Rubinstein 34. opusához
szerző: Somlyó Zoltán
Bocsásd meg nékem, hogy ily messze tartok,
hol nincsen út és el kell tűnni már.
Hol ködbe vesznek mindenütt a partok
s a láb alatt a múlt, e gyatra sár,
szemembe csapkod, mint egy gyászi kendő:
a múlt van csak és nem lesz már jövendő!
Bocsásd meg nékem, hogy az élet elvitt
s vad tájakon bolyongtam, jégmezőn,
hol a boldogság rámöltötte nyelvit
s a hold naponta, mintegy vérezőn,
vélem siratta mindazt, ami oly bús
s amit nem lát, csak a költő s a koldús.
Hogy úgy születtem, mint egy herceg, gőggel,
szatincsipkével övezték fejem.
És ölelkeznem kelle sok ripőkkel
és megosztanom vélük fekhelyem,
amelyre búsan, szégyenkezve járok,
mint vackukra a megvénhedt betyárok.
Hogy alkudoznom kelle, mint a kalmár
és elfeküdnöm, mint a céda nő.
Hogy üzlet lett az ajkamon a dal már,
melyből a fény, a hő már eltünő,
hogy szívemmel már annyit tisztelegtem,
hogy önmagam se tartom tiszteletben…
Mit is kívánnék tőled: gyönge gyermek!
És mi az, amit néked adhatok!
Téged fehér utak messzi sepernek,
én csak a feketén maradhatok.
Paraszt mérte királyi útam hosszát;
bús sakkjáték a szerelmem tehozzád.
Lehettem volna embered!... Hiába!...
A költőd lettem, mindent vádolón.
A királynak is megreszket a lába,
ha földrengésben felborul a trón.
Bocsásd meg nékem, hogy ma alkonypírban,
panaszra nyílt szivem s e verset írtam...