Raymonde számolni megy
szerző: Ady Endre
Szent-Háromság-templommal szemben, egy barna ház emeletén, leányok között ültem. Valaki társamat kísértem ide, aki minden áron nőt akart az éjjel s ki is választott egyet. Engem pedig a barna ház fejedelemnője nyájasan bedobott a leányok közé, a szalonba. Párizsban volt ez, éjfél után szinte két órakor, az undor és fáradság szent órájában. Nyitott, könnyű köpönyegeikben kék pamlagokon ültek-feküdtek utálatosan a nők. Lehettek vagy nyolcan még, egy vert hadsereg szívós menekültjei, akik remélnek. Nem volt volna kötelességük tovább maradni és harcolni, mint éjfél után egy óra. Valami gazdag szerb kereskedő járt itt s itatta őket, még itt voltak az üres pezsgőspalackok. Azután maradtak, részben mert elálmosodtak, részben mert az ördög se alszik.
Én nem tetszettem nekik, mert megmondtam, hogy vágytalanul, muszájból ülök itt. Megmondtam, hogy nem akarok asszonyt, magát Szent Genovévát se kívánom ezúttal. Én csak becses engedelmükkel ülök és várok itt egy fertályórát. Engem a hajnal s a bajtársi hűség vetett ide és a ház úrnője, voil"ŕ. A leányok részegen, álmosan, eltelve, gyűlölettel mustráltak s a beszédemből azt is megismerték, hogy idegen vagyok.
Csönd volt, már új vendéget aligha is engedtek volna be, egy-egy késő kocsi zörgése verte meg az ablakot. Egy sárga köpenyeges leány, talán a legrészegesebb és legálmosabb, súgott valamit a szomszédjának. Reám néztek, undorítóan röhögtek, látszott, hogy erőt és éberséget, derűt és szórakozást akarnának e fatális órában. Azután kérdeztek tőlem valamit, ami talán nem is olyan csúnya, csupán itt és ez órában. A hangos kérdésre mindnyájan fölébredtek a nők, engem céloztak a kifestett, eldúlt szemeikkel. Kacagtak részegen, önmagukat biztatóan, erőltetetten, gonoszul, hajnalian. Csak egy maradt közöttük komoly, egy barna, nagyon nagy, mély és még két órakor is óriás szemű, fekete, spanyolos leány. Ő szánalommal nézett mindünket, önmagát, paptársnőit, engem s a pamlagokat.
Megvadultam a csúnya, vad szavaktól, s a hajnaltól, nem maradtam adós. Összeszedtem emlékből s hallomásból minden szennyet s visszadobtam a támadóimra. Ezek elhűltek, idegesen kacagtak, dadogva beszéltek s végre is elhallgattak. A nagy barna lány hidegen, de áttetsző szomorúsággal nézett minket. A sárga köpenyeges nő megjuhászodva szólt hozzám:
- Maga bizonyosan énekes, énekeljen nekünk valami nagyon vidám dalt.
Kívülről harsányan, hápogó torokkal bekiáltott a ház úrnője:
- Raymonde, jöjjön, maga ma az első, maga számol először ma éjjel.
Raymonde ledobta hidegen a köpönyegét s meztelenül ment el előttem. Az ajtóból visszanézett s nem tudom megmondani, milyen hangon szólt a leányokhoz:
- Ne bántsátok ezt az embert, törjem ki a nyakam, ha ez nem poéta.
Dühömben ekkor még a legcsúnyábbat kiáltottam utána, de megjött a társam s mentünk. A leányok megrettenve, némán maradtak helyeiken s még a köszönést is elfeledték fogadni.