Valami közbejött
| ← Szegények voltunk, de jól éltünk | Valami közbejött szerző: Móra Ferenc Hun sírok, hun nem azok... IV. | Asszonyok smukkjai → |
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Azt ígértem, hogy ennyi sok bevezetés után most már csakugyan megcsinálom a hagyatéki leltárt a fehértói hunnusok himmi-hummijáról. De szerencsére hozzátettem, hogy „ha közbe nem jön valami”.
Ásató embernek sok minden eshetőséggel kell számot vetni. Egyik napról a másikra elfogyhat a temető. Olyan csudát is értünk már, hogy elfogyott a múzeumnak a pénze. De hát engem az ilyen kicsiség nem hoz zavarba. Ilyenkor az irodalom megteszi azt a kutyabarátságot a tudománynak, hogy kisegíti. Nekem előleget ád a kiadó, én meg előleget adok a múzeumnak. Jövő esztendőre majd megkapom, ha megérem s ha nem érem meg, azzal is a kiadó jár jól. Még pedig duplán. Először nem kap tőlem regényt. Másodszor kapok a városomtól egy márványtáblát, amivel én már úgyse sokra megyek. Hát már most kijelentem, hogy én azt átengedem az előleg fejében a kiadómnak. Vésesse rá, hogy ez alatt nyugszanak azok a regények, amelyek megírásának útját állták a hunok, így teszik jóvá, amit ezerötszáz esztendővel ezelőtt vétettek a kultúra ellen.
Pénzfogytánál is nagyobb baj az, mikor a napszámosok fogynak el. Ilyent is láttam már. Valahonnan a város széléből jelentették, hogy embercsontoltat túrtak ki a disznók. Kimentem a tetthelyre, szétbotoztam a röfögő konkurrenciát, találtam egy avar függőt s összekurjantottam öt ráérő embert a legszélső utcából. Elmondtam, miről van szó, megértették, a napszámban is megegyeztünk s mindjárt próbát is tettünk. Estig fölástunk négy sírt s akkor jóéjszakát mondtunk egymásnak azzal, hogy majd reggel hat órakor folytatjuk. S ha a szerencse szolgál, hónapszámra én adok nekik kenyeret.
Én ott is voltam reggel hat órára a helyszínen, de az emberek közül egy se. Nyolc óra tájban kullogott oda a legöregebbjük, de se ásó, se kapa nála.
– Hát maguk? – vasvilláztam bele a szememmel. – A többiek?
– Engöm töttek mög követnek, kérőm.
– No? Máris sztrájkolnak?
– Dehogy, kérőm. Nem műnk, hanem az asszonyok.
– Miii? A feleségeik? Hu, fene teremti, az nagy baj lehet.
– Az ám, kérőm. Mögmondták kereken, hogy ha műnk itten csontokkal foglalkozunk, akkor nekünk otthon csiba ki! Vagy űk, vagy a zavarok, vagy hogy tüsztölik ezöket a régi egyénöket.
Hát annyit már tudunk az Aristophanes Lysistrate-jából, hogy háború is bukott már meg az aszszonyok sztrájkján, pedig• az nagyobb dolog, mint az ásatás. Öt kilométerről kellett napszámosokat hozni s azoktól is idejekorán megkérdezni, ki az úr a háznál.
De hát találkoztam én már ennél váratlanabb ásatási akadályokkal is, nem is olyan régen. Hírül hozták az ásatóhelyre, hogy konkurrenciát neveltem magamnak. Valamelyik napszámosom megüzente a hadat. Elhatározta, hogy a szomszéd portán, a komája földjén, a saját szakállára műveli a honi archeológiát s amit talál, azt kiküldi Berlinbe s kap érte egy bögre aranyat. Hívattam magamhoz, nem jött. Küldtem hozzá követet, bicskát ígért neki. Ugyan nem is neki, hanem bele. Én ezért a területért felelősséggel tartozom a tudománynak, nem tűrhetem, hogy egy értetlen ember belegarázdálkodjon s attól a többi is vérszemet kapjon. A falusi közigazgatás esetleg mellém állna, de nincs rá paragrafusa. A szentesített törvény már megvan, de még hiányzik a nyele: a végrehajtási utasítás. Kaptam magam, expressz-levelet írtam éjszakának idején a kultuszminiszter úrnak, hátha segít. Hálásan ismerem el, segített. A Nemzeti Múzeum útján már másnap utasította a vármegyét, hogy a miniszteri megbízott megérkeztéig az illetéktelen turkálásokat tiltsa be. Az is bizonyos, hogy az utasításnak hihetetlen gyors foganatja lett. Még aznap délután betiltották – az én ásatásaimat. Jó, hogy harmadnapra a sürgönyhöz megjött a használati utasítás is. A hivatalos levél, amelyikből kitudódott, hogy én vagyok az a borzasztó hatalommal felruházott homo ministerialis, akinek rendet kell csinálni s aki még önmagamat is ásatásra illetékesnek jelenthetem ki.
De hát ez még mind nem a vastagából való a bajnak. Hanem mikor megvan minden, pénz, napszámos, gazdag lelőhely, mégpedig a magunk határában, ahol nem parancsol a vicispán s nem kell az embernek attól félni, hogy vasra vereti a vármegye. (Mert ilyesmivel is kecsegtettek már engem, nem is egy helyen. Beismerem, nem is ok nélkül. Borzasztó dolog az, hogy én még a szomszéd határba is elmegyek, ha hívnak. Ha a kubikosok talicskáznak bele egy négyezeréves temetőt a vasúti töltésbe, azon nem háborodik fel senki. Ha a disznók turkálják szét a honfoglaló magyarokat, azoktól se kéri senki az ásatási engedélyt. Persze, azok „nostras”-ok, nem idegenek, mint én vagyok. Én ellenem már tanácsi határozatot is hoztak valamelyik szomszédban, amit bizony az odavaló pocák nem mondhatnak el magukról. Ami szabad a kondának, az nem szabad a múzeumnak. Mert mit lehet tudni, hátha Attila• mégis ott van abban a bizonyos tilalmas határban? Már pedig inkább ott egye meg a nemjó Attilát koporsóstul, minthogy ne mink találjuk meg, hanem a szomszéd. Ilyen szépen fölkarolja mostanában a közigazgatás a tudományt.
Szóval az a dandárja a bajnak, mikor minden föltétele megvan a sikernek, de a gazda megveti a lábát a barázda végiben és ezt mondja: eddig löhet, tovább nem. Akkor aztán hiába tudod, hogy ott még a Balambért is megtalálnád a hún főkántor búcsúztatójával együtt, nem eresztenek hozzá, ha a lelked kiteszed is. Nem régész embernek a kínszenvedésnek erről a fajtájáról fogalma se lehet. A Tantalus pokla ehhez képest csak társasjáték volt.
Hát a Fehértónál is beleértünk ebbe a napba. Az ötödik héten már körülbelül tisztában voltam vele, melyik irányban meddig ér a temető és hol a szegényfertály, merre ágyaztak meg az aranyos-ezüstös uraságoknak. A térkép világosan mutatja, hogy a sírok az udvar felé sűrűsödnek és gazdagodnak. Már pedig oda minket nem eresztenek be. A szántóföldet, meg a birkalegelőt adta Lippay Sándor jószívvel. De az udvar, a gyepes tanyaudvar, az más. Igazság szerint azt szeme sincs kérni az embernek. Lippay Sándor úgyis azt mondaná rá:
– A király udvarát fölásathatja az úr, de az enyémet nem.
Ha azt mondaná, igaza is volna. Kinek lenne abból kára, ha a király udvarát feláskálnák? Szoktak a király udvarán nyomtatni, csépelni, babot verni? Nem szoktak. Hát a királyné nevel-e ott kis pulykát, kis csirkét, kis libát? Nem. A királynék már az ántivilágban úgy elurasodtak, hogy még a tyúkültetést is az udvari kapásnéra bízták. Nem is mertem én tárgyalásokat kezdeni Lippay Sándorral az udvar felől, csak úgy célozgattam rá. Hogy ott okvetlenül megtalálnák ha Attilát nem is, de valamelyik pedinterét. Hanem persze tudom én azt, hogy nem lebet az udvar földjét felpuhítani.
– Én nem bánnám, tudja, – vont vállat Sándor – mert idővel majd megkeményödne az mögint. De hát ebben nem én vagyok a gazda, hanem a Panni.
Panni asszonnyal már bátrabban kísérleteztem. Azt ígértem neki, ha enged egy-két árkot húzatni az udvarra, mind rárakom a hún asszonyok kalárisait s úgy fényképeztetem le a múzeum számára, mint valóságos húnkirálynét.
– Jaj, dehogy vállalom én azt! – nevette el magát. – Mit szólnának osztán hozzá a népek, ha a piacon paradicsomot árulnék?
Addig istenkedtem neki, míg utoljára azt mondta, nem bánná ő azt udvart, de mi lesz a gyöppel?
– Tudja mit, Panni asszony! Bevettetem magának a legfinomabb fűmaggal, az egészet, magam megyek föl érte Pestre.
– Jaj, csakhogy nem lössz ám abbul a fűmagbul soha gyöp. Mind kicsipedi a baromfi, mire megerősödne.
– Azon lehet segíteni. Nem kell ráereszteni a baromfit.
– De szófogadatlan népek ám a pulykák, mög a csibék.
– Majd szófogadók lesznek, ha sűrű kerítéssel körülvesszük a pázsitot.
– Sok pénzt kóstálna ám az, leiköm igazgató úr!
– Azzal már maga ne törődjön. Nem a maga pénzét kóstálja, hanem az enyimet.
– Igazán? Megcsináltatná a kerítést? No majd alszunk még rá egyet.
Ebben én meg is nyugodtam. Száz pengőt megér nekem, ha az udvart is átkutathatom. Kiadtam Jánosomnak az ordrét, hogy nézzen szét valami szelezékdeszka után, amiből kerítést szerkeszthetünk.
Negyednapra aztán ezt mondja János, szügyébe vágott fejjel:
– Beütött az ördög a határba.
– No?
– Nem éri már be Lippayné a kerítéssel. Ma azt kérdezte tőlem, mit gondolok, hajlandó volna-e az igazgató úr legalább három-négyszáz pengőt fizetni. Valamelyik tanító úr adta nekik ezt a tanácsot, hogy négyszáz pengőn alul ne engedjék meg az ásatást, bizonyosan megadja ezt a múzeum, csak meg kell szorítani.
Úgy, a tanító úr? Mennyit panaszoltam, hogy a mi tanyáink tanítói nem érdeklődnek a régészet iránt! Megvan az érdeklődés, mákos borongatta, mézes teringette!
Erre azután természetesen nem hoztam többet szóba az udvart. Ismerem a fajtámat, ha megajánlom a négyszáz pengőt, akkor azt kívánják, hogy építtessek a tanyára, tornyot és vezettessem be a tehénistállóba a villanyt. Már ilyen bolondot nem csinálok magamból, se a múzeumot nem engedem archimédeszi csavarba fogni. Beérjük mink a birkalegelővel is, ahová a szegényeit ásták el az ősöknek. Úgyis ezek a nincsetlen zsellérek voltak az én igazi őseim, nem azok az ezüstös potentátok, akik a csirkéknek küldözgetik fel a porcfüvet.
De hát akármekkora demokrata is az ember, ha muszáj, azért előbb-utóbb csak beleun az olyan szegény atyafiakba, akik egyébbel nem állnak szolgálatára, csak a fél fejükkel, mert a másik felét már felszántotta az eke. Egy ilyen félfejű ős körülbelül huszonöt pengőbe jön s nem jelent egyebet, mint egy kockát a térképen. Hát ez határozottan nem jó üzlet. Hát még mikor negyvenszer huszonöt pengőt fizet ki az ember egy rossz vascsattért s annak sincs pecke, mert szétette a rozsda! Tagadhatatlan, hogy ilyenkor pesszimista világnézet borong a tarlók felett. Maguk a kis-kúnok is életuntán eresztgetik az ásót a földbe, János minduntalan becsületsértő kifejezésekre ragadtatja magát az ősasszonyokkal szemben s magam is olyan képpel vezetem a jegyzőkönyvet, mint akinek megette a tyúk a kenyerét.
– Idegesnek tetszik lenni, igazgató úr – mondja részvéttel Lippay Sándor, aki ki-kiszalad a tanyából a földből előhámozott árendásai föltekintésére.
– Én? – mondom hűvösen. – Miből gondolja?
– Mán egy hét óta látom, hogy mindig felében hajítja el a szivart.
Panni asszony is egyre komolyabban csóválja a fejét.
– Tán betegnek tetszik lönni az igazgató úrnak?
– Nem tetszik nekem – mondom kurtán.
– Hát akkor, hogy be nem gyön mostanában a házba? Nézze, hogy ugrál a Teca kutya, hogy űtet mán mögse simogati...
– Bizony már nem igen simogatom többet. Kitelik az esztendőm.
– Hogy-hogy? Hát nem ásati mán a földünket? – borul el Panni asszony bazsarózsaképe.
– Mi a ménkűt ásassak rajta? Ezt a sok risszrossz csontot?
– De mikor mink úgy elnézelődtünk itt a maguk munkáján az egész kánikulában. Éppen beszéltünk is már a Sándorral. Mit nézünk most mán, ha az igazgató úr itthágy bennünket?
– Hát majd nézik egymást Sándorral – fanyarodik mosolygásba a rossz kedvem. – Kukoricaszedés után már úgyis ráérnek.
Nem visz rá a lélek, hogy az udvar felé biccentsek a fejemmel. Hogy megint madarat lehetne énvelem fogatni, ha oda beeresztenének! Hátha tudván tudnám, hogy a hét vezér alszik ott, könyörögnék-e többet? Én is a kiskun nemzetségből való vagyok.
Kurta jóéjszakát kívánok és kemény lépésekkel megindulok a vasúti őrház felé.
– Gyerünk, János, mert lekésünk – intek a famulusomnak. Csakugyan ott tüsszög már a vonat, mire János odalohol. Rég nem látott mosolygás bujkál a kis szőke bajusza alatt.
– Igazgató úr, kérem!
– Tessék!
– Igazgató úr, kérem, nem lehetne úgy csinálni, hogy holnap ne tetszenék kijönni? Legalább délelőtt.
– Nem, nem lehet. Ugyan ami az eredményt illeti... De hát mi az ördögért ne jönnék ki? Tán én ijesztem el a szerencsét?
János először a jobb vállát húzza föl, aztán a balt, aztán lezökkenti mind a kettőt.
– Nem mondhatok egyebet, igazgató úr. Lippayné kívánta, tetszik tudni. Nagyon rám kacsintott, hogy nem bánnánk meg, ha az igazgató urat holnap a városban bírnám marasztalni.
Hát félnapra sikerült. De ebéd után már nem volt maradásom. Tudtam, mi vár odakint.
Az udvaron már ott futott a jó két méter mély kémlő árok. A Teca csaholására Jánosom feketére égett feje bukkant ki belőle.
– Igazgató úrnak jelentem, tegezdíszes, nyilas, kardos, ezüstös vitéz ...
Lippay Sándor és Panni asszony boldog mosolylyal köszöntöttek:
– No, igazgató úr, hát úgy-e, hogy most már nem hagy itt bennünket?
Hát ez volt az a „valami”, ami „közbejött” az utolsó fejezet óta. A hún utódok szeretete, akik nem bánnak se udvart, se gyepet, se kerítést, csakhogy örömömet lássák, többet ér nekem még az ősök hagyatékánál is.