Revistyei dala
Három magas halmon lebegve békén,
Messzére hint sugárt egy korona;
Sok század óta díszlik fényes székén,
S a hír reá szebb-szebb virányt fona.
Több társinak földünk minden vidékén
Nem hátrált eddig meg tulajdona;
Mert míg harcz dúlt az ég más sarka mellett
Reá új s új dicsőség s fény lövellett.
Ím a vihar fellázadott szárnyára,
Előrohan pusztító zajszele;
Villám lobog, s ledől sok büszke vára,
Halállal ijeszt a köd éjjele:
Hiába! kár nem száll tetőnk ormára;
Sülyed, ki harczra dölyfben fölkele.
E dicstetőket bármely vész rettentse,
Nem tűnt el onnan nyugalom s szerencse.
Mert szent jel véd ott minden boldogságot,
S a legdicsőbb, melyet föld nyerhete.
Fel, fel, folyók! kérdjétek e világot,
Hűbb népeket, mint mi, nevezhet-e?
Tud-e főnknél nemesb hatalmasságot?
S van-e keresztnek ily tündöklete?
Halom, kereszt, korona sugárzással,
Ezernyi évig diszlendő egymással.