülük vitézkedő ember lehetett, akkora kengyelekkel, amekkorákat még sohase láttam honfoglaláskori sírban. A csomóba rozsdásodott nyílhegyek is óriáshoz illők, van köztük olyan, amelyik lándzsának is nagy volna: 15 centiméter hosszú.
Hanem most álljunk meg egy kicsit, mert ebédidő van. Ezt az idő is tekintetbe veszi, mert most elcsendesedik az eső. Nem zuhog, csak lajhog.
Egymásnak veti a hátát a négy emberem – mert itt még csak kukoricaszárkúp sincs, amibe fészket lehetne rakni – és kibontják a tarisznyát. Kenyér szabadul ki belőle és zöldpaprika, ugyan most már piros.
– Hát a szalonna, Cuci?
– Leépítettük – mondja Cuci János csöndesen. – Kisgyerekek vannak a háznál, azoknak kell.
A szent királyok, korában, úgy látom, nem volt ilyen nagy a leépítés. Ennek a kornak a temetői általában nagyon szegényesek szoktak lenni, a honfoglaláskori pompának híre sincs. Egyrészt elmúltak a könnyű kereseti lehetőségek, a közel és távol Európában való körültekintések, amiken vagy a fejét hagyta ott a kiránduló magyar, vagy süveggel hozta az aranyat, másrészt az új hit is puritánságra szoktatott. Ezekhez képest ez a temető nagyon gazdag. Még tíz sírt találtunk afféle istenneves halottal, aki még egy kis vaskést se vihetett a másvilágra. A többiben mindnyájában volt valami apróság. A legtöbben a halántékot verő hajfonatot öszszetartó, gácsérfark módjára visszaperdülő karika, bronzból vagy ezüstből, egy aranyból is, ami meglehetős ritka lelet. Nyolcvan körül jár ezeknek a hajkarikáknak a száma, amiknek a divatját, úgy tartják, a szlávoktól tanulták el a magyarok. Hogy a bubifrizura nem volt divat, az bizonyos. Több asszonysírban négyesével, ötösével találtuk a karikákat, a halántéktól le a térdig.
Gyűrűt ötvenet találtunk, – mindig a középső ujjon – ami olyan szép kollekció, hogy boltot nyithatnánk velük. De nem sok forgalmiadót kapna belőle az állam. A legtöbb gyűrű sodrott ezüst vagy bronzkarika, ez volt a kor uralkodó divatja, a sima kevesebb. Van azonban három olyan fejes ezüstgyűrűnk, amikért jó pénzt kaphatunk, ha a magyar kultúra leépítésében odáig érünk, hogy eladjuk a múzeumainkat. (Nem sok lépés van már addig s az igen nagy meglepetés lesz, mikor ki fog derülni, milyen sokat érnek azok – Amerikának. Igaz, úgyis lehet majd magyarázni a dolgot, hogy milyen bolond ez az amerikai.) Két gyűrűben valamilyen kő is van, talán hegyi kristály, lehet nemesebb kő is, annyit semilyen kő se ér, hogy a meghatározásért elpusztítsuk ezt a két ötvösművészeti remeket, aminek határozottan – avar jellege van. Szent István és Szent László korában!
Itt megint valami olyan probléma van, amit csak azért nem merek a mai időkben izgatónak mondani, mert nem akarok fölháborítani senkit. A keresztény magyar temető négy sírjában – igaz, hogy ezek keresztben feküdtek a többiekre, de velük egy mélységben – olyan edényeket találtak, amelyek eddig mindig az avarokkal jártak együtt. Finom cserepű, kis fülesbögrék ezek, amiknek a füle arravaló volt, hogy szíjra fűzve vihesse magával ivóedényét a lovas nomád. Hogy kerülnek az avarok Szent István, sőt Szent László magyarjai közé? Hogy a honfoglaló magyarok találtak itt a Nagy Károly által szétzüllesztett avarokból, az bizonyos. De hogy azok századokig megőrizték volna a viseletbeli dialektusukat, még a magyarokkal összekeveredve is, az nekem magamnak is képtelen föltevés. Egyelőre csak jelenthetek, de nem magyarázhatok. Talán – és ez volna a legvalószínűbb – a magyarok rátemetkeztek egy elfelejtett avar temetőre, azonban akkor felbolygatott sírokat kellett volna találnunk. De itt sírokat csak a gőzeke bolygatott fel, a legfelületesebbeket s azok csak magyarok lehettek.
Szakemberek dolga ez, nem bolygatom tovább. Inkább arról a három pár tömör, nehéz bronzkarperecről adok számot, amin megint van találgatnivaló. Két vastagodás van ezeken az öntött ékességeken. Amikor a vad patinát lereszeltük róluk, akkor kiderült, hogy azok a vastagodások tátottszájú állatfejeket formáltak. Nagy természettudós legyen, aki megmondja, madárfejek-e vagy kígyófejek. Én tudatlan létemre a kígyókra szavazok. Megmondom azt is, miért. A két tátott csőr valami gömbölyűséget tart. Nekem az jutott eszembe, ezek azok a kígyók, akik „egy követ fújnak”.
Eddig van a beszámoló a Cuci János által talált avar-magyar temetőről. Cuci János kapott érte 12 napra 28 pengő 70 fillér napszámot, azért nem 30 pengőt, mert félnapunkat tönkreverte a förgeteg. Hát ennyit csak megért az ügy és megérdemelt Cuci János?