Szegények voltunk, de jól éltünk
| ← Százötvenen túl | Szegények voltunk, de jól éltünk szerző: Móra Ferenc Hun sírok, hun nem azok... III. | Valami közbejött → |
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
A Fehértó partjának agyagsziklái alól kibányászott csontemberekre értem, akik hún őseink voltak, hun nem azok. S akiket éppen azért legjobb lesz elő-magyarok-nak nevezni. Hóman Bálint barátom nagyszerű új könyvében találtam ezt a kifejezést, amit egy kicsit szokni kell. Én mingyárt megszoktam s nemcsak eltiedeltem tőle, hanem tágítottam is rajta. Ő azokat a népelemeket nevezi elő-magyaroknak, amelyekből az őshazától a honfoglalásig kialakult a magyarság. Én beleértem azokat a néptörmelékeket is, amelyek itthon várták a magyarságot, hogy az a maga jegyében eggyé ötvözze őket. Volt ebben szarmata, gót, hún, alán, avar, kelta, gepida, mindenféle náció, amely valaha lakta ezt a földet és egyik se pusztult ki róla egészen. Egy részük tovább ment, vitte őket a vándorösztön vagy a kényszerűség, másik részük leköltözött a föld alá, de több-kevesebb mindnyájából maradt itt s összekeveredett a régi szomszédokkal, meg az új urakkal. Mint ahogy a lenge nádat kivághatják, a tocsogót lecsapolhatják, kiszáríthatják, fölszánthatják, búzával bevethetik, egy-egy szál nád még évtizedek múlva is kiütközik a vetésből. Vagy aki még ilyent nem látott, annak mondhatok olyan példát, amit bizonyosan ő is olvasott. Mikor a római Mummius fölgyújtotta a görög Korinthost, az égő város utcáin napokig patakokban folyt az arany, az ezüst, a réz, a vas, az ólom, mindenféle; megolvadt érc, az ércpatakok összefolytak s lett belőlük egy addig ismeretlen új fém, amit az ötvösök úgy neveztek el, hogy korinthosi érc s az olyan nemes vegyület volt, hogy még istenszobrok öntésére is méltónak találták. Hát én úgy gondolom, hogy a népvándorlás tüzébe került Európának ilyen korinthosi érce lett a magyarság. De azért arra se haragszom, aki máskép gondolja s őt is arra kérem, hogy béküljön velem össze. Ez az én példám nagyon alkalmas megegyezési alapnak kínálkozik. Mert eszerint volt az őseink közt sárarany is, színezüst is, ólom is, vas is, réz is. Kiki kiválogathatja belőlük magának, ami legjobban esik neki, s nemcsak magát érezheti nemes fémnek, hanem ami még sokkal többet ér annál, a másik emberen is megérezheti, hogy az a nemtelen fémek maradéka, ennélfogva majd ha megint eljön a vízözön, az csak harmadik osztályú jegyet kap a bárkán.
Elég az hozzá, hogy a Lippay Sándor földjében negyven centimétertől harmadfél méterig elő-magyarok tartózkodnak, gömbölyű fejű. turániak és hosszú fejű irániak s ők azok a néhai uraságok, akik szegények voltak, de jól éltek.
Legalább az egyik egészen bizonyos. Az, hogy jól éltek.
– Mind urak voltak ezök, – konstatálják, a kubikosok – mert ezök mind húst öttek.
Ezen nincs mit disputálni, mert ezt mindenki a maga szemével láthatja. Az emberiség ősvallásai szerint a halottat el kellett eleséggel látni ä túlvilági útra. Én már jó néhány ezer ősi sírt fölbontottam, de még olyan gazdagon föltarisznyázott halottakat sehol se találtam, mint a Fehértó partján. Az eddig feltárt kétszázegynehány sír közül mindössze négy volt olyan, akinél nem találtunk semmiféle elemózsiát. A helyi közvélemény ezekről azt állapította meg, hogy „ezök isten-neves halottak voltak, kis ingben temette őket a pap”. De az ellenvélemény is megszólalt.
– Nem lőhet azt tudni. Hátha ezök csak valami kása-pempőt kaptak, mert nem bírtak már rágni. Látja kend, milyen fogatlan vén csoroszlya volt az illető. Hát efelől csakugyan semmit se lehet tudni. Még azt se, hogy nem a mi megfigyelésünk volt-e tökéletlen. Lehet, hogy a felületesebben fekvő síroknál a csákány zúzta szét a csirkecsontokat s a morzsázásnál kilapátolták őket.
Mert a csirkecsont a vezérmotívum. Majd azt merném mondani, hogy a vezérkövület, amiről mindig föl lehet ismerni a mi vidékünk húnkori temetőit. Épségben megmaradt még az olyan hitványság is, mint a villacsont, még ma is alkalmasan annak a fontos műveletnek a céljaira, amit a szerelmesek úgy hívnak, hogy „szakajtani”. (A madárcsontban tudniillik sok a kovasav s azon elvásik még az idő vasfoga is.)
Hát a csirkével, tyúkkal nagyon bőven bántak. Némelyik sírban csak egy-két csontocska van, de a legtöbben annyi a csont, hogy három-négy csirkét össze lehetne belőle rakni. Itt-ott a kakas sarkantyús lábacsontját is megtaláltam, amiből azt gyanítom, hogy ezek egészben kerültek a sírba s a trancsírozást rábízták a halottra. Hiszen mindnyájának megvolt hozzá a vaskése. Aztán az is feltűnő, hogy az ennivaló ritkán van a száj körül. Ősibb korokban igen. Például a szőregi bronzkorban mindig úgy helyezték el, hogy a keze ügyébe essen az ismeretlen tartományba indult utasnak. Vagy a feje körül találta, vagy az ölében. Itt a csontkazal rendesen a halott lábafején van keresztülfektetve, vagy – a dereka alá téve, ahonnan nehéz lett volna előkaparászni. Azt hiszem, ezekben az időkben már nem hit volt a halottak etetése, csak rítus. Kegyeletesen megőrzött szimbóluma annak, ami valaha élő hit volt.
Igaz, hogy aztán nagyon kitobzódták magukat a kegyeletben s nagyon sok sírban többfogásos lakomát tálaltak a halott mellé. Alig van sír, amelyikből hiányzana a sonkacsülök, meg a karmonádlicsont. A gazdag sírokban csirkén és disznón kívül óriási marhacsontokat találni. Csülköket, gerinceket hatalmas bordanyúlványokkal. (Propeller-csavaroknak nevezik őket az embereim.) A birkacsont már sokkal ritkább, halat pedig mindössze két sírban találtunk. A ponty tüskéit és pikkelyeit. Ellenben nagyon gyakori a tojáshéj. Hol a csontrakásban találni őket, hol a halottak markában, különösen szegényesebb asszonysírokban. A dorozsmai nemzet erre is tud magyarázatot.
– Ezöket mindön-okvetetlen bűjtben temették el.
Nagyon feltűnő azonban, hogy lócsontot egyetlen sírban sem találni. Már pedig az látnivaló, hogy itt az élők ételét nem sajnálták a halottaktól. A magyarázat nem lehet más, minthogy a fehértói elő-magyarok nem voltak lóhúsevő népek.
De hát lóhús nélkül ma is egészen jól el lehet képzelni a gazdag konyhát. S azzal, amit eddig referáltam, igazoltam a fejezet címének a második felét. „Jól éltek” ezek a halottak. Hát a szegénységgel hogy vagyunk?
Felvinczy Takács Zoltán barátom, a Hopp Ferenc-múzeum igazgatója kétszer is megtisztelt azzal, hogy lejött a Fehértóra délibábot látni és hunokat nézni. A délibáb nagyszerűen szuperált, de a Iránok nem egészen jól viselték magukat. Szép dolgokat csak odabent az áztató-tálakban tudtam mutatni illusztris vendégemnek, a helyszínen nem volt szerencsés napunk. Csupa meddő sír a plebejus-fertályban. Orsókarikás asszonyok, kiskéses gyerekek, vascsattos „célszörű szögény embörök”. Igaz, hogy a tudósnak ezek is tudtak örömet szerezni. Az egyik vaskésnek csontnyele volt – a legtöbb fanyélbe volt ütve, amiből csak foszlányok maradtak – s a csonton szíjfonatot utánzó „pásztorfaragás”.
– Ez volt az ő igazi népművészetük, – lelkendezett a tudós – hanem azért ez mégis szegény tájék lehetett.
A temetőnek abban a részében valóban csak a zselléreknek vetettek ágyat, ahogy a temető térképe mutatja, ami ekkora sírmezőnél elengedhetetlen és nagyon tanulságos munka, akármilyen vesződséges. Sok minden kiderül belőle, amit egyébként nem látna tisztán az ember. A térkép például megmutatja, hogy hol volt a főút a temetőben és hogy ágaztak el a mellékutak? Hol voltak a gyülekező és talán áldozó, torozó helyek? Ezekben tűznek kellett égni, mert kerek hamusgödör van a közepükön. Azt is szépen látni a térképen, hogy a sírok iránya nem egyforma. A halott mindig úgy van fektetve, hogy napkelet felé nézzen, ahonnan a világító és melegítő isten jön, de a sírok iránya nem mindig kelet-nyugati, hanem sok van köztük északkelet-délnyugati is. A temető egyik felében több az egyik, másikban a másik, ez tisztán látható, de az egyik irányúak közt mindig felbukkan a másik irányú. Ki tudná ma már megmondani, társadalmi, faji vagy vallási különbség van-e ebben? Vagy paraszti ésszel valami egészen kézzelfogható magyarázatra is rá lehetne hibázni? Teszem föl arra, hogy talán a talajnak ezen a kis darab földön is lépten-nyomon változó, hol agyagos, hol iszapos, hol homokos struktúrája szerint egyik irányban könnyebb volt ásni, mint a másikban s kevésbbé kellett félni a felfakadó víztől? Akárhogy volt, az bizonyos, hogy ez az eddig is nem kis temető, amiből az én hitem szerint még nagy temető lesz, egy temető, nem szakad meg seholsem, nem látszik rajta, hogy az egyik nép fölhagyott volna vele s a másik újra kezdte volna. S ugyanaz a vegyes társaság lakik benne mindenütt, a kerekfejű nemzet, meg a hosszúfejű nemzet, de szemmel láthatóan voltak köztük olyanok is, akik egy harmadik divat szerint való koponyát viseltek. (A fő az, hogy a koponyák mind épek, az elő-magyarok nem verték be egymás fejét se vallási, se politikai alapon, legalább, akik egy halmon laktak. S ez az egyetlen kétség, ami gondolkodóba ejt. Hogy csakugyan ezektől eredtünk mink, utó-magyarok?) Az is bizonyos, hogy mind apró növésű népek voltak s az asszonyaik különösen finom csontúak. Mindössze egy férfi-csontvázat találtam olyant, amelyik majdnem betöltötte a két méter hosszú sírt: csonttetemnek is száznyolcvannyolc centi magas volt. („Ez volt köztük a bíró, mondták a kiskunok és némi becsületsértő kifejezéstől se tartózkodtak. De ezt nem a hivatalának köszönhette, hanem annak, hogy egy vascsatton, meg egy tűzcsiholó acélon kívül semmit se vitt magával a föld alá. Még csak ló-tejes bögrével se látták el, mint a többit. „Nazarénus volt a koma”.) A többiek inkább alatta maradnak négygyel-öttel a százhatvan centiméternek, minthogy kettővel-hárommal meghaladnák. Az asszonyok magassága százötven körül volt, amire a kubikosaim elismerik, hogy ezeknek a régi embereknek is volt magukhoz való eszük. Ha már rossznak is muszáj lenni, legyen mentül kisebb...
Jó néhány száz kisebb-nagyobb skatulyát tölt meg eddig a fehértói ősök hagyatéka. Korhadt csontfaragás, mállékony cserép, rozsdás vas, patinás bronz, töredező rossz-ezüst, csupa olyan holmi, ami után nem jár örökösödési illeték. Még az aranyozott bronzok is illetékmentességet nyernének a becsüstől. Az ő szemében az egész örökség nem érné meg ezredrészét annak a kétezernéhányszáz pengőnek, amibe az ásatás eddig került. És én mégis azt mondom, hogy nem szegény nép volt az, amelyik másfélezer évvel ezelőtt ide temetkezett a tópartba, amely akkor lapos sziget lehetett a tiszai kiöntésekben. A nyájterelő, kölese sarlózó zsellérek közt urak is éltek itt, akik aranyba, selyembe öltöztek s római, meg bizánci ötvösök remekeit rakták az asszonyaikra. S ez nem aféle délibáblátás, amibe a magyar ember könnyen beleesik. Hát még a magyar régész! Hát még az olyan magyar régész, aki nem is okleveles vakondok, csak olyan magánpasszióból való szerelmese ennek a mi soktitkú földünknek!
Amit mondok, azt bizonyítom a térképemmel, amibe be van rajzolva minden sír, a fekvése, az iránya, a mérete szerint. A térképem kétszázhuszonhárom kockája közül huszonkét sírkocka feketére van árnyékolva. Még pedig a leghosszabb, a legszélesebb és legmélyebb sírok. Már most mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy ez a huszonkét sír ki van rabolva. A mostani tenyérnyi humusz alatt két méter mélységig szurokfekete földet találtunk benne s arról mindjárt tudtuk, hogy itt már nekünk semmi keresnivalónk. Az ilyen sír kétszer volt megásva. Először megásták azok, akik a halottat beletemették a drágaságaival. Másodszor megásták azok, akik a halottól elszedték a drágaságait. Még azt is meg lehet állapítani, hogy a halottrablók be se temették a sírt, hanem nyitva hagyták a gödröt és rábízták az időre. Talán évtizedekig hevertek ott a feltakart csontok, míg a szél behordta és az eső bemosta őket a gödör partjára kihányt fekete földdel. Néhol a tetem fölött élesen elkülönül egymástól két-három iszapréteg. Azokat ezeréves felhőszakadások hagyták maguk után.
A halottrablók rendszerint alapos munkát végeztek. Némelyik csontvázat úgy szétszórták, hogy annak sok dolga lesz, mikor majd mindnyájunknak glédába kell állni a nagy trombitaszóra. Az alsó állkapcsát a térdei közül szedi fel, a bokacsontjait pedig a bordái alul kaparássza elő. Néha volt annyi emberség a rablókban, hogy a felturkált csontokat legalább egy rakásra hányták a sír sarkában. De megesett az is, hogy csak a fejet bolygatták fel s a törzshöz hozzá se nyúltak. Ilyenkor csak egy kis lyukon bújtak le a halotthoz, nem vesződtek az egész sír kiásásával. Ez megfelel arra a kérdésre is, mit kerestek a halottrablók? Aranyat. Ahol csak a fejet fosztották ki, aranyfüggőt. Tisztában voltak vele, hogy abban a sírban úgyse találnak mást.
Látnivaló, hogy a halottrablók „biztosra mentek”. Még csak tévedésből se törtek be szegény sírba. Ebből több dolog következik. Először az, hogy újabb-kori kincskeresőkről itt nem lehet szó. Megkáromkodtatnak engem azoknak a nyomai is, de csak rosszhírű, szembeötlő halmok tetején, ahol boszorkányok szoktak táncolni a régi jó világban. Az ilyen lapos szántóföldeken, semmit el nem áruló libalegelőkön nem kap a kincskeresők szeme. Itt olyan emberek jártak, akik ismerték a dörgést s tisztában voltak vele, hol mit találhatnak. A halottrablók egykét nemzedékkel következhettek a halottak után. Akkor, amikor a halottak már csontokká váltak, mert különben nem hányhatták volna szét a csontjaikat. S akkor, amikor még valami jelből következtetni lehetett rá, melyik sírnak van gazdag lakója. Hogy aztán az a jel mi volt: magasabb sírhalom-e, fából való emlék-e, azt nem tudjuk.
Persze az ismeretlen tettesek után való nyomozás se igen fizetné már ki magát. A sírrablás abban az időben mindenfelé” űzött foglalkozás volt. Theodosius császárnak-e, Theodoriknak-e, kívülről meg nem mondom, én Márton Lajos barátomtól, a Nemzeti Múzeum régész-igazgatójától hallottam, hogy valamelyik uralkodónak van egy rendelete, amely szentesíti a sírrablásokat. Azt mondja, hogy az élő hívőknek sokkal nagyobb szüksége van az aranyra, mint a halott pogányoknak.
Nem valószínű, hogy a fehértói rablások is ennek a gazdaságpolitikai császári ediktumnak az alapján történtek volna. Inkább hiszem, hogy valami erre kóborló barbár csorda dúlta fel az elgazdátlanodott temetőt. Longobárdok, gótok vagy gepidák, akik Attila halála után urak lettek a hún földön s a szökött cseléd mohóságával prédáltak.
S itt van a felelet arra is, hogy hová lett az Attila sírja? Kirabolták még azok, akik tudták, hogy hol ásták meg. A vízbe való temetés szép meséje egészen újkori keletű s merő kitalálás, amiből egy szó se igaz. Állítom és bizonyítom, ha sor kerül rá.
Egyelőre azonban maradjunk a fehértói ősöknél. Illenék végre megmondanom, mit örököltünk hát tőlük. Legközelebb arról számolok be, ha valami közbe nem jön.