Szendrey Júlia naplója/Tünődések

A Wikiforrásból
← Júlia kézírásával kétoldalas töredékSzendrey Júlia naplója
szerző: Szendrey Júlia
Tünődések
A gyáva férfi →
1854. október 5.

Az eredeti naplót közzétevő Mikes Lajos és Dernői Kocsis László leírása szerint:

Huszoldalas füzet, összefűzetlen levélpapírosokból (14,5×23 cm.). Tintával írva, Júlia kézírása. Az első oldal közepén a cím: Tünődések I-II. A második oldal üres. A harmadik oldal jelzése: I., Címe: Tünődések (octob. 5. 1854). Negyedfél oldal kézírás. Az 5. oldal jelzése: II., Címe: Tünődések. (Novemb. 28. 1854.) 12 és fél oldalnyi kézírás.

TÜNŐDÉSEK
I.
(octob. 5. 1854.)

Mikor néha, igen ritkán, hosszabb ideig házi foglalatosságaimtól szabad vagyok s pár napig hévvel, örömmel kezdek valamit irni, egyszerre csak legyőzhetlen lomhaság fog el és csak hogy fölmentsem magamat munkám folytatása alól, széttépem, elégetem azt. Mért is vegyek olyankor tollat kezembe, mikor az irás munka, nem élvezet előttem: vagy nem olvassa kivülem soha más, vagy ha igen, talán pár unalmas perczet szerzend szegénynek fáradságom. Ellenben néha, az igaz, majdnem legyőzhetlen vágy gyötör, hogy gondolatimat, érzelmeimet szavakba öntsem, hogy mintegy élve, megtestesülve lássam azokat, fájdalmimat, örömimet vissza adva, mintegy megosztva velem. Ilyenkor néha azt hiszem, hogy mit irnék, talán más szívekben is viszhangzanék, hogy nem csupán szavakat, de eszméket irna le tollam, érzelmeket festene, nem csak a szemnek tetsző tarka színekkel, de a szívekre jóltevőleg ható melegséggel. Hanem ilyenkor, mikor ezen biztató hit bátorságot önt belém, ilyenkor többnyire elkezdett munkával vagyok elfoglalva, mit haladék nélkül be végezni kötelességemnek tartok. Nem feledhetem ilyenkor, hogy nem irónő, hanem anya, feleség, háziasszony vagyok, hogy gyermekeim, férjem s háztartásom van, s hogy kötelességem mindenek fölött ezeknek szentelni időmet s két kezem munkáját. Irói tehetségem igen kétséges, bizonytalan, mint iró tán nem használnék soha semmit sem, s igy pedig mint nő, mint anya, hivatásomat teljesitve, tisztaságot, rendet, jólétet teremthetek házamnépe körül. Mit én irnék, azt hihetőleg már sokan, igen sokszor megirták s még megirják, jobban, sikeresebben, miként gyakorlatlan kezem azt képes lenne, de ellenben ha házi dolgaimat félre tenném, elhanyagolnám, bizonyos lenne a rendetlenség, kényelemhiány, sőt nélkülözés, mi ebből mindazokra háramolnék, kiknek mindennapi jólléte fölött őrködni rendeltetésem. Mint házinő, helyem, mig élek, betölthetlen más által, elmulasztott gondoskodásim szeretteim körül kipótolhatlanok maradnának s ők hiányt szenvednének elvont figyelmem, más czél felé irányzott pillanataim miatt; talán ők is elfordulnának tőlem irántuki közönyösségnek vélve a szükségképen bekövetkezendő megosztott érdeket köztük s a világ között. Minden pillanat, mit irói foglalkozással töltenék, tőlük lenne elvonva, pedig nem tartozom-e nekik szentelni szívem minden dobbanását, életem minden perczét! S hogyan merjem ezt megszegni, mikor nem tudom, hogy mint irónő birnék-e némi képességgel; hogy van-e hely, hely, még oly parányi, mit én foglalnék el, mire én lennék hivatva? Van-e bennem a tehetségnek, a hivatásnak csak egy kis porszemecskéje is, mire bizton számithatnék, mint alapra, hogy rajta idővel, igyekezettel, kitartással munkálkodásomnak a földről fölemelkedő jelét láthassam, legyen az bár oly szerény, mint kis vakandturás.


TÜNŐDÉSEK
II.
(november 28. 1854.)

Fejemet fölváltva vagy az egymást űző eszmék forrongása, vagy ellenben minden gondolkozásra képtelen tompultság foglalja el. Háborgó tenger hullámaiként hány-vet e két ellenkező lelkiállapot s legyek bár mennyire kifáradva ez örökös hánykodásban, nem tudok támpontot találni, nem tudok egyik vagy másik helyzetben nyugalmat találni. Néha lehetlen ellentállnom, lehetlen legyőznöm azon lelki szükséget, mely leírni késztet gondolatimat, mit aztán a másik kedélyhangulatban, mikor kimerültség, majdnem állati eltompultság fog el, mikor ugy szólván, undorral nézem mindazt, mi előbbi lelkesültségemben egész valómat átható eszmék tolmácsolása, kifolyása volt, többnyire eltépek, s ezen megsemmisítéstől csak a feledés menti meg egyes soraimat, nem pedig mintha egyik több értékkel bírna előttem, vagy a megmaradásra méltóbbnak tetszenék. Igy lesz ez örökké? nem fogok-e végre egyik vagy másik állapotban végképen megmaradhatni? mindegy bár melyikben, csak ne ez örökös hánykódás, lelkemnek ez örökös föltámadása és meghalása. Tudnék vagy örökké hallgatni, nem érezvén a beszéd szükségességét, vagy lenne bennem elég kitartás, hogy a megfogamszott eszmecsirát egy élő egésszé tudnám kifejleszteni. Oh hogy a lelkesültség, mely a kezdetre kényszerít, mely ugy szólván öntudatlanul, akaratom hozzá járulása nélkül megteremt bennem egy eszmét, s kidolgozására ellentállhatatlanul kényszerít, oh hogy e lelkesültség valaha kitartana bennem, hogy valaha egy ép, csonkítlan egészet bírnék megteremteni. Alig hogy a lelkesedés szárnyain lelkem ujjongva szállni kezd, midőn egyszerre, kimerülve, erőtlenül a földre vissza esik, eltelve attól fordulva vissza, mi előbb röpülni készteté, mi több ragyogó czélként őt maga felé vonzá. S midőn aztán ujra erőre ébredek, midőn a meleg életet ujra ereimben érzem s mint hajós, kifeszített vitorlákkal ujra útra szállok, akkor már nem az előbbeni czél lebeg előttem, ilyenkor már körültem nem az a látkör, mi előbb, előttem már nem azon láthatárral borul az ég a földre, minden másképen van s nem folytathatom az előbb félbenhagyott utat, uj czél van előttem, mihez ismét nem juthatok közelebb, mert repülő szárnyaimból csakhamar lelankadt vitorlák lőnek s lelkem, mint szélcsendben egy kis csolnak a sima, redőtlen tengeren, oly mozdulatlanságban vesztegel. Oh míly gyötrő tudat ez nekem! mint fáj nekem e szellemi hűtlenség, mellyel lelkem az előbb oly hévvel fölkarolt eszmétől elfordul, hogy ép oly forrón ölelje át az ujabban érkezőt, azt az ujabb eszmét, mely amannak helyébe tolakodott s amazt kelletlenné tevé előttem, mig aztán ezt is egy ujabb gondolat, nem csak feledteti, de megutáltatja velem. Jaj nekem, jaj, hogy ez így van, s jaj, ha ez örökké így marad! így soha, soha sem közelítem meg azon ragyogó, ezer csillagu menyországot, melyre szemeimet gyermekkorom óta oly legyőzhetlen vággyal függesztettem, melynek fényessége egyedül lenne képes fölvilágitani lelkem sötétségét, melynek melege egyedül tudná a lelkemben már kialunni készülő szikráját a boldogságnak uj lángra gyujtani. Elérhetem-e ezt valaha? Szabad-e nekem még elért vágyról, ujra föltámadó boldogságról álmodoznom? Hamvadj ki kis szikra, alugyál el örökre lelkemben, te a régi föllobogó lángnak oly parányi emléke, alugyál ki végképen, hogy még föléleszthetésed reménye által se vétkezhessem!

*    *    *

Oh hiú öncsalás! teljes tudatával bírok silány voltodnak és még sem tudom füleimet végképen bezárni esztelen suttogásaid elől! Valahol, ha nem csalódom Boz egyik munkájában olvastam egy agglegényről, ki elmerengve magányos életén, azon tünődik, töprenkedik, nem cselekedett-e az emberi társaság törvényei ellen, midőn magát a családi élet föláldozó, másokért és másokban élő feltételei alól kivonta, s életét az önzést képviselő agglegénység ridegségében fejezi be, és nem boldogítva senkit, nem nevelve hasznos tagokat az emberi társaságnak, nem támogatva soha senkit, nem áldva senkit múlik ki a világból, nyomtalanul, maradékok nélkül. Kandallója magányos szögletében merengve e lélekbejáró kérdés fölött, egyszerre csak terjedelmes, sötét füst gomolyokat lát tüzhelyéről fölszállni, s azokból tömérdek apró gyermekarczot kifejlődni, s ezek a végtelenségig szaporodván egész föl a tetőig nyulva, megszámlálhatlan sokaságban tűnnek föl előtte, de vizsgálván őket, látja, hogy azok mind szomorú, szemrehányó tekinteteket függesztenek rája. Egy szózatot hall, mely értésére adja, hogy ezek mindnyájan azon lelkek, kik nőtlensége miatt a semmiség, a lénynélküliség tengerében örök időkre elveszve maradtak, azon számtalan, egymástól származó nemzedékek, melyek egyetlen embernek nőtlensége miatt, hiában várnak örök időkre a megtestesülés szabadító napjára.

Ez az a kis mese, mit az önámítás ezeralakú ördöge csak félig bezárt fülembe súg, reám bízva, ezen eszméből ínyemre való következtetéseket vonhatni. Jól számít, ki a gyöngeségre épít. Tudom én ezt igen jól s még sem állhatom meg, hogy a vont következéseket biztatásként ne tekintsem, mikor a kimerültség lelkemet jéghidegségével eltölti s minden további kisérlettől vissza riaszt, mikor avval vígasztalom, vagy szomorítom magamat, – akként, miként kedélyem hullámzása egyik, másik perczben igy vagy amugy láttatja velem – hogy az a világra nézve inkább haszon, mint kár, ha örökre néma maradnék is, ha látatlanul enyésznének is el azon eszmék, mik lelkemben föl s alá szállnak, lelkesedésem sugaraiban tündökölve, mint a nap sugaraiban hullámzó porszemek, hogy tán azok is, miként ezek lényökben a világ legcsekélyebb, legértéktelenebb részecskéi és csak, midőn a nap sugarai keresztül hatnak fölszálló, egymást űző, egymás körül forgó, hullámzó tömegén, csak akkor tetszenek szemeink előtt ragyogóknak, drága kövekként minden színekben fénylőknek, tüzsugarakat lövellő csillagoknak. Talán, gondolom ilyenkor, mindazon eszmék, mik lelkemen keresztül-kasul futkosnak épen ilyen parányi, értéktelen porszemek, mikre még a csekély szó is kevés, és csak szemeimben tetszenek azok értékkel biróknak, meg világitva a lelkesültség sugarai által, és csak öncsalódás, ha azt gondolom, hogy kár elveszniök, hogy kár megtestesülés nélkül az örök semmiségben maradniok.

Te jó kis mese! nem vagy-e te alkalmazható a szellemi világban is? nem minden eszme egy belőle származó, kiterjedő nemzedék őse, gyökere? Eszméim, ha bár még oly igénytelenek, csekélyek, nem szülhetnének-e nagyobbakat, szebbeket, hasznosabbakat? nem lehetne-e ezen parány, mely lelkemből fakadna, idővel, tán századok mulva egy belőle származó óriásnak csirája? Meglehet, a szánalom mosolyát érdemli ezen okoskodásom, mellyel enmagamat ámitom, hogy firkálási vágyamat simogassam. Ki tudja, fognám-e én csak egyetlen eszmével gazdagitni a szellemi világot, ha köteteket irnék is össze, s mindenek fölött, lenne-e egyetlen gondolatom, mely embertársaimnak hasznára, könnyebbitésére volna. Tudnék-e csak egyetlen szenvedőnek vigaszt szerezni? csak egyetlen a szenvedélyek harczában megsebesült szívre balzsamot önteni? tudnék-e egyetlen rosz szándéktól vissza riasztani valakit, vagy még ingadozó jó föltételeiben megerősíteni? törülnék-e le csak egy könnyet is, vagy lélekre nehezedő mázsányi terhen könnyithetnék-e csak egy morzsányit is? Mindezekből csak egyet érnék-e el valaha? Ha igen, ugy nem sajnálhatnám az időt, mit irásra forditottam, nem a küzdelmeket, sőt talán bántalmakat is, mik e pályán oly sűrűn teremnek, s mik vissza riaszthatják a gyöngéket, a czél nélkül tévedezőket, jobbra ösztönzik és tökéletesedésre lelkesitik az erőseket, kik öntudattal munkálkodnak egy kitűzött, biztos czél irányában, de érzéketlenül csak az elbízottakat hagyja, csak azok fölött vonul el nyomtalanul, kik önhittségekből és önimádásokból átjárhatlan kőpajzsot viselnek szívökön és eszökön, mely alá tekenős békaként behúzzák magokat a feléjök süvöltő nyilak elől.

Ki tudja, mit tennék én is, ha egyszer ezen részegítő mámor elfogna, mely a nyilvánosság terére lépőket eltölti, mint ki sokáig rossz léggel tölt sötét börtönből egyszerre a világosságra, friss levegőre kilép. Tudnék-e józan itéletet hozni saját értékem fölött, meg tudnám-e különböztetni a tántorithatlan, lelkiismeretes ítész igazságos itéletét a lesben álló irodalmi utonállók megtámadásától, kik kifosztani igyekeznek mindenkit, kinél többet sejtenek, mint üres koldustarisznyához hasonló fejeikben és zsebeikben; kiismerném-e az igaz utra vezérlő szózatot a sok hamis csaló hangok közül, mik nem a ragyogó magasba, hanem a sötétben tévedező utakra vezetnek, miknek végén, saját becsülésünket vesztve, mélységes örvénybe bukunk. Tudnék-e saját szenvedélyemtől megvesztegethetlen, igazságos maradni, csak a jót mondva jónak s a roszat mindig nevén nevezve. Tudnék-e elég erős lenni, hogy támasza lennék az ingadozónak, vezetője a homályosan látónak? Szavaim bírnának-e az ihlettség bűverejével, hogy meggyőzzék a kételkedőt, hogy megnyissák a vaknak szemeit, és megtérítsék a megátalkodottakat. Oh miként tartozhatnám én valaha Krisztus ezen fölkent, beavatott követői közé! Soha, soha! E nélkül pedig minden igyekezet, minden törekvés csak tévedéseket, csalódásokat és szenvedéseket és legvégre dicstelen halált szül!

Ki maga kételkedik, hogy győzhetne az meg másokat, ki maga leroskadt, hogy lehetne az valakinek támasza, kinek keblében örök nyugtalanság háborog, hogyan önthetne az mások szívébe megnyugvást, ki maga nem hisz, hogyan terjessze az a hitet, ki többé nem remél, hogyan biztassa az a csüggedőt? Nem, nem! mind ez lehetlen, hallgatnom kell, mint a sír, melyet szívem fenekén hordozok. Nem átkozódnám-e akkor, mikor áldanom kellene, szavaim nem hatnának-e mérges fulánkként az addig ép, egészséges szívbe, nem vonna-e lázas lehelletem homályt egy eddig tükörtiszta lélekre?

Nem szabad az írást könnyelműen szórakoztató időtöltésnek, vagy mi még roszabb, azt jövedelmező mesterségként űzni. Lelkiismeretes dolog az, melynél mindig másokra kell gondolnunk, soha magunkra, mert minden rossz gondolatért felelősek vagyunk, mik sorainkból fakadhatnak, és fáradságunk gyümölcseként soha a reánk háramló hasznot, vagy dicsőséget kell tekintenünk, hanem egyedül a jót, mely belőle csírázhatik. Pedig a ki tudja, mily könnyen ver gyökeret a rosz s mily nehezen fogamszik meg a jó, az, ha hívatva érzi magát, meghajol a rá ruházott föladat terhe alatt és szívében nem fennhéjázó elbízottsággal, hanem szerény áhítattal igyekszik megfelelni átvállalt kötelességének s lassú de biztos, ingatlan lépésekkel közeledik, szeme elől soha nem tévesztett czélja felé, mely a jónak terjesztése s a gonosznak kiirtása.