A lap feldolgozottságának foka

Reggeli panasz

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Reggeli panasz
szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Kazinczy Ferenc

   Héj te, álnok csintalan leány, te!
Szólj, mint érdemlém azt én tetőled,
Hogy pogányúl így gyötörj, így kínozz!
Hogy megszegd, a mit tegnap fogadtál!

   Jobbom estve még forrón szorítád,
S édeskén ezt súgtad volt fülembe:
Menj most, kedves, menj most! hajnaltájban,
Higyj szavamnak, én szobádban lészek.

   Be nem téve álla mindig ajtóm;
Sarkát gondosan megpróbálgattam,
S mint örvendek, hogy az nem nyiszorgott!

   Oh, mely rettegések éje múlt el!
Minden:órát s fertályt számolgattam.
És ha az álom olykor elnyomott is,
Szívem mindig ébren volt, s szünetlen.
Fel-felvert a lassú, szunnyadásból.

   Áldottam magamba az éj sötétét,
Mely nagy nyugalomban tarta mindent,
S a közönséges csendnek örűltem.
Felfüleltem a mély nyúgalomban,
Itt vagy ott nem hallok-e mozgást még.

   „Volna gondolatja, mint nekem van,
Volna érezése, mint szivemnek,
Úgy nem várakoznám hajnallásig!
Úgy itt lenne már e pillanatban!”

   Padomon a macska ment ha végig,
Sutomon ha czinczogott egérke,
Vagy ha koczczanást hallék a háznál,
Mindig azt reméltem, hogy te jösz már!
Mindig azt gondoltam, téged látlak!

   S így forogtam egyik oldalomról
Kínok közt a másik oldalomra.
S egyszer múlni kezd az ej sötété;
S itt is ott is mozgást hallok immár.

   Csitt, ez ő! ez ő! mondám, s felűlék,
Félre lökvén a lepelt magamról.
S felmeresztett szemmel néztem ajtóm,
Mely az égnek csendes virradtától
A homályban már pirúlni kezdett.
Ah, hiába lestem megnyilását!
Veszteg állott az mind a két sarkán!

   S mindig jobban, mindig jobban virrad.
Nyilni hallom már a szomszéd házát,
Kit szorgalma felkelésre szólít.
Kezd zörögni már a sok szekér is.
A kaput megnyitják a poroszlók,
Egymást űzve gyűl fel a piaczra
Holmiával a vásári pórnép,
S lárma s zajgás fogta el a nagy utczát.

   Jött ment minden a háznál is. Lót fut,
Grádicson és foly’són, a ki itten hált.
Ablak, ajtó csattog; vége az éjnek.
S még is én az édes szép reménytől,
Még hogy eljösz, úgy nem válhaték meg,
Mintha testem válna meg lelkétől.

   A mint végre fel jött a gyülölt nap,
S belövellé hozzám tűzsugárait,
Ott hagyám az ágyat, s kertbe jöttem,
Égő mellem lángjait a reggelnek
Szellőcskéi által enyhítetni.
Ah, de nem vagy sem komló ernyődben,
Sem, mint máskor szoktál, a hárs alléén!