Száz tavasznak lángviharja
szerző: Somlyó Zoltán
Ó, mily áldottul boldog s dús a költő,
ha március van s tavaszt énekelhet.
A szélkakasra vígan nyelvet ölt ő,
mert pajkos, mint a gyermek, ő, a költő,
s ibolyaillat édenén legelget.
A télen át, mint félbolond keringélt,
mert vonzották a kályhák és a hölgyek.
Most hetykén keményíttetné az ingét,
amelyben annyit kószált és keringélt,
hogy jégkönnyeket hullattak a völgyek.
De sokat hitte, télen, éjjelente,
hogy meg nem éri új tavasz virágát,
s búslakodott a fekete levente
ökölbe fagyott kézzel éjjelente,
s ráncosra gyűrte árva, nőtlen ágyát.
Már sok tavaszi verset írt a tolla,
mert húsz esztendős egykor ő is volt ám!
Hevesen pörgött, akár a motolla,
szerelmes szíve írta, nem a tolla –
s a tavasz néven szólította: Zoltán...
És mindig volt egy nagy tavaszi nője,
egy gyermekarcú, teltcsípőjű démon,
akiért magát szótlan szíven lőjje,
egy lelketlen, de vágyva vágyott nője,
kinek ölébe lidérc ült meg téboly.
Mert szent zavartság volt benne az élet,
az volt erője, tele és tavassza!
A tébolyokból új tébolyba tévedt...
De kijózanította már az élet:
hideg szemekkel néz az új tavaszba.
Az ibolyát, ha majd elébe hozzák,
szomorú kézzel pénzzel kell fizetni!
S a nőt is, ferde életének rosszát
a röpke szelek, ha elébe hozzák...
A tavasz ingyen nem szokott izenni!
Csak annyi lesz, hogy a télikabátját
ledobja majd s felöltőt vesz magára.
S az ucca szélin, ha suhanni látják,
majd összébbhúzza mellén a kabátját
az új tavasznak fullasztó sugára.
És míg tavaszt fütyülnek majd a gallyak,
ő elbú harminchét esztendejével:
mozgó világa sok-sok régi jajnak;
s amerre jár, zörögnek majd a gallyak
s ő fennakad majd köztük a fejével...
Pedig még száz tavasznak lángviharja
rejtőzködik szívében eltemetve!
De megcsalódott már és nem akarja,
hogy új villámot gyujtson önviharja:
és újra égni: elfogyott a kedve!