A lap feldolgozottságának foka

Salamon (Majláth János)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Salamon
szerző: Majláth János, fordító: Kazinczy Ferenc

                   I.
     A koronázás ünnepe.

Dicső fényben állt Salamon király,
Már készen várta a nagy áldomás.
Mint tenger habja tol egy más habot,
Akként tolódék honfi s idegen.

Megszólal a kürt, a tárogató,
S hírt ád, hogy már jön a császár fölsége.
És a midőn jő, felkél üléséből
Minden nagy és kicsiny, s mélyen meghajlik.

S ővéle együtt megjelent szemérmest
Zsófia, császár szeretett testvére,
De most mátkája a dicső királynak;
Hajában myrtus-ág és korona.

S mindnyájokban e gondolat föltámad:
Mint ő legelső a nagyok között,
Úgy a szépek közt te vagy a legelső;
Kit koronázhat méltóbb az erős?

§ mint a napot kísérik csillagok,
Úgy a királyt itt három rokoni;
Erősek harczban; útálják a rosszal,
Istenhez hívek, s Árpád ivadéki.

Kezdődik az ebéd, fölkél a nádor:
„Király, engedd követnünk a szokást;
Hadd mondja ének ősink tetteit.”
Királyi hölgye kérve mosolyog rá.

A dalnok őszűlt hajjal lép elő,
Átkötve derekát papi övével;
Szeme még ifjú őszűlt fürtje mellett.
„Virágh! Virágh!” ezt minden kiáltozza.



                   II.
          Virágh éneke.

Halljátok énekem, fényes vendégek!
Atyáinknak ragyogjon dicsőségek.
Elmondom, mint éltek,
Elmondom, mint vesztek
A fejedelmek;
Mint éltének itthon szép békeségben,
Mint harczolának nagy vitézségben.

Magyarországnak királyi trónusán
Ül vala az öreg kegyes urunk István.
Azt mindig sarkalta
A ravasz Gizela:
„Bátyám, neked nincsen magzatod többé,
Csináld, hogy koronád legyen én fiamé,
Burgundi Péteré.

Útálják a Krisztust minden mi véreink,
És ha majd utánad hullanak könnyeink,
Elfojtják hitünket,
És balványozásra hajtják nemzetünket.”
Ezt hallá jó király, beteg. lőn bújában;
Ah, látni volt, hogy nem él már sokában!

Akkor gonosz lelkében ezt mondotta
Az a ravasz királyné, Gizela:
Király lesz Péterkém,
Ha őket megölém.
Megfogatá Vazult, ólmot öntött fülébe,
S az ártatlan herczeg eljutott sír gödrébe.

Meghallá Endre vitéz herczeg ezt,
S tüstént Bélához, Leventához levelet ereszt:
Testvérem, barátim, menjünk innen hamar,
A gonosz vén néne minket ölni akar.

Mint sólyom az égben, mentek a herczegek
Oda, hol lakoznak tisztes lengyelek
S a király jó szívvel látta udvarába;
Derék három vitéz, mond önmagába,
A rosz Lettek ellen segédemre lehetnek,
S tőlem minden gondot messze kergetnek.

És a mint már ülnek asztalnál,
Íme a palotának ajtaja ketté vál,
S belép a király leánya,
Tündérszépségű Rikhéza,
Szemérmesen földre sülyesztve szemeit,
Szótlan üdvözli atyja vendégeit.

Csillog a sok arany, ezüst, gyöngy, gyémánt,
De oly szikrázást semmi gyöngy nem hányt,
Mint szép Rikhéza szemei;
S Bélának lángot vetnek érzései.

S a király megszólal: Ha ki holnap nékem
Leteríti vérben hízó ellenségem,
S lábamhoz veti pallosát,
Sisakját, kopjáját, tollas pajzsát:
Annak én leányom Rikhéza
Legyen vitézsége díjaúl sajátja.

Rikhéza elpirúl, s lenéz szeméremmel;
De midőn felpillant most is még rezgessél,
Szeme s a Béláé összetalálkozék.
Ez lesz az! mond a lány, s sohajtozék.

És úgy lőn, mint szép hölgy jövendőlte,
S a Lett fejedelmet Béla megölte.
Szót áll a jó király; másnap mennyegző van;
A herczeg nem lelé helyét vígságában.

Öröm volt nem kevés évekig életek,
Rikhézától őnéki fiai születtek,
László, Géza, Lampert, derék három ficzkó,
Mind kardforgatásra s paripára való.

Hír jőve Budáról a Lengyelországba,
Hogy a német Péter mint bánt hazájokba’,
S hogy a nép ellene immár feltámadott;
S Endre meg Leventa tüstént kardot kapott

Mentek, mendegéltek, hozzájok áll a nép,
Hullanak a bástyák, mint kövektől cserép.
A Péter leszaladt, kiszúrák szemeit,
Végre föld nyelte gaz tetemit.

Akkoron kiált nép: Endre mi királyunk,
Szabadítónk vala, most legyen istápunk.
Árpádtól szakadt, ő ójja törvényünket,
S annak pajzsa alatt kormányozzon bennünket.

Ez nagyon boszantá német császárt,
Magyaroktól mert ő ilyet nem várt.
Frank, sváb, osztrák gyűlnek szegény hazánk ellen,
De azt akkor is őrzötte jó Isten.

Való, Endre király megrezzene lelkében,
Sok nép, úgymond, s azért bízik erejében.
Egyik követ után másik száll Bélához:
S bátyjától neki ily izenést hoz:

„Öcsém, Béla herczeg, hagyd hon te hölgyedet,
S jer, és védd császár ellen testvéredet.
Sok németség,
Sok veszteség
Jő vele, s rettenti halállal nemzeted.

Leventa megholt és nekem nincs gyermekem,
Holtom után rád fog nézni örökségem.
Ne késsél itt semmit,
Szedd össze emberid;
Jer, kélj segédjére nemzetednek,
Szerezz hírt, nevet, ragyogást nevednek.”

Béla herczeg rápillant Rikhézára:
Mily szép! de hát ha még felteszem homlokára
A dicső koronát,
Angyalok malasztját;
És ha majd bíbor fog folyni le vállain,
Ki látott szebb asszonyt világ trónusain?

Rápillant gyönyörű derék fiaira:
Esküszöm az égnek minden lakóira!
Én nektek királyi méltóságot szerzek;
Nem gondolok vele, bár halálra vérzek.

Felszökik kegyese mellől a jó herczeg,
Csörög kard oldalán, a két szeme perczeg,

Nyerít a szép mén alatta,
S a követeket útnak indítja.
„Menjetek, bátyám hívei,
S mondjátok, hogy leszünk vitéz védelmei.”

És mint a két testvér előjön hadával,
Császár meg vala verve ó táborával.
Vértpajzsokról így híjják most Vértesnek
A helyt, hol annyi sok németek elvesztenek.

S a győzelem után meg volt kötve a béke,
S Endrének, Bélának elméne ellensége;
Budára mentek ők, s tölték jó napjokat,
Milyet nap felülről nem látott igen sokat.

De most Endrének is lőn egy kedves fia,
S Bélának ő adott eskét nagyon bánta.
„Salkóm, én koronád Bélának nem hagyom;
Tiéd az; elmétlen esküm visszarántom.”

Fehérvártt hagyá megkoronázni fiát,
S Béla és gyermeki nézték nagy pompáját,
Így énekle mellé püspök az oltárnál:
„Légy úr véreiden! a kegy fejeden áll.”

„Légy úr véreiden?” — kérdé elmérgesűlve
Béla herceg, nézvén gyermekit keserűlve.
András rápillantott, s beteg leve belé,
S Salkójának sorsát előre félemlé.

És a mint betegen nyoszolyáján feküdt,
S forgatta, hogy mást tett mint Bélának esküdt,
Hívatja Ernyeit, s Vid Ispán kedveltit,
Hogy egyik és másik segélje szándékit.

„Tapasztalt híveim, kiket szívem kedvel,
A mit mondok, halljátok meg figyelemmel.
Itt a herczegi kard, amott a korona;
Hadd jőjön, s válaszszon kettő közűl Béla.

Ha a koronán kap, mindjárt öljétek meg,
Ha kardon, maradjon igen kincses herczeg.
Tegyétek, mit hagyok, s vesztek nagy jutalmat.”
S azok: „Meglesz; érdemeljük bizodalmad.”

Künn az ajtó mellett őrt Miklós áll vala,
S hallá, hogy a király itten mit mond vala,
És midőn Béla jött, ezt sugá fülébe:
A kardot vedd, s nem fogsz esni kelepczébe.

S. amint Béla belép, Endre király így szól:
„Öcsém, vedd hálámat szívem mély voltából.
Ott korona, itt kard; válaszszad egyiket;
Szólj szabadon, eztet vagy aztat kedveled?

Ha a korona kell, az ám tiéd legyen,
S a kard Salamonra örökségül megyen;
Te lészesz királya, ő leend herczeged.”
Az a kettőre néz, s lelkében elijed.

A kardot választja, miként Miklós hagyá.
„Te kend föl Salamont pompával királylyá,
Én és magzataim herczegei leszünk,
S mindent, a mit hágy, nagyhíven megcselekszünk.”

De forrott a méreg, felzajdúl mellében,
S boszút liheng az esk miatt ő lelkében,
Követeket külde lengyel sógorához,
S az neki hirtelen tömérdek hadat hoz.

Összekap a két fél, s Endre földön terűl,
Lovak tapossák el, s Béla nagyon örűl.
De egy belső szózat felkiált fülébe:
„Tiszteld az Úr kentjét!” s megrendűl lelkébe.

Nem késik el boszú, bár olykor sántikál;
Midőn törvényszéket tart most Béla király,
Alatta összedől ő királyi széke,
S élete véget ér, s minden dicsősége.

Béla gyermekei mélyen megborzadának,
És Salamon előtt hűséget fogadának.
Előjött a császár, s testvérét Zsófiát,
Minden országinak szép kárbunkulusát,
Őneki hitvesűl örökre átadja,
S minden bajai közt segédét fogadja.

S ma vette szép hölgyét, ma vette koronáját;
Bélának gyermekei nevelik pompáját.
Egy áll mindnyájokért, ők mind az egyért állnak,
Együtt győznek, s ha kell, együtt halálra szállnak.

S ti urak, országunk fényes csillagai,
Legyetek koronánk erős oltalmai.
Fojtsatok el viszályt és fondor irigységet.
S im az intés s a dal együtt érének véget.


                   III.
         Salamon és Víd.

                  Víd.
Meddig fogod még tűrni, oh király!
Hogy téged szóban, tettben, Géza herczeg .
Kaczagjon? Én beszéljem-e megint,
A mit hűségem sokszor monda már,
S sikertelen még eddig, hogy hatalmad
S személyed sértét rajta mint torold meg?
Említed-e Belgrádot, hol szabad
Menést adott mindennek, a kit ő
Tett volt foglyává a görög seregből,
Míg a kik néked buktak meg, te súlyos
Váltságra hányád, s gyötrő szolgaságra?
Jól tetted; a ki bajt okoz, lakoljon.
Kedvet hajhász ő népe közt, s kegyelmet
Byzáncz uránál, s ím bírja a mit ohajt.
Dalokban él a lágyság, melyet űze,
S kezében a várt bér, a — korona.


               Salamon.
Kezében az, de nincsen még fején.


                  Víd.
Oh nem csak ezt; ő a tiédet is
Fejére teszi, hogyha késsz tovább is,
Nem érti, mért titkolja lángolását,
És téged bátran ingerel. Midőn
Sarczát elvontad, egy szó, egy tekintet
Kért-e, hogy add meg a mi övé, neki?
Kevély elnémulással álla előtted. —
Király vagy' a mit a király akar,
Mindenha szent, nincs más szent, mini ez egy
Vagy a midőn Nissába felidézéd,
Ha megjelent-e?


                Salamon.
                  Jó, hogy nem jelent meg.
Most foglyukában ülne azok szerint,
Miket te kívánsz tőlem.


                  Víd.
                         Te pedig
Királyom azzal, a ki mindenekben
Csak önmagát tekinti, s tart szememtől,
Törvény szerint akarsz-e bánni mindig?


                Salamon.
Oh hagyd el egyszer már! gyülőlöm őt;
Hírem fogyasztja; győzedelmimet
Az ő tanácsinak tulajdonítják,
A nép szerelmét tőlem elragadta:
De szent az esk, melyet tevék neki,
S az minden tiltott szertől visszaborzaszt.


                  Víd.
Ha hasznos a tett, gondolsz-e vele,
Hogy a mezítlábos pap nem javalja?
Verd el magadtól e húledezést!
Ez szegdesi királyi szárnyalásod.
Két kard nem fér el egy hüvelybe, nem
Egy tartományban két király;
Azt várod-e, hogy ő üssön reád?


                Salamon.
És ha majd eldől is, mint érdemelte,
Azt mondja népem, azt a pap, hogy én
Akartam ót eltolni birtokából.


                  Víd.
E tartalék királyi. Fényes elméd
Megtámadod vagyonát bírni nem. vágy.
S híred, ha majd azt győző fegyvered
Elnyerte, s bérűl adja biztosodnak,
Keresztülcsillámolja a nagy világot.
Leghívebb szolgád tudja, nem felejted.
Te úr majd akkor lészsz, ha védve tőled,
S intéseidtől függve, mint eleddig,
Új birtokát tenéked tartja fel.


                Salamon.
Oh volna meg már hát!


                  Víd.
                             Akard, és megvan.
Itt nagy hadad. Koronthál fejedelme
Sok néppel áll, várván intésedet.
Vadászat tartja Gézát Ingoványon;
Hivei kis számmal kísérék oda,
S meg vagynak nyerve pénzzel általam;
Lászlója s Lampert nincsenek körűle.
Mi rá ütünk. A szép merés miénk:
Tiéd a nyereség. Szűnj meg habozni;
Csak az gyötör; hagyd tennünk, s nyugva vagy.


                Salamon.
A tett tiéd, tiéd a jutalom.


                  Víd.
A hajnal engem Ingoványt talál.



                   IV.
         A fogoly király.

Lánczokban ült a jó király
   A fellegvár lyukában,
Sok mérges könnyet hullata
   Emésztő bánatában.

Hiába tártja füleit
   A tömlöcz ablakához,
Nem hall semmi közelgetőt,
   Ki neki várt segélyt noz.

Kobzát, a búst, előveszi,
   S így énekel zokogva:
Dall, hass el én hű hölgyemhez,
   Bár szél s hab tilt zajogva.

És mondd: Én fogva űlök itt,
   Bús tömlöczöm mélyében;
De még itt is csak ő, csak ő,
   Van szüntelen elmémben.

Csudálkozom, hogy híveim
   Nem kelnek fel mellettem;
De ő, de ő el nem felejt,
   S mindent megtesz érettem.

Ismerem én szerelmedet,
   S ez nem hágy elcsüggedni;
Felkelsz, lehullnak lánczaim,
   Sebem be fog hegedni.

Így éneklett a rab király
   A fellegvár ürében,
S a bú helyett, s a gond helyett
   Vígság derűlt lelkében.



                   V.
         A kiszabadúlás.

   Zúgnak a harangok, s a király megy;
Együtt mégyen véle a cardinális.
És utánok a sok nép, tolongva.
A jó István tetemit akarják
Kiemelni sírjából, ki szélyel
Űzé a pogányság babonáját,
S a helyett a hon három hegyérc
Kiszögzé nekünk a szent keresztet.

   István a szent márványsírban fekszik,
S a király jön, s véle a cardinális,
Úgy elsők hűségben, tisztaságban,
Mint méltóságokban, mindenek közt.
Megfogják a sírfedőt erővel,
Ah, de az nem enged erejöknek.
A király keblébe rettegés száll,
A Legátus sápad, felzajg a nép,
Suttogások esnek mindenszerte.

   Álljon tíz erős. legény elő; int
A király most; s ím a tíz vitéz már
A fedő. kövét markába fogja.
Mind hiába! szélyeldőledeznek;
Kótisok törik, vésőjök pattog,
S felsikolt a nép nagy félelemben.

   S most a cardinális, felderűlve
Hosszas hallgatása gondjai közzűl:
„Nincs erő a karban, mely felülről
Nem kap gyámolt és segélyt”, ezt mondja:
„Szenthez ártatlannak kell csak nyúlni.
Szóljatok, kit ismertek tisztának,
S állítsátok tüstént itt élőmbe.”

   Mint midőn sötét felhői közzűl
Áttör a nap éltető sugára,
S, nyugtot ígér a nagy vész helyébe;
Úgy derűlt föl réműltéből a nép,
S Hedviget sikoltja minden ajk most.

   Jő a szűz, fejét körűllebegve
Szög hajától, mint a szenteken fut
Szélyel a szent fény, nyugalmas tűzben
Kék szemében a menny tiszta fényét
Látnád bájjal visszasugározni,
S termetében karcsú, mint a líljom.

Látja jődögélni szent szemérmmel
Őt a cardinál, s nevén kiáltja,
Tisztelettel tér előtte félre
A tódúlt csoport, s nem érti, mit kell
Félelem s remény közt itten várni.

   S a szép Hedvig már a sír előtt áll,
S égi sugár fogja el a sírt, a lányt;
És a templom öblét hullámozva
Illat tölti be, mint a rózsáké.
Kedves éltet él a szűz, Istennek,
De megnyitni a sírt, az mulja erőjét.

   Ekkor a király: „Oh Isten, mely bűn
Fekszik rajtunk, hogy kizársz kegyedből!
Hagyj titkodba látnunk, és taníts meg,
Mint mossuk le rólunk a nagy vétket.”
Ezt mondván, kimégyen rendelése,
Három nap hogy minden böjtöt tartson,
S mint vizet s kényért, ne illessen mást.

   Elmult a három nap; tódúl a nép
Minden a királylyal a templomba;
S Charitász apáczát a nagyoltár
Zsámolyán találják térdepelve.
Három nappalt s három éjet töltött.
A szent szűz a templomban könyörgve,
S arcza fénylett, mint a Seraphimé,
A midőn urától földre száll le.

   S így szól a királyhoz: A szent helyre
Te hiába lépsz, s a nagy megholtat
Nem fogod sírjából kiemelni;
Mert nem egyez tetted és beszéded.
Ezt mondod naponként; „Vétkeinket
Úgy bocsásd meg nékünk, mint mi azoknak,
A kik ellenünk roszat tevének!”
S fogva tartod Salamont; s a szentnek
Csontjait hihetd-e illethetni?
Menj, s ereszd őt; s akkor lépj e helyre!
Ezt jelenté nékem három éjjel
Álma közt az Úr, hogy néked mondjam.”

   „Oh nagy Isten! monda László, mostan,
Mely megfoghatatlan végezésed!
Vétkemet bocsásd meg, mint én neki!”
És most, a nádor felé fordúlván:
„Menj, én hívem, siess Visegrádra,
Szedd le lánczait, s ereszszed őtet;
A mit egyszer bíra, bírja most is.”

   És a mint kiment szájából a szó,
Önmagában nyilt meg a fedél, és
Víg sikoltás tölt el a templomban.


                   VI.
                 Póla.

Kősziklás tájain Istriaországnak
Fekszik egy szép város, híjják azt Pólának.
Keselyűk fészkelnek szirtjein ormának,
A tengerben játszik képe havasának.

Ide lép egy kegyes zarándok bújában,
S lakást fog a szirtnek tágas barlangjában.
Kápolna lesz a hely, s egyik oldalában,
Már csillog a kereszt szent ragyogványában.

Fakéreg és gyökér itt minden élelme,
Messzünnen hord vizet egy kis faedénybe’;
De rninden szükséget könnyen tűr szent hite.
Az Úr kísért, úgymond; légyen szent ő neve!

Éjjel imádkozik, s kilép az üregből,
Szikráznak csillagok égről és tengerből.
Mily szép sors az enyém, mond megilletésből;
Csend lakik keblemben, s körülfog kívülről.

Böjt s könyörgés alatt múlnak esztendei,
S itt lakván, még embert nem láttak szemei.
Végre azt mutatják gyengülő erei,
Hogy már közelítnek a halál perczei.

így kiált az Úrhoz: Légyen akaratod!
De te, ki a szegény szenvedőt meghallod,
Engedd, hogy vehesse azon szent malasztod,
Melyet borban ada s kenyérben jóságod.

Az Úr meghallgatá a buzgó kérését,
S egy pap, ki vadászatban találta kedvét,
A hegyek közt arra intézte lépését,
Hol a zarándoknak hallhatá nyögését.

S ő s a pap ráismer Isten végzésére,
S végig nézvén élte hosszú ösvényére,
Begyónja vétkeit lelke örömére,
Bocsánatot kér s nyer, üdvezűlésére.

A pap kenyeret s bort hozott volt magával,
Hogy erőt vehessen Iankadozásával,
Vérré változtatja a bort szent szavával,
A kenyeret testté, s beadja ujjával.

A zarándok a mint ezeket bevette,
Magát most egészen könnyebbnek érzette,
Égi fény terjedt el körüle s felette;
Életét szelíden s mosolygva végzette.