Szendrey Júlia naplója/Júlia kolozsvári naplója
Az eredeti naplót közzétevő Mikes Lajos és Dernői Kocsis László leírása szerint:
Nyolc oldal (17×21 cm. méretü). Összefűzetlen, lapszámozás nélkül, tintával írott. Az első oldal élén dátum: Kolozsvár, november 8. 1849. A második oldal dátuma: Kolozsvár, novemb. 10. A harmadik oldal dátuma: Kolozsvár, novemb. 11. 849. Az 5. oldalon két dátum: Kolozsvár, november 19. és alább Kolozsvár, deczember 8. A 6. oldal végén véget ér a kolozsvári napló. A 7. oldal dátuma: Erdőd, márczius 25. 1850. Féloldalnyi kézirat. Az oldal alsó fele és a 8. oldal üres.
„Petőfi 1849 julius 21-én látta utoljára nejét és fiát. Tordán hagyta őket Miklós Miklósnál, a református papnál, ő maga pedig elindult egyedül halálos utjára. Julius 22-én, majd julius 29-én Marosvásárhelyről irt levelet Juliskájának – ez az utolsó két levele megmaradt a Kisfaludy Társaság Ereklyetárában –, s két nap mulva, julius 31-én, eltünt örökre, nyomtalanul a fejéregyházi csatatéren.
Julia csecsemőfiával együtt augusztus 14-én Kolozsvárra menekült Tordáról az oroszok elől és ott töltötte az egész őszt és telet is 1850 februárjáig. Életének ez a pár hónapja volt a legtragikusabb. Kétségbeejtő bizonytalanságban várta a hireket férjéről, s a hirek egyre riasztóbbak, egyre félelmetesebbek lettek.
Ebből az időből valók Juliának kolozsvári naplórészletei, amelyek a lélekbuvár számára – még a legmodernebb freudista pszichológus számára is – megrenditő emberi dokumentumok. Erről az időről emlékszik meg Vadadi Berta vádaskodása 1889-ben. Julia kolozsvári naplója a vergődő emberi léleknek olyan mélységeibe világit bele, amelyekről Vadadi Bertának, e gyermekleánykának, nem csoda, hogy sejtelme sem lehetett.
1850 februárjában hazautazott Julia Erdődre édesatyjához. A március 25-iki pársoros erdődi részlettel fejeződik be a füzet…”
Élet és halál bekövetkezik, miként az a Fátum könyvében megírva van. Az írás szavainak be kell teljesedni, jónak, rosznak egyiránt. A Fátum kezét nem hajthatjuk egy vonalra sem azon irányból, mellyben azt kinyujtja; itt nem használ az angyalok imádsága, az ördögök átka, az emberek könyörgése és véres könnye, ez mind, mind hasztalan.
Mint egy óra belsejében a zenehangok, ugy vannak elrendezve napjaink az életben; miként egymásután hulló vízcseppek, olly meghatározottan, egyformán csengenek e zene hangjai, s illy meghatározottan egymásra következőleg folynak le napjaink, mig egyszer csak a láncz lefolyt s ekkor vége mindennek. De nem mindig folyhat le egészen e láncz, néha még csak félig jutott, s ekkor erőszakosan megszakad, és elhal a zene, vége az életnek...
Mikor temetésünktől elmennek az emberek, még azt sem várják meg, hogy az utósó göröngyöt sírhalmunkra vesse a sírásó kapája, már nem emlékeznek reánk, csak arra, a mit roszat tudnak felőlünk. Hazamenet ez is el van mondva, aztán mindenki dolga után lát, egyik vágyait kergeti, másik szenvedélyét elégíti ki, egy sem gondol rá, hogy maholnap ő belőle sem marad egyéb egy kis sírdombnál a temetőben, mit az idő ismét szépen leegyenget hogy fölötte ujra mást emeljenek.
Ez igy megy: sír sír fölött, halott halott fölött, enyészet enyészet fölött...
Nem gondolok most már az élettel annyit se, mint mennyit hajdani jó napjaimban ruhámon egy szalagcsokor állásával gondoltam. Ki van rám mondva az itélet s nem állhatok többé ellent; örök boldogtalanságra vagyok kárhoztatva, és meg kell törnöm sorsom vas hatalma alatt.
El fogom hagyni nem sokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak... Ha igy van, mi lesz én belőlem? inkább, oh ezerszerte inkább osztanám meg ő vele a sírt, mint gyermekemmel az életet. Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? ollyan szerelem nélkül, mint millyen az ő szerelme volt! Mi lenne belőlem, ha élve maradnék! Elvetődném, eltiportatnám, mint a fájáról lehervadt levél. Ki mondhatná el jobban, mint én: »Ha fájáról leszakad a levél, mindegy már akkor neki, akárhova fúja a szél!...« Mit is gondolnék én aztán magammal!
Vagy hátha leroskadok e nagy vállalat alatt? ha meg nem bírom ez útat tenni a legkeményebb téli időben a legvadabb havasok között, s ott veszek el valahol, idegen földön, idegen emberek között?... Férjem és fiam még csak nem is sejtenék halálomat. Nem csókolná föl utósó leheletemet senki, siratlanul tennének le a sírba, mintha soha senkit nem szerettem és engem is soha senki nem szeretett volna... Ez sem rettent vissza. Inkább siratatlanul meghalni, mint megsiratva élni.
Millyen tünemények! millyen látványok!... És ki azon hatalmas varázsló, kinek idézésére a semmiből e fényes tündéralakok megjelennek? kinek hatalmából magányos szobám dúsgazdag palotává s a néma csönd körültem zúgó lármává változik, mikből hangos kaczaj, örömrivalgás, gyönyörteli sóhajok, ábrándos méla suttogások hallatszanak?...
Ez az ifjuság s ennek társa, a fölgyúladt képzelődés...
Magam elé bámulok és mi mindent látok!... hallok... érezek!... Szemeim előtt ragyogó csillároktól tündöklő termek tárulnak föl, a merre tekintek, mindenütt az érzékeket kielégitő fény, pompa; tükrök, mellyekben, mint az égen, ezer csillagok ragyognak, ingerlő zene, melly eszméletlenül ragadja magával az embert, mellynek hangjaira mintegy őrjöngve, öntudat nélkül, csodás köröket alkotva, majd meg különválva lejtenek föl s alá ábrándos légi alakok... Mindez előttem történik... mindebben részt veszek. Elragadtatom ez őrjöngő, bachanális orgia által... Egyike vagyok ezen szilaj ifju alakoknak, kik mind, miképen én, égető, csillapíthatatlan szomjusággal nyujtják ajkaikat az élet elé, hogy itassa meg őket az örömek részegítő, édes poharából. Itt nincs szenvedés; a szívnek minden fájdalmát eltakarja az önfeledés, és mi ezen felül csillog, az mind gyönyör, élvezet!... Itt nincs egyéb semmi csak szerelem, s a szerelemben a sovárgás is édesebb, mint más szenvedélynek a kielégitése... Hah csak ez az élet!...
Oh ezek a szép ifju tündérek, e nyulánk könnyü alakok! E barna kéjtüzes arczok, lángoló fekete szemeikkel, miknek egy sugara ugy megrezzenti az embert, mintha egy villanyszikrát vetnének lelkébe... aztán ez epedő sovár halvány arczok, miknek bágyadt, elfátyolozott tekintete előtt be kell húnyni az embernek szemét, hogy ellentállhasson bűvölő erejöknek... Mindezt látom, köztük járok, egyike vagyok e vigadó élvező tömegnek, szívem hallhatólag dobog, arczom ég, csupa láng és mégis e számtalan óriási tükrök sápadtan vetik vissza arczomat, mert belőle minden csep vérem szívemhez tolult s ott tombol féktelen tüzében.
Ha bágyadtan lehúnyom szemeimet, homályos, elfödött lámpák által félig világított kis szobában ülök, könnyedén lengő hófejér függönyök vesznek körül, tarka pillangószerű virágok kábitó illataikkal ábrándos félálmot lehelnek rám... s én mámorosan hajtom le fejemet dagadó lágy vánkosok közé, mik gyöngéden hízelegve simulnak hozzám... gyönge nesztelen susogás, mint a szellőé fut végig a szobán és én álmodom szerelemről... remegő ölelésekről... lángoló égető csókokról...
Fölébredtem...
Mindez csak álom, a te álmod, szilaj, fékezhetetlen képzelet. Fölébredve minden eltűnt előlem, csak a zene hangjait hallom lágyan, susogva elhangzani a távolban... Oh millyen szép az álom!... és millyen puszta rideg az élet!...
Átok és kárhozat ez az élet! Illyen egyedül, magányosan tölteni el napjaimat; illyen szeretetlenül élni le szép ifju napjaimat!... Mikor minden órám öröm, minden pillanatom gyönyör lehetne, e helyett most minden pillanatom telve gyötrelemmel, örök tünődéssel! Szívem olly telve van, keblem majd megszakad és nincs senki, kinek e tengerből egy cseppet adhatnék... nincs kinek mondhassam, hogy szeretem, nincs kitől boldogság lenne hallanom, hogy szeret. Egyedül... egyedül... örömtelenül!... De türelem, türelem! a sors mit egyszer elvesz, máskor kipótolja azt: kilenczvenéves koromban, majd helyre hozza azt, mit most elmulaszt; magányos ifjuságomért majd aggkorom lesz zajos, akkor majd nem fogok egyedül tünődni, szótlanul sóhajtozni, akkor körül leszek véve unokáim mentől számosabb és kecsesebb társaságától. Minő dicső kárpótlás, előre élvezem gyönyöreit. Oh ez az unokai kör épen az én izlésemnek felel meg! Szeretném tudni, hányszor fogom elmondani, ha a körülöttem zajgó, visító társaságot összehasonlítom fiatalkori magányommal: »adtál uram esőt, de nincs benne köszönet.«
Hány éjszakát nem virasztok át, elbámulva a gyertya lobogó fényébe, tünődve sorsomon, tünődve a jövőn. Hányszor olvasom meg az éjféli tizenkét órát, mert szemeimre nem jön álom; hideg fásult nyugalommal gondolkodom, mi voltam... mi vagyok... és még mi leszek!... Egyenként számítom föl, mi mindent vesztettem és keserű egykedvűséggel látom, hogy már olly kevéssel bírok, hogy már olly kevés veszteni valóm van!... Mivé nem lehet az ember olly rövid idő alatt! Alig találok szívemben egy-egy szikrát, olly hideggé vált az, kialudt, elhamvadt belőle minden tűz, minden élet. Alig érzem szívemnek néha egy-egy dobbanását. Elkeseredés, megvetés a világ és enmagam iránt az, mi még benne él. Azaz szívem vált azzá... És van-e föltámadás?... Fölgyuladhat-e még azon tűz, melly már egyszer kialutt? Hátha többé soha, soha nem érezek! Oda jutottam, hogy hálát adnék a legroszabb szenvedélyért, csak támadna szivemben, szabad fékre bocsátanám vágyaimat, csak vágyakoznám valami után. Oh minden inkább e fásult nyugalomnál! Borzadok, irtózom lelkem e pusztaságától. Inkább rémek, vad kisértetek szakasztanák félbe ez irtóztató, halálszerű csendet. Semmi, semmi nem zavarja e temetői csendet; mélyen nyugosznak a halottak... Ha néha-néha meg is látogatja egy élő, ez is csak addig marad, mig kisírja ott magát s egy hervadt virágot szakasztva, távozik hogy talán többé ő se térjen vissza, ha csak majd ő is örök nyugalmára le nem száll.
Sötét titkoknak bölcsője a jelen, megfejthetetlen talány a jövő, széttéphetetlen a fátyol, mellyet reá a sors vetett. Rövid időn előttem fog állani a való egész meztelenségében; de ha sejtésem nem csal, jaj nekem! Még csak reményem se marad! nem fogok bírni semmivel a világon, de szegénységem ollyan lesz, mint lenne a mindenség királyáé, ha egy pillanatban mindenét elvesztené; és lehet-e ennél kínzóbb? Inkább soha semmivel sem bírni, mint aztán mindent elveszteni.