Reggeli szürkület
Kaszárnyák udvarán ébresztők szava zengett
és minden utcaláng reggeli szélbe lengett.
Ez az óra, mikor vad álom- s lázcsapat
gyötri párnáikon a barna ifjakat;
mikor, mint vérbevont szemek, pislogva, rángva,
vörös foltot vet a nappal testén a lámpa,
s a lélek, a nehéz, bús testi súly alatt
épenúgy küzködik mint a lámpa s a nap.
Mintha egy könnyes arc szellőn borzongva szárad,
kelnek a lég futó remegései; - fáradt
írni a férfi már, és ölelni a nő.
Kéményből itt-amott könnyű füst tör elő.
A kéjnők ostobán, kitátott szájjal, ólom-
szin arccal alszanak a gyűrött takarókon.
A koldusasszonyok, vonva nyult kebleik,
parázsba fujnak és ujjuk melengetik.
Ez az óra, mikor az anyák gyermekágyi
kínja fázó nyomor közt kezd ujulva fájni;
kakasszó a ködöt hasítja, távoli:
mint vérhabba fuló zokogást, hallani.
A messze paloták páratengerben úsznak.
A kórházakban a bús haldoklók bucsúznak
rongy életüktől, és csuklásuk fölhereg...
Robotjukból hazatérnek tört korhelyek.
A Hajnal fázva már, zöldben és rózsaszinben,
lassan közeledett a szürke Szajna-szinten
s a morc Paris, szemét dörzsölve és bután,
agg munkás, unva nyult szerszámai után.