A lap feldolgozottságának foka

Kincsásás halottal

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← Szent királyok pogány magyarjaiKincsásás halottal
szerző: Móra Ferenc
Megjelent az Utazás a földalatti Magyarországon című kötetben.
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.

Imre a semlyékben bajmolódott a malacokkal, mikor a csősz odahujántott neki:

– Hé?

– No?

– Mán mögént vizslatik.

– A szőlőt?

– Azt.

– Kicsodák?

– Mögént azok. A két úrforma.

– Az Istenüket! – vágta Imre a szárvágót mérgesen a malacok közé, noha nem őrájuk haragudott. A malacot arra teremtette az Isten, hogy turkáljon, de mit turkálódzik itt már megint a két úrforma? Három hét óta negyedszer ténferegnek itt a kórságosak, a nyavalya törje ki őket.

Az egyik úrforma én vagyok, a másik Kotormány János, a szolgám. Csakugyan negyedszer taposkáljuk már a kis parasztszőlőt, ahol húsz esztendővel ezelőtt arany-abroncsot találtak. Négy-öt szomszéd is itt céklézik velünk, azok már mind az én zsoldomban vannak, három hete korrumpáltam őket, az öregjét bőrszivarral, a sarjúját cigaretlivel.

A szilvafa körül rugdossuk a homokot, mikor Imre a csősszel odaér a paszta végére. Megállnak, néznek bennünket, tanakszanak. Egy-egy szavukat hozzámig kapja a szél. „Mit sanyargatik az embert?”„A nehézség üsse mög ükét.” „Ha én mondom, nem löhet a gránicon.”

Ezt a tilalmat a csősz mondja, nagy fönnhangon, miközben előkotorássza a pipát és úgy tapogat a dohányzacskó után, mint aki biztosan tudja, hogy otthon felejtette. Imre húzza ki a magáét az ingderékból.

– Ehun-e, az én acskóm.

Szóval Imre is korrumpál. Nem is lep most már meg, mikor a csősz odaoldalog hozzám és fölkérdez, ki vagyok, mi vagyok és mi jussom van nekem a gránicon kereskedni?

– Mert ottan már a szerbök az urak! – biccent a nyárfák felé, ahol csakugyan idegen mundéros katona cselleg. Ez már olyan terület, ahol csak a nyúl gyüszmékelhet igazolvány nélkül, húsz kilométerre a szegedi várostul.

Nekem van hivatalos írásom mindenféle felsőbbségtől, de mind otthon felejtődött. Nincs nálam egyéb személyazonossági igazolvány, mint valami freiburgi Buchhandlung levele, az is csak azért, mert az autószemüvegem abba van csavarva. Fölteszem a szemüveget és a freiburgi német boltos levelét átadom a hivatalos embernek.

– Tessék, itt az igazolvány. Hogy hívják kendet?

A hang a lehető legszigorúbb, ami tőlem kitelik. (Ki van próbálva, ezt használom, mikor bumbust játszom otthon az unokámmal.) Itt azonban még tökéletesebb bumbus akarok lenni. A noteszt is előveszem, meg az aranyplajbászt is.

– No mondja már, hogy hívják kendet?

A hivatalos ember nyel egyet és zavarodottan pillog oda Imrére. Hú, barátom, ez valami nagy úr lehet, mert rettentő mérges ember!

– Ize ... engöm ... hogy is csak ...

– Pútyi Császár Rókus – segít neki valamelyik szomszéd.

– Pútyi... Császár... Rókus ... így ni, – írom fel a nevet és nagyobb ijedelem okából szemmelláthatóan keresztet teszek utána, még pedig piros plajbásszal. Igaz, hogy a télen erről sok szóbeszéd lesz a disznótorokon és Pútyi Császár Rókust még a halála óráján is nyugtalanságban tartja, hogy mért is írhatott ez a városi úr az ő neve mellé piros keresztet – de hát a cél szentesíti az eszközöket. Íme a hivatalos ember most már letett a hatalmaskodásról és csak szelíd rábeszéléssel akar levenni a lábamról. Hiába, a hivatalos metódus mindenütt egyforma.

– Kár magának itt vergődni, hallja, mert nem ebben a szőlőiben van elrejtve a kincs.

– Nem?

– Nem hát. A majsi partban van.

– Hogy tudja?

– Az öregapám látta, mikor fölvetődzött a lángja. Aztán mög az a jelönsége is mögvan, hogy amölyik tyúk oda mén kaparni, az kakassá változik.

– No, – mondom – akkor vigyázni kell, hogy az asszonyok oda ne menjenek.

Erre még Imrének is mosolygásra moccan a bajusza vége. A csősznek bátorítóan villan rá a szeme. „Ne félj, testvér, már most lóvá töszöm a garabonciást!”

Visszaadja a német levelet és tisztességtudóan mondja:

– Hát ha mög akar tisztölni, elvezetem a tetthelyre.

– A majsi partra?

– Csakis.

– Gyerünk no. Kotormány, maga csak nézelődjön itt addig. Mennyire van az a majsi part?

– Kinek hogy – méreget a szemivel a csősz. – Magának löhet olyan két fertályóra.

De nem megyünk, csak tíz lépést, tanya végéig. Onnan már úgy fordulunk vissza, hogy a csősznek nem rövidszivar füstöl a szájában, mint az enyémben, hanem pántlikás. Tekintélyismerő ember vagyok én, tudom, kinek mi dukál.

– Emerre kerüljünk vissza, nézze, itt rövidebb az út – mondja olyan készséggel, amilyennel Ephialtes vezette egykor Leonidas hátába a perzsa királyt.

Imre sötéten néz az árulóra, de az ügyet se vet rá. Most már ő emlékszik leghangosabban, hogy melyik fa irányában is akadt az ásó az aranyabroncsba annak idején.

– Ezön a tájon löhetött – rúg meg egy nagy körtefát. – Itt hevertek a többi encsöm-benesömök is.

– Kend látta őket?

– Tulajdon két szömömmel. Olyan muszáj-oskolás vótam mán akkor, nagyobbacska gyerök, itt haladtunk el mindön nap, oszt teleraktuk a zsebünket ezökkel a cifrasági tanálmányokkal, csereberéltük őket az oskolában sülttökért, mög almáért.

Velünk együtt nekiguggolt ő is, markolászta két kézzel a homokot, mondhatom, ekkora hatósági támogatásban még sohase volt részem – de foganatja csak nem akart lenni.

– Aztán sok volt az az encsöm-bencsöm? – álltam fel kinyújtódzani.

– Hát egy kubikos-talicska félig lőtt vóna vele.

Nagyon nyugodtan mondta, engem a hideg rázott.

– Attól tartok, mind elsülttöközték azt maguk.

– Nem, – rázta a fejit – sok betaposódott, letemetődött abbú.

Már kezdett odaérni a nap, ahol a szegény ember megkente hájjal az eget, fájt a derekunk a sok hajladozástól, minden száraz levelet szétmorzsoltunk a fák alatt, mikor egyszer csak Kotormány János felmutat az égre:

– Nini, mennyi daru!

Fölszegi az égre a fejét az egész társaság, csak én nézek a János összeszorított markára: ahogy hirtelen felém csavarhatja, kivillan belőle egy aranycsat.

– No, akkor én is mutatok madarat! – mosolygom el magam és rákiáltok az embereimre. – Káprázik a maga szeme, János, amott szállnak a darvak!

Én is odafordítom János felé a felnyújtott kezem, abból is kicsillámlik egy gránáttal berakott aranylemezke.

Igen, így kell azt csinálni, nem üthetjük dobra, hogy nyomon vagyunk, mert akkor reggelre elviszi a kincset a markoláb. Hazaküldjük a szomszédokat azzal, hogy csakugyan nincs itt mit keresni, meg most már nekünk is dolgunk van otthon, beletelik abba két hét, míg megint kijöhetünk napot lopni.

Mert csakugyan kell is egy-két hét a diplomáciai tárgyalásokra.

Sokkal nehezebb egy aranyleletet előkészíteni, mint egy világháborút.

Kezdi az ember a tanya legkisebb lakóján, a hat-hónapos pólyásbabán. A karjára veszi a kis szitytyát, csetteg-hüppög neki, rátapsikol ott, ahol leggömbölyűbb, a maszatos képecskéjét hozzádörgöli a magáéhoz és kijelenti, hogy ekkora gyerekben se ilyen szépet, se ilyen okosat nem látott még ebben a határban. Egyszer látta a Vaslapszky hercegek porontyát, az volt ilyen szép kis gomborrú gyerek – ugyan nem szokott erre nyulászni az a Vaslapszky herceg? Ezen a csintalan beszéden aztán elmosolyodik a menyecske és előhívja a kukoricagóréból a másik hún utódot – no nem tudsz szépen köszönni a nagyságos úrnak, te külűfejű?

– Annak örüljön, lelkem, – parolázok a külűfejűvel – úgy szép a gyerek, ha nagyfejű. Nagy fejbe fér a sok ész, úgy-e, fiam?

A menyecske elszomorodva teszi tisztába a másik princ orrát.

– Az ám, de ennek mög szögénykémnek, nézze, milyen kicsire maradt a feje.

– Az meg azért jó, mert nem szaladhat benne szét az ész – nyugtatom meg az anyaszívet s hozzáteszem azt is, hogy a mai világban az viszi legtöbbre, akinek egy csöpp feje sincs.

– Hát magának van-e? – igazgatja az asszony az álla alatt a fejkendője csokrát.

Most aztán rajtam az elszomorodás sora. Bizony az én fejem alighanem nagyobb egy kicsit, mint kellene. Az asszony azonban kimagyarázza, hogy nem úgy értette. Azt akarta megtudni, hogy nekem van-e kis családom. Előkerül a zsebből az unokáim arcképe és vélemények cseréltetnek a fogzásról. Közben János megtanítja a gyerekeket városi hengerbuckót vetni és zsenge lelküket megmételyezi egy marék lopott mogyoróval. (Nagyobb igazság okáért az ő bokrukról lopta a mogyorót, amit megétet velük. A büntetőjogászok bicskája törjön bele, büntetendő cselekmény-e ez, vagy nem.)

Most már nyugodtan hazamehetünk ásóért, kapáért, homokrostáért, miegymásért, ami a kincskereső fölszereléshez tartozik. Itt marad helyettünk a menyecske nagykövetnek és a két trajcig-fircig ügyvivőnek. Szerződtetésünknek az az egyetlen pontja, hogy ha megengedi az édesapjuk az áskálást a bácsinak, a bácsi annyi gombóca-cukrot hoz nekik, hogy kalappal mérhetik.

Nem is lehet mondani, hogy Imre nagyon kéretné magát, mikor újra megszállóm a tanyát, most már napszámosokkal. Van egy-két kikötése, de azokat vállalom. Ami gödröt ásunk, azt be is kell húzni. Behúzzuk. Ha a kútból vizet merítünk, ne zavarjuk föl nagyon a vizet. Nem zavarjuk föl. Ha szerdán be kell nekik menni a városba piacra, legeltessük addig a tehenet. Én magam állok be tehénpásztornak. Van-e még valami?

– Hát vóna még egy – vakarja Imre a fülemögit. – Egyször elvesztöttem a halbicskámat itt a szőlőben. Kötözéskor csúszott ki a zsebömbül, tudja. Löhet vagy tizenkét esztendeje, azóta is mindig vigyázom. Hát az engöm illet, ha megtanálják.

– A magáé lesz – mondom és magamban nekiszánom Imrének az én angol bicskámat. – Hát kezdhetjük?

– Én tőlem kezdhetik, – von vállat Imre – hiszön nem az enyim a szőlő.

– Nem a magáé? – döbbenek rá.

– Hát ki az ördögé?

– Az édösatyámé itt mindön, másnak ebben nincs szava, csak űneki. Ű mög mögmondta, hogy az égvilágon sömmiért sem engödi csúffá tönni a szőlejit.

Az ám, csakugyan, most kezd rémleni, hogy az öreg Mátyás itt a gazda, mondták azt már nekem a szomszédok is, a fia csak olyan helytartó. Azt is megmondták, hogy az öreg Mátyás nagy természetű ember, nehéz lesz vele boldogulni. Talán két esztendeje birkahúsra éhezett, volt is neki egy szép kövér birkája, de sajnálta levágni azért a fertálykiló húsért, aminek az ő öreg gyomra meg tud felelni. Megmérte a birkát, aztán összekurjanttatta Imrével a szomszédokat, fölkérdeztette őket, ki mennyi húst venne át s csak akkor történt halála a birkának, mikor a szomszédok lejegyezték az egészet a fertálykiló híján.

Mindegy no, csak próbát kell tenni az öreg Mátyással, akármilyen fahitű ember. A fő az, hogy szóbaálljon velem, aztán majd vezetem én, ahová akarom.

Sok nehéz csomót kibontottam már a homokos mezőkön, de ehhez nem tudtam hozzáférni. Bent pipált az eresnyakú, hosszú, sovány ősz ember az ereszét alatt és se tett, se vett, akárhogy udvaroltam neki, megbuktam mindjárt az első diplomáciai fortélyommal. Hiába tartottam elé a szivartárcámat, visszatolta.

– Tögye el, – utasított rendre – majd jó lössz az még magának is.

Kirukkoltam a kéréssel: engedje meg, hogy megkeressem a földjén az Attila királyt.

Ki sem vette a pipát a szájából, ahogy meghozta a döntést.

– Azt az egyet nem töhetöm.

– Mért!

– Csak.

Ha a paraszt csak-oz, föl kell hagyni minden reménnyel. Mert az körülbelül olyan, mint mikor az asszony indokol azzal, hogy „csak”.

– Attól fél, hogy forgalmiadót köll fizetni az Áttilátul?

– Nem félők én.

– Mondja meg hát, mért kötelődzik, az Isten szentelje meg magát!

Rámvetette hályogos tekintetét a nagyszélű kalap alól.

– Nem engedőm a szőlőmet csúffá tönni, no. Mögmondtam már az Imrének is, mit faréinál engöm az úr!

Odanéztem a levelerúgott, zörgőskórójú, gazdátlan parasztszőlőre, amely alig látszott ki a hónaljig érő csikófarkfű meg daruháj közül.

– Mennyi bora termett kendnek az idén ezen a száz út szőlőn?

– Termett vagy húsz liter – felelte mogorván.

Akármilyen mérges voltam, elmosolyodtam.

– Hát akkor, öregem, ezt már úgy csúffá tette az Úristen, hogy én jobban el nem csúfíthatom.

Elővettem a pénztárcám.

– Ide hallgasson kend. Az egész szőleje nem ér kendnek száz pengőt. Én előre adok kendnek kétszázat és lehet, hogy kap kend még másik kettőt is. Attól függ, mit találunk. De ha semmit nem találunk is, ez a kétszáz a kendé. Kárt nem teszünk semmiben. De ha tennénk is fában, tőkében, mindent külön megtérítünk. Érti-e kend?

Odatettem a pénzt a térdére. Visszatolta.

– Nem löhet. Nem engedhetem.

– Miért?

– Mert úgyis hiába szögényítené magát. Nincs ott sömmi. Ha löhetött is valami, elkeverődött mán az onnan.

Elővettem a két aranyleletet.

– Ezt mind a kettőt ott találtuk a körtefa alatt.

– Möglöhet, de az nem arany. Ez a föld nem termi mög az aranyat.

– Azzal már kend ne törődjön. Ha én olyan bolond vagyok, hogy aranynak nézem és úgy fizetem, akkor kendnek egy szava se lehet.

Nem is volt. Csak a pipa szortyogott. Belegyűrtem a bankókat a zsebibe.

– Most pedig megásatom a körtefa alját, akár engedi kend, akár nem.

A nagyhatalmak mindig így szoktak elbánni a kis-hatalmakkal. Nekem nem szívem szerint való eljárás, de mást nem tehettem.

Tíz perc múlva már a kezemben volt az első almandinos aranyfityegő. Nagy lárma kerekedett belőle, összeszaladt az egész tanyai nemzet, az öreg Mátyás is kitaslagott az ereszét alul.

– No, bátya, úgy-e hogy nekem volt igazam?

Mondott valami ühümöt a pipa mellől, de különös örömet nem mutatott. Még akkor se, mikor azt mondtam neki:

– Most már a másik kétszáz pengő is biztos. Azonfelül ahány himmi-hummit találunk, minden darabért kap kend egy pengőt.

Leült a szőlő hatjára és nézte a munkát. Egész estig ott gubbasztott, mint az orosz síkok kurgánjain azok a ködmönös, süveges bálványok, amiket rég semmivé lett turáni népek állítottak oda valaha. Csak éppen, hogy Mátyás nem csészét fogott a kezében, hanem pipát a foga közt és abban jóféle krumplilevél sercegett a hitvány trafik közt.

Másnap már egy kicsit fölengedett az öreg kán. A pipát ugyan nem bírtam kidiskurálni a szájából, de azért elmondta, hogy nagyon esett akkor az eső, mikor itt a körtefa alatt ültette a szőlőt. Ugyan együtt ültették a Rózával, az asszonnyal, mert még akkor az is élt, Isten nyugtassa s igazság szerint az is az asszony gondolata volt, hogy szőlővesszőt kellene ebbe a rossz homokba duggatni, hátha megeredne. Hát meg is eredt, de azt már nem érte meg az asszony.

– Hála Istennek, hogy kend megérte ezt a nagy termést is – simogattam meg a vállát. – Mert csak kendnek van itt haszna az aranybogyóból, nem nekem. Nekem csak a gondom lesz vele több, amikor majd üveg alatt mutogatom a népeknek.

Minél mélyebbre kerültünk, annál virgoncabb lett Mátyás. Kifényesedett tekintetét le nem vette embereimnek a szőlőgyökerek közt matató kezéről és meg-megreszkető szájával egyre szaporábban szedte a lélekzetet.

– Az arany mérge – gondoltam magamban. A kapzsiság reszketteti, hogy ugyan ki lesz-e a száz darab.

A kilencvenkilencediket írtam be, valami madárfejet formázó aranydíszt és incselkedve fordultam hozzá:

– No bátya, ha az ötszázadik pengőt is megtaláljuk kendnek, akkor megisszuk áldomásnak az idei termést.

Abban a percben reccsent a tőke a János ásója alatt. Egyetlen halottja a kincsásásnak. Mátyás fölugrott, kikapta a pipát a szájából és elordította magát a szívenszúrt fájdalmával:

– Hé, Imre, ide gyertök! – Tudtam, hogy ez lösz belüle! Bántik a szőlőt... Az urak.... a szőlőmet... akit anyátokkal... ültettünk ...

A végét már csak nyöszörögte. Hideg vízzel locsoltuk fel és úgy támogattuk be Imrével az ereszét alá. Akkorra az eső is szemerkélni kezdett. Lehet, hogy a Róza lelke szálldosott ott és siratta a tőkét, akit együtt ültettek az urával és most megöltek a városi urak.