A lap feldolgozottságának foka

Régi tavaszi háború

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Régi tavaszi háború
szerző: Ady Endre

                             I.
Akkor történhetett már bennünk valami, amikor ama tanító Szent József templomába fagyos hajnalokon rorátéra jártunk, de akkor még csak kis nyugtalanságaink voltak.

Áthúztuk (miként el fogom mondani) a telet, sokat féltünk, szenvedtünk, hazudtunk, terveztünk, de a börtön fogott bennünket s általában nem voltunk sokkal gonoszabbak másholi, hasonló emberkéknél. A Kölcsey utcában, úrias klastrom mellett terpeszkedett a mi napi börtönünk, hova mi, alvajáró, apró fegyencek behurcoltuk a háborút. Fekete reverendás, elegáns őreink nem értették a dolgot s a tanár-szobában és a klastromi, dús ebédlőben sokat tűnődtek és izgatottan vitatkoztak róla. Március óta, midőn már ibolyásodni kezdett a Somos-erdő és sárga virágos a Postarét, megbolondult a négy alsó klasszis: csak ennyi volt a bizonyos.

Tőlünk jöhetett a baj, a rontás, negyedikesektől, mi nem fértünk meg már a gyermek-bőrben, de a nyavalya szaladt lefelé s a legidétlenebb első gimnazistát sem kímélte meg. A gimnázium, a klastrom, a templom s az egész tunya város ömlesztette belőlünk a szerelmes gyűlöletet s ellenséget kerestünk, hogy megverjük vagy megverjen bennünket. Kevesebbet beszéltünk a lyányokról holott kínosan, verejtékesen, szégyenkezve, de bús bátorsággal sompolyogtunk csúfolódó, kicsi női kortársaink után.

Benne voltunk a háborúban s magunk se tudtuk s a páterek méltán aggódtak: még a vizsga előtt jön a főigazgató, de eljöhet a püspök is. Még a zsidó fiúk se szorgalmaskodtak s a híg vérű svábok, kiknek őseit valamelyik állítólagos Kaplony-ivadék telepítette ide és a környező falukba, harcos hajdúk példájára káromkodtak.

Hát ma már nyugodtan és nyíltan beszélhetek mindenről: az a tíz esztendő, melyre mint e háború egyik bennfentes alvezére, szent titoktartást fogadtam, réges-régen elmúlt. A harcosok átmentek az Idő más harctereire, sokan a halálba s a rest, álmos, hullámtalan várost is megboronálta egyszer-kétszer a Sors forgó-szeles boronája.

Én akkoriban, miként sokan közülünk, halálosan szerelmes voltam egy fél tucat kisasszonyába s ha alkonyatkor a Kaplony-park mellett sétáló népek között vizsgálódtam, fájt a szívem, miért nem vagyok olyan felnőtt, mint egy igazi felnőtt. Kovács Magda, Pályi Sári, Pályi Gizi, Kolovszky Rózsika s a többiek, még a velem egyazon korúak is, már nagyocska lyányoknak számítottak, kik velünk csak nagyobb legények híján állottak szóba.

Ma úgy gondolom s látom, hogy a háború mégis csak a roráték idején gyulladt ki, jóval a Somos-erdő ibolyái és a Posta-rét sárga virágai előtt. Ez a háború néhányunk számára a Náncsi háborúja volt, háború Náncsi miatt, Náncsi révén, Náncsiért, nem is tudom ma már, alighanem mi indítottuk meg, öt kosztos diákok.

Öt kosztos diákok, kiknek szomjúságát nem enyhítette a jó páterek tudománya, a finom kisasszonykák csókossága s még a Náncsik megadottsága sem.

Öt kosztos diákok valánk egy hivatalnokfamíliánál, melynek szintén volt három diák-csemetéje, nekünk barátaink s e most általam feljegyzett háborúban mindnyájan szereplő hősök. Házigazdánk vármegyei úr volt, akit, mert igen szépen ment tönkre, a hitelezői respektusból ingyen költöztettek be a vármegyei székvárosba, holott is a vármegyeházán sok-sok ócska íróasztal között egy ócska íróasztal várta. De sőt utoljára még a régi négy-lovas kocsiján jött ide, belemerülni a tintába, a papirosba, a másolnivaló ákom-bákomokba, azonban megmaradtan mégis büszkeségesnek.

Hát ez az Adorján bátyánk adott nekünk kosztot és szállást, befogadott bennünket atyai szeretettel az ő nemes, meg nem törött, úri, szép családjába.

Mi, öt kosztosok, két szobát kaptunk, egy tűrhetőt, kiben hárman lakhattak s egy benyíló zugolyt, hol ketten szomorkodtunk a fiatalságunk s a fiatalságokra mért sors miatt.

Adorján bácsiéknak persze két cselédet kellett tartaniok s úgy akarták a sorsunk fölött dönteni szokó árnyékok, hogy az egyik Náncsi legyen. A másikat (tizenhat éves se volt, de már öreges, szikkadt, komoly, ellenséges) Sándrinak hívták s őt szerette inkább a família. Mind a ketten különös beszéd-stáción tartottak: svábul már nem, magyarul még nem tudtak jól, de a zavarosban akartak mivoltuk szerint halászni.

Hát november végén már fűteni kell, drága a fűtés, hideg a pitvar, a konyha s Adorján bácsi és a felesége elhatározták, hogy a cselédek a szobákba kerülnek. A maszatos, fiatal leányt mintha féltették volna tőlünk, maguknak tartották meg s Náncsi, a fehér bőrű Náncsi lett a mienk.

Náncsi a nagyobbik szobában hált, közel a kályhához, a deszkaföldre rakott szalmazsákján, mit akkor hozott be, amikor mi már ágyba bújtunk. Ebben a szobában lakott Gulyás Andor, a legidősebb köztünk s már ötödikes, de azért nem volt olyan gőgös, mint a többi ötödikes s barátkozott velünk. Kabay Ernő szintén itt lakott, nyápic, csúnya, ideges fiú, igen szerelmes természetű, az ő szülei lehettek a leggazdagabbak, szépen öltözött, sok zsebpénzt kapott. Tóth Lajos, a szoba harmadik lakója, apró gömböc fiú volt, utálatosan hencegett az erejével, álmában horkolt s intő cédulákat és szekundás értesítőket csak ő kapott közülünk. Én pedig a kis zugolyban Kun Karcsival pókoskodtam együtt, kedves, bölcs beteg emberkével, akinek az volt a mániája, hogy neki sorvad a gerince.

Nagy asztal körül ültünk este vacsora után könyvre, rajzra, mappára vagy irkákra hajolva, de közben-közben ki-kicsuklott belőlünk a suttogó terefere. Gulyás Andor vélekedésére voltunk mindig először kíváncsiak, mindenképpen ragosabb, idősebb volt nálunk, már a gimnáziumba három-négy éves késéssel hozta be az apja.

- Náncsi bennünket kölyköknek tart - panaszkodott Kabay Ernő -, azért kerget el mindig magától, de te már egy legény, te már egy ember vagy.

- De én nem is szökdécselek le hozzá, mint ti s nem kacagtatom ki magamat a sváb legényektől, mert Náncsi mindent elmond ám a sváb kocsisoknak.

Bánat és düh gyulladt bennünk: a sváb legények dolga régi örökölt keserűsége volt a jeles és papos város önérzetes diák-ifjúságának. Gazdag, sváb parasztok beadták a gimnáziumba fiaikat, de egyenesen csak azért, hadd szagoljanak egy kis úr-szagot, üssék bele az orrukat a tudományba, meg aztán hogy teljék az idő. Két-három évig vergődtek a Szepik, Hanzik, s ha megtörtént, hogy eminens diák is került belőlük, azt is majdnem mindig hazavitték. Ezek azután hirtelen serdült és perdült, szabad legényekké váltak, akik gyönyörű, fényes szőrű, tüzes lovakat hajtottak s csúfolódó szavakat dobtak reánk, mikor mi fáradtan ványadtan, könyveket cipelve találkoztunk velük az utcán.

A sváb kocsisok időtlen idők óta bántották, sértegették a kedves diákokat s évek óta készülődött már egy megtorló háború, de a diákok gyáváskodtak. Úgy látszik, hogy nekünk kellett megérkeznünk, reánk várt ennek a súlyos háborús kérdésnek a megoldása, hogy utánunk olyan gimnazista-nemzedék jöjjön, ki nem alázódik meg a sváb fiúk által.

Szeles, viharzó, havas éjszakák jártak akkor erre s valami a kályhánál több meleget adott, hogy itt van, közelünkben, a kályha mellett: Náncsi.

Különben sok okunk volt szomorkodni: kevés katonaság volt a városban s a néhány honvédtiszt kötelesnek vette, hogy a 15-50 évkorú nőknek udvaroljon. Minket voltaképpen ez dühített s ez űzött Náncsiék felé: igazságtalannak tartottuk, hogy minden nő a katonáké legyen s nekünk ne maradjon más, mint a föladott lecke, jó magaviselet, piaristáék s az iskola-fegyház.

A fehérbőrű Náncsi már megjárta Debrecent, Nyíregyházát, Kassát, Budapestet s a kacagásában benne volt minden rossz tudás, melyért is mi még jobban imádtuk.

- Ez a Náncsi rossz nő lehet - mondottam komolykodva és akkor egészen másokra gondolva, Gulyás Andornak - mert a sváb kocsisokkal barátkozik. (Agyamban persze ők táncoltak, Magdáék, Sáriék, Giziék, Rózsikáék s a többiek, kik csak zálogosdi-játékban adtak hébe-hóba egy-egy hideg csókot.)

Gulyás Andor csöndesen kacagott, ő csak mulatott véres-komoly lángolásainkon s gyöngéd érzéseinknek folytonos katasztrófáin.

- Há biz ez úgy van - mondta - ti bizony még nem nagyon kelletek a lányoknak, az úri lányoknak sem, Náncsiéknak még úgy sem. - Az úri lányok, az más - véltem én - azokkal az ember csak úgy, tisztességesen akar ölelkezni és csókolózni. De ez a Náncsi már volt korcsmákban is kiszolgáló-leány s az ilyenekhez az illik, hogy ne rúgkapáljanak, ha az ember hozzájuk ér.

De minden bánat, csalódás, féltékenység, kínlódás mellett remegve vártuk az estét, a lefekvést, Náncsit. Ha visszaemlékszem most, ezek az esték egész kitavaszodásig gyönyörűek voltak, vágyasok, könnyesek, szépek és meghatók. Náncsi későbben, ha éppen jó kedve volt, tréfálkozott, hancúrozott is velünk, mint nagy fehér macska a kölykeivel. Egyszer Kabay Ernő szökött le Náncsihoz s mi az alatt a sötétben, ágyába fadarabokat dugtunk s kétes, kujon örömökkel várakoztunk. Valóban ez estén Adorján bácsi megint éjszakai les-útra indult, mint minden két-három hétben szokta. Ernő szökve ugrott vissza az ágyába, hallottuk félő fojtott nyögését, az ajtó kinyílt s Adorján bácsi lámpával bevilágított.

- Ti még ébren vagytok, fiúk? - jó lesz aludni, mert akinek rossz volt a karácsonyi értesítője, reggel ötkor már kelnie kell s hat órakor mindenkinek.

Gyanakodtunk, hogy a csúnya Sándri árulkodhatik reánk s nem igen tudtunk egész szívünkből örülni az ilyen tréfáknak sem, mint az Ernő zsupszanása. Torkunkban éreztük a szívünket, a torkunk száraz volt, próbáltunk gyorsan, sokat nyeldekelni s közben hallanunk kellett ahogy Náncsi gúnyosan belenyihog a párnájába.

Félni voltaképpen csak Gulyás Andortól félhettünk, aki előttünk sohase legyeskedett Náncsi körül és Náncsitól, de Náncsi nem panaszolt be bennünket. Sokszor feküdt le elcsigázottan, álmosan, de ilyenkor is csak durcásabban lökött el magától bennünket, nem kiabált és soha nem sejttette, hogy őt az úrfiak estenként zavarják. Anyásan bánt velünk, tetszettünk is bizonyosan neki, mulatott rajtunk s olykor-olykor, egyikünket-másikunkat jelentéktelen, apró, de édes kegyességekkel boldogította. Csak komolyan nem akart együnkkel sem valamelyes szerelmet s nappal úgy sürgött-forgott a házban és körülöttünk, mintha esték nem is volnának. Pedig néha ott kuporogtunk a fekvőhelye körül mindnégyen, aztán rángattuk egymást, birkóztunk egymással s Náncsi néha éjfélig nem alhatott el.

A gömböc Tóth Lajos hozta egyszer a hírt, hogy Náncsit a Diófa utcán látta két sváb legénykével s Náncsi olyan piros volt, amilyennek ő sohase látta. Nagyon haragudtunk a híradás miatt Tóth Lajosra; hiszen mi is láttuk már ígyen Náncsit, mindent tudtunk körülbelül, de miért kell ilyen szomorú valamiről beszélni. De Tóth Lajos, ki mindig dicsekedett és lármázott, most nem csak ezt cselekedte, de régen várt riadót dobolt, trombitázott nekünk, megviselteknek, haragosaknak:

- Itt az ideje, hogy elbánjunk ezekkel a sváb zsiványokkal, szedjük össze magunkat, vegyük magunkhoz az alsó gimnazistákat is. Próbáljunk az ötödikesekkel s a hatodikosokkal, az ötödik osztályban sok erős fiú van s a hatodikban ott van Balay, aki egyedül szétveri a tizenegy sváb utcát.

Már ekkor márciusba jutottunk, tudtuk, hogy Náncsi nem sokára el-visszaköltözik tőlünk s kifakadtak régi titkolt sebeink, kikről hallgatni szerettünk. Most éreztük, hogy Magda, Sári, Gizi, Rózsika és a többi kegyetlensége helyett igen kevés keggyel volt hozzánk a fehér bőrű Náncsi. Most már bátran beszélgettünk egymás között arról, hogy Náncsi néha bizony olyan későn érkezett lefekvésre, hogy még a mi éber indulatunk se tudta őt megvárni.

Ekkor azután már hozzánk zsendült az élet, mi mind igen elszántak voltunk s akkor mondották az elegáns, derék, finom és okos piaristák, hogy baj van Köpecen. Nagyon gyöngén is tanulgattunk már, s amellett a piarista pátereket meghökkentő, szokatlan, hetyke válaszokat adtunk, ha mikor ők erkölcseink irányában érdeklődtek. Telvék voltunk fájdalmakkal, dacokkal és lázadó, tavaszi kedvekkel és a Kölcsey-utcában a vén vármegyeház és a templom és a klastrom és az iskola hiába tanácskoztak már zordonul.

                            II.
Nem, nem, talán még sem a Náncsi háborúja volt ez egészen, talán jóval inkább a kisasszonykáké, kiknek hidegsége Náncsihoz űzött bennünket s Náncsi révén birokra és veszedelmes háborúba.

Úgy voltunk akkor, hogy Adorján bácsiéknak volt egy nagyocska lyányuk s ő általa sok-sok kis leánnyal ismerkedtünk meg. Ezek a lyányok valamennyien tönkrement s vármegyére szorult szegény urak leányai voltak volna, mégis katonatiszt férjről álmodtak, aki helyettük leteszi vagy lesiránkozza a kauciót. Kapósak voltak a városban a katonák, kik minket persze félvállról kezeltek s bűnünkért: gyermeki fiatalságunkért, sokat bűnhődtünk általuk.

Én legtöbbször a Pályi-lyányokkal találkoztam, nálunk, Adorján bácsiéknál vagy náluk, ha szabad volt elkísérnünk oda Adorján bácsi leányát, akit megkülönböztetően «a mi Sárink»-nak neveztünk. Mert a nagyobbik Pályi-lyány is Sári volt, magas, sudár teremtés, piros szép, baba-arcú, már egészen nagy leány, tizenhét éves múlt. Mikor amaz említett zálogosdikat játszottuk, ha ő adott csókot, nevetve hajlott le hozzánk s éppen csak megcsiklandozta ajkaival az ajkunkat.

A kisebbik lyány, Pályi Gizi tizennégy éves múlt, egykorú velem s huncut, nagy kék szemű, borzas, fiús, lármás, gyönyörű, kis ördög. Kovács Magda azt mondta, színésznő lesz, lesimítottan viselte a haját s úgy beszélt, mint a debreceni színház tragikái, mert nyaranként pár hetet a debreceni színészek ott komédiáztak. Kolovszky Rózsika azt beszélte, hogy az ő családja voltaképpen lengyel grófi család, habár az apja csak ellenőr a bankban s mi kontesznek hívtuk Rózsikát már csak azért is, mert halvány volt, finomkodó s bár táncos természetű, mindig halkan beszélt. A többiek is drága, csitri lyányok, mi valamennyit szépnek tartottuk s bizonyosan szépek is voltak, még «a mi Sárink» is, holott az ő arcát dús szeplő felhőzte.

És mindannyian mindenkibe szerelmesek voltunk, csak éppen, hogy mindig azt szerettük jobban, aki szebben szólott ekkor vagy akkor hozzánk. Kivételes kedvencünkké pedig persze mindig a bennünket komolyan vevőt avattuk, férfiúi és fölnőtt voltunk elismerőjét. E lelkesedéseink természetesen mindig kívánatosabbá tették számunkra Náncsit, a mégis csak bátrabban érinthető és mégis csak kívánatos, fehér bőrű Náncsit. Hatalmas volt a mi fiatalságunk: szent próféciája az élettel majd összetűzendő mohó, de komoly férfiúságnak.

Ezt a sejtődött férfiúságot hagytam boldogan, szívesen, egy farsangi délutánon és estén rajtam megcsúfoltatni. Kovács Magdáéknál voltunk, Magda verseket szavalt, Kolovszky Rózsika táncolt, játszottunk, tréfáltunk alkalmatlan öregek ritkán néztek be a kis szalonba, Pályi Gizivel különösen nem lehetett bírni s miután kedves és hamis nótázással kísérte a Rózsika táncát, hirtelen ugrásban fölkapott és a fejemre nyomott egy női kalapot.

Majd fölfordult a ház a kölykös, ugráló derültségtől s én meglepettségemben és szégyenemben nem bírtam levenni s eldobni a megcsúfoló holmit. Azután elcsöndesedett a társaság, én ott állottam előttük még mindig kalapban s láttam, hogy a lyányok külön csoportban, bolondos gesztusokkal sugdosódnak.

Úgy emlékszem, nem lehettem én akkor valami különösen szép legényke s a mellett csak elképzeléseiben vakmerő, de félénk, félszeg és suta. Mégis a női kalap alatt sűrű, hosszú, barna hajam, nagy fekete szemeim s kreolos arcom a kis lyányokban bizarr kíváncsiságot ébresztettek.

Már jött is a küldöttség hozzám, Gizi és Rózsika, vidáman, de nem csúfolódóan s a szónok a «kontesz» volt, akit alighanem Kovács Magda oktatott ki:

- Édes Zoltika, legyen egy kicsit lyány a mi kedvünkért, mi magát felöltöztetjük lyánynak s majd meglátja, nem bánja meg.

A fiúkat kiparancsolták a szobából (Gulyás Andor megint nem volt velünk s az erős Tóth Lajos is hangtalanul gurult ki) s ott maradtam a lyányokkal. Pályi Sári magasabb volt nálam s nem akarta a ruháját ide adni, holott nagyon kedves s nekem tetsző kék ruhácskát viselt. Igaza volt, hiszen a Magda vendégei voltunk s Magda csak egy centiméterrel lehetett kisebb mint én s ruhái között válogathattunk.

Ahogy a ruhát kiválasztottuk s én kabátomat, mellényemet, keményített galléromat sorra engedtem (egy kicsit pirulva és dobogó szívvel) leszedni magamról, valahogy az ámulás is rám szállt a lyányok viselkedésén. Versengve jöttek, új és új ötletekkel, hogyan lássék a sapka-kalap alatt homlokomra kihúzott hosszú hajam egyébként s hosszú leány-hajnak. Nevetve, szégyenkezés nélkül pótolták ki leányosra a mellemet, csípőimet kiugratták s vékony alsó lábszáraimat is meggazdagították a kurta nadrághoz szóló harisnyák alatt. Azután Magdának egy rózsaszínű ruháját kaptam, fekete kabátkát, gyufa-korommal megcsinált szép szemöldököt, rizsport a cigány képemre s a Pályi Sári boszorkányságából az ajkaimra édes, festő pirosságot s egy rózsaszínű fátyolt is az arcomra.

Ujjaik szapora munkája alatt lángoltam - dideregtem s mikor a tükör elé állítottak már valósággal egy nő, a nő hiúsága fájt bennem a cipőim miatt. Azok bizony az enyémek, némileg viseltesek, nagyok és formátlanok voltak, miként a lábaim «egyedül nem fajtásak és úriak magán» - mondotta később, jóval később, egyik hízelkedő asszonya az életemnek.

De mindent feledtetett a lyányok álomszerű megváltozása, úgy cirógattak, úgy ölelgettek, úgy tapintgattak, ahogy csak egymással szokták tenni: óh, hányszor irigyeltem.

Megnyílt az ajtó, bebocsátották a fiúkat, akik keserű, komisz irigységgel mondtak rám minden kimondhatót, ám a leányok hamarosan letorkolták őket. Még e tájban korán alkonyodott, a lyányok kimondták a határozatot: megszökünk és kisétálunk a vasúti állomáshoz. Egy darabig Kovács Magda és Pályi Sári fogtak közre a karjukkal s mind csodálkozva állapítottuk meg, jóval nagyobb vagyok lyánynak, mint fiúnak. Szinte olyan magas voltam, mint Sári, Magda mellett éppen nagy leány, a többiek mellett pláne asszonyosan érett, de azért a fő-utcán mégis Gizivel és Rózsikával cseréltem ki Sárit és Magdát.

Ez a séta ma is kivételesen tüzel az emlékeim között, a meleg, friss leány-karok váltogatása, ájulódásos járásom a petróleum-lámpák gyáva világítása alatt. Ilyenkor az utcán sétafikált, frissítette magát a város úribb népe s egy-egy lámpa tövében, ha ismerősök nagyon megnéztek bennünket, szinte elzuhantam. De a fiúk s a lyányok két csoportba vegyülten védtek bennünket s mi a két csoport között mentünk-mendegéltünk egészen a vasútig.

Az állomáson már erősebb volt a fény s ismerős és ismeretlen urak akartak a szemembe nézni, a fiúk vihogtak a lyányok félni kezdtek nagy bátorságuktól: menekülnünk kellett.

Megint más két lyány fogott karon és azután megint Magda és Sári, de végül ismét visszakaptam Gizit és a kis «kontesz»-t s olyan erősen szorítottam meg a karjukat, mind a ketten sikoltást fojtottak el.

Haza érve Magdáékhoz, már patália és veszedelem várt reánk, a Magda anyja és apja már tudták a skandalumot s a nemes vendégkoszorú sietve foszlott szét, mihelyt az én vissza-fiúsításom megtörtént.

Mégis mámoros este volt, esték Estéje, a Tavasz beleselkedett már a Télbe, a csillagok fényeskedtek s én karjaimon mintha tíz leányt vittem volna, holott könnyűek voltak, fürge szárnyak a karjaim.

Még ekkoriban Náncsi téli rend szerint a diák-szobában aludt s őt is meglegyinthette valami tavaszias szél e napon, mert Mari néni, Adorján bácsi felesége a vacsoránál szokatlanul nem tudta türtőztetni magát. Sohase szokott előttünk a szigorú, óvatos s ujjatlan kesztyűkben cselédként dolgozó Mari néni a sok örvényű szerelmi életre célozni. De most mint egy fúria fakadt ki, mikor mindig csak Sándri jött be az asztal dolgait elrendezni.

- Mondd meg annak a drágalátos rosszfélének, hogy ő is beüthetné ide néha az orrát, akármilyen fáradtra is hancúrozta magát a sváb-fertály minden naplopójával.

Egymásra néztünk, fiúk, kedvetlenül s a szemeinket diskuráltatva mondtunk igen lesújtó ítéletet erről a haszontalan, bennünket mindig fitymáló Náncsiról. Este, későn, lefekvés után, a fiúkban mégis zavarodást okozott a mai zsúr emléke, a lyányok alakjai évődtek szemeik héjaira s bizony a fiúk leszökdösődtek Náncsihoz, mint később magam is. Nem tudok a fiúk ez esti sikereiről, de engem rettenetes csömör ért, nem a Náncsi rendes tiltakozásai miatt, de mert először csapott arcomba, orromba, ilyen lelki-testi szaglással, brutálisan, eltérítően a konyha-szag, a cseléd-szag.

A kisasszonykák friss, tiszta bőrére emlékeztem, Kolovszky Rózsika illatos hajára, Pályi Sári parfümére s igen elbúsultan somfordáltam haza, szomorú ágyamba.

Másnap az iskolában rosszul jártam: a számtanból szekundára feleltem, holott már így is baj volt a számtannal s nagyon fenyegetett, régi eminenst, a hitvány elégséges kalkulus. Harmadnap még rosszabbul jártam, nálunk voltak délután a Pályi-nővérek és én Gizivel egy-két percig sugdosódtam, feltűnés nélkül.

- Gizike, legédesebb, legszebb Gizike, szökjön ki ma este hét órakor a kertbe, én ott várom az alsó utcán, a sövény mellett.

- Mit akar? - kuncogott a kis ördög, hátha nem tudnék kijönni, s ha kijönnék is, baj volna, ha maga a sövényen át a kertbe kerülne.

- Nem volna baj - mondtam én, majdnem kilehelve a lelkem, szeretnék magától egy olyan csókot kapni, amit nem lát más valaki is.

Gizit hívták ki, nevetve csapott a kezembe és elszaladt s nemsokára láttam, hogy a Pályi-nővérek a szürkületben hazafelé indulnak. Nem laktak messze, házuk telke két párhuzamos utcát fogott át s a kertjük a mifelénk való, alsó utcára nézett, közeli, szűk, kevés házú utcára, mely valamelyik emlékezetes, adakozó, néhai megyéspüspök nevét őrizgette.

Én ott vártam az alacsony sövénynél már hét óra előtt, nyolcig, félkilencig, akkor hallom a kerten túl, a ház felől a Pályi-nővérek kacagását. A vacsoráról elkéstem, Adorján bácsi soha még ilyen szigorúsággal nem dorgált meg, mint máma s ő talán nem is tudta, milyen igaza volt.

Este dacos vággyal közeledtem Náncsihoz, de Náncsi mintha csak mindent tudott volna tegnapi finnyásságomból s mai kudarcomból, éles hanggal kergetett el a fiúk nagy mulatságára, pedig hát Náncsi nekik is szólott:

- Elég volt már, hagyjanak engem békében, utálom magukat tintaszagú kölyköket s ha nem hagynak békében, holnap mindent elmondok a tekintetes úrnak.

A fiúk még azért azután is próbálkoztak Náncsival (Náncsi mintha megbánta volna kitört gőgösségét), csupán én éreztem nemem és méltóságom nagy tragédiáját. De már önmaguktól érődtek meg a dolgok, már készülődtek a Somos-erdő ibolyái és a Posta-rét sárga virágai s Náncsi és Sándori már kikerültek a konyhába.

                            III.
Háborút csak vasár-, esős és ünnepnapokon lehetett csinálni, mert a sváb legények másként és máskor a kertekben s a szántóföldeken foglalatoskodtak. S ha talán a háborút mi sürgettük is, Adorján bácsi és Mari néni diák-csapata, de a háború kényszerű érzése, elkerülhetetlensége benne lakozott mindenki velünk egyívású diákban.

A Szabolcs vármegyéből ideszakadt Boráthy Emil, egy kis sovány hörcsög lázított, toborzott, igazi nyíri bicskásként a legveszettebbül. Nem csoda, honfoglaló nemzetségből származott a fiú, bár az apja csak egy régi dicsőséget sirató, volt földesúr és részeges végrehajtó, de a családban, otthon, Szabolcsban még nagy urak maradtak s uralkodtak. Igaz, hogy Emil télen harisnya nélkül s csomagoló madzaggal fűzött gyönge cipőben topogta magát életre a havas, fagyos vagy lucskos úton a gimnázium-épületig, melyben nem túlságos volt az ő becsülete. De a Dózsa Györgyök, az Egalité Fülöpök s a többi ilyenek kellenek a tömegek süket haragját - hogy kiordítsák és szép példát adjanak.

Egyébként szinte biztosak voltunk volna a sikerben, ha az ötödik és hatodik osztályosak bajtársian leereszkednek hozzánk s ha nem felejtik el, hogy ők is voltak negyedikesek, alsó, sőt legalsóbb gimnazisták. Mi úgy éreztük, hogy az ő és még felsőbbek mulasztásai miatt, de mindenesetre utódaink biztonságáért kell a harcot becsületesen megharcolnunk.

Csak a hatodikos, a legendás Balog Balázs tartson velünk, akkor semmi baj: nagyon sokat ígért nekünk bika-nyaka, hatodikos volta s hogy olyan volt, aki szavak váltása nélkül rögtön ütött. De meg ő is hasonlított valamiben Boráthy Emilhez, csak éppen hogy az ő apjának megmaradt a domíniuma. Ám a Balay-család is nagy család volt, honnan, pláne ha valaki már a hatodik klasszisba jár, csak tekintély, erő és védelem sugározódhatott.

Természetes, hogy Boráthy Emilnek kellett az első sebet kapnia: egy szép kora tavaszi délutánon iskola helyett kirándult a Postarétre, hírt hogy hozzon nekünk e gyönyörű helyről. Két erős sváb (szántásból hazatérően) kocsis rajtaütött s a bal szemét majdnem kiütötték s a lábszárát majdnem eltörték szegény és bátor Emilünknek. A «casus belli» most már kétségtelenül megérkezett s az osztály-termekben minden óra alatt heves cédula-cserélések folytak, biztattuk egymást, tanácsokat adtunk. A tízperces szüneteken csoportokba verődtünk s iskola után minden városrész hazatérői haditerveket szőttek, miket azután az iskolában próbáltunk megegyeztetni.

Nyolc napig tartott a mozgósítás s természetesen vasárnapi napra tűztük ki a sváb utcák megtisztítását s az útcsinálást a sárga virágos Postaréthez. Azt meg már, miért is mondjam el, hogy düheink bár sokfélék valának, voltaképpen a sok közül három bőszített bennünket s e háborúnak még sem e három bőszítő dühöt adtuk okul. Mindenről beszéltünk, csak arról nem, hogy a mi drága kisasszonykáink most már csak a tisztecskékben avagy szorultságból a felső gimnazistákban lelik örömüket. Arról még úgyse beszéltünk, hogy Náncsi és barátnői (mind fehér bőrűek voltak s mind ifjúi gerjedelmeket szítók) átpártoltak most már bátorságosan, magukat együtt-mutatóan a svábokhoz. De azután arról meg éppenséggel igazán nem beszéltünk harmadszor, hogy mi is lesz a kalkulással, holott ez fontos volt, a legfontosabb alapjában. Már karácsonykor is gyönge értesítőket vittünk haza s a roráték óta, hova önkéntesen néhányan, nem-katolikusok is eljártunk, egyre lanyhult a tanuló kedvünk. Leckére készülni nehezen tápászkodtunk föl, kivált őszi és téli hajnalokon, de a baktatás sűrű ködben, találkozások az utcán, apró dévajságok serényekké tettek bennünket. Holott Náncsival is ellopkodtunk az álmunkból akkoriban s a karácsonyi értesítők kiosztásakor nagyon megmosták a fejünket. Aztán jöttek a kisasszonykák, farsangos élet, viszont az első osztályosokat és másodikosakat, mikor a gyalogjáró mellett szikkadni kezdett a föld, a golyó-játék őrülete fogta el, a harmadikosak pedig, a lucskos, sáros kertekben labdáztak.

Ma se értem, hogy a szigorú, derék és vigyázó páterek nem iparkodtak kikutatni, hogy mi is történt velünk és bennünk. A lyányok dolgát talán csak kisejthették volna a szemünkből, de már a háborút határozottan meg tudhatták volna akadályozni, de ezen a kora-tavaszon nem sétáltak annyit, mint máskor. Ők is gyakran járogattak a Posta-rét felé, melyet gyönyörű fasorok szeldeltek át s a Somos-erdőbe is, melynek homokos földjében olyan csodálatosan erősre nőtt a tölgy.

Ezt a harcot, mely viharos portyázásokkal indult, el lehetett volna idejében fojtani, ha egyszer idejében reánk téved egy Posta-rét felé sétáló piarista atya.

Már a mozgósítás előtt is hármas és négyes csapatokban, hangos, lármás beszéddel biztatva magunkat, el-elkalandoztunk a sváb utcákon. Úgy látszik a gimnáziumba járó sváb lurkók, a gyalázatos kis kémek, elárulhattak bennünket. Már a Boráthy Emil véres és szomorú kalandjánál is erre gondoltunk, de jöttek s egyre sűrűbben jöttek erősebb gyanúokok is. Ha egy-egy sváb kocsissal találkoztunk, gúnyosan röhögött le ránk a szekeréről s még csúnyább címeket és tréfákat kaptunk, mint valaha. Róth Szepi egyszer háromlovas szekérrel jött velünk szembe a Szatmári-úton, öten voltunk s igyekeztünk az út-középről az út-félre, de így is majdnem elgázolt bennünket. El akart gázolni a becstelen, szeplős arcú Szepi s mi féltünk a tüzes és rugós hírű lovaktól s ezért nem rohantuk meg a szekeret, hogy Szepit lerántsuk s igazságot vegyünk rajta. Náncsi, aki mint hálótársunk sohasem árulkodott reánk, most Mari néninek aggasztó történeteket mondott s tanácsolta, hogy jó lesz vigyázni a diákokra, mert veszedelembe rohanunk s a sváb fiúknak van ólmos botjuk, bicskájuk, sőt olyiknak revolvere is van. Egy reggel, amikor az iskola felé mentünk, a Kölcsey-utcán apró papírlapok voltak elszórva, rajtuk írásban gyakorlatlan kezek memento-szavai: «dísztó tintanyalók ha merészteltek jönni Posta-rétre, megiszuk véreteket.» Kis sváb kollegáink is, a sunyi kémek, rejtelmesen mosolyogva verődtek össze a tíz percnyi szüneteken, de egyébként mézes-mázos barátsággal barátkoztak velünk.

Nem sikerült vágyunk és hitünk szerint a mozgósítás s bizony a híres első vasárnapi fölvonulás nagyon zagyva tömegeket gyűjtött össze. S nem akart senki vezérkedni Boráthy Emilen kívül, akit pedig habár tiszteltünk, de vezérünkké elfogadni sehogysem akartunk. Jól van, ő bátor, már sebeket is kapott, de ő csak egy elrendeltetett hörcsögtermészet s nem szenvedte meg úgy az életet, mint mi néhányan.

Bennem éppen édes és kínzó fájdalmak fájtak, makacsok és hasonlóak a nagy spanyol lovagéhoz s egészen elveszejteni szándékozók. Gizi és megcsúfoltatásom fájtak nagyon és minden sikertelenségem az iskolával s Náncsival s a túlságos fiatalságommal egyetemben. Gizit választottam ki, mint legjobb s leghízelgőbb enyhítő körülményt, mivel pusztulásra szánt férfi-emberek már tizenöt éves korukban is egy nőbe kapaszkodnak. Elhitetik magukkal, hogy ez a nő született az ő fátumuknak, minden romlásuknak ez a nő az oka és okozója és ezt elhinni mámoros és szép.

Tehát én a Gizi nevével dobtam oda magam a veszedelmeknek s azzal a gyönyörű és szomorú meggyőződéssel, hogyha meghalok, Giziért halok meg. Vezérünk hát nem volt s a kissé gyülevész had alig mert tovább nyomulni a Szatmári-út derekánál s láthatóan nem akart harcba bocsájtkozni. De vezér helyett voltunk azután elegen vezérkedő izgágák, lármás, alvezérek s kikényszerítettük, hogy szerdán újra fölvonuljunk, lévén esős nap s félig-szabad délutánunk. Földerítőket küldtünk ki a vasúti sínen és a kevésbé veszedelmes sikátorok útján az ellenség felé, akik visszalopódzva vészes, rettenetes, ellentmondó híreket hoztak s arcukon megtetszett, milyen kínnal dolgozott a fantáziájuk.

Ezen a szerdán kínos-keserves csalódásaink megszaporodtak: híre jött, hogy Balay Balázs két ötödikessel s három hatodikossal közeledik. Nyilván határoztak - véltük - meg akarnak bennünket segíteni, mint ahogy az illik. Balayék kifordultak egy mellékutcából s akkor gigerliknek neveztük azokat, akik úgy öltözködtek, mint Balayék s cigarettázva jött felénk az előkelő csoport. Egy percre megálltak mellettünk, láthatóan jól mulattak fejetlenségünkön és gyáva lármánkon s azután, mint fejedelmek egy népi látványosságról, barátságos fejbólintással távoztak.

Tóth Lajosnak, a hencegő köpcösnek jött kapóra ez a mi nagy megcsalatkozásunk: észre se vettük s már ő vezérelt bennünket.

A következő vasárnapon még mindig csak messziről mutogattuk egymással s egymásnak az ellenséggel ökleinket s különféle fegyvereinket. Egyetlen nagy esemény az volt, hogy innen számítva még egy-két nap múlva nagyon megvertek, hat naiv másodikos gimnazistát, ki nagyon előmerészkedett a mi népes táborunkban bízván.

Vezérünk a hencegő, köpcös Tóth Lajos nem tudott elég tekintélyre fölvergődni s mikor a húsvéti vakáció után döntő csatába mentünk, csúnyán elpáholták a nemes, de meggyérült diáksereg jó-harmadát. Már a Szatmári-utat is meghaladtuk, amikor ez történt s készültünk egy diadalmas bekanyarodásra a Posta-rét felé, amikor egy sarok-udvarból erős, hideg vizes felleg szakadt ránk. Itt lakott a gazdag Pájerli, akinek két fia harcolt az ellenséges táborban s akinél a város-rész tűzifecskendője állott. A fiúk egy része rémültében előreszaladt, a Posta-rét felé s ezek voltak azután, akik nem tudtak választ adni a piarista atyáknak holmi kék foltokról, sántításokról s kezek sérüléseiről.

                            IV.
Akármit beszéljenek is a köszvényes és morcos öregek, az ifjúság tele fájdalmakkal, fölfokozott, égető szenvedésekkel s a fiatalságot valósággal gyűlöli és meghurcolja a Sors.

Hát mi májusban egyszerre kaptuk meg Isten legfélelmetesebb ostorait, az iskola patrónusát, a grófot, meg a püspököt s jaj, a főigazgatót.

Legkönnyebben estünk át a grófon és a püspökön s még ma is ez az emlék szelídíti valamennyire bennem forradalmár haragomat a dús grófok és főpapok ellen. A gróf patrónus csak megmutatta magát az osztályokban, érteni nem értett a dolgokhoz s az egész vállalkozása úri kötelesség volt. Nem érdekelte semmiképpen a hitványul szellőztetett szobákba zsúfolt kicsi-kis, induló emberek legdúltabb és legérdekesebb világa. De a szegény professzorok a jó eleve bejelentett látogatás hírére elvesztették minden eleganciájukat, türelmüket és önérzetüket. Ezt mi bizony keservesen szenvedtük s riadtan gondoltunk a két másik, gomolygó, sötét felhőre, ki börtönünkre, de szabad harci mezőnkre is volt leszállandó.

Szép férfiú volt a püspök, sokkal grófibb a grófnál, ápolt, gyönyörű szál ember ezüst hajfürtökkel, fiatal szemekkel, ránctalan arccal. («Nini - suttogta a legfélősebb percben az ugrifüles Mayer Móric a mögöttes padból - ez olyan lehetett diákkorában, mint Benedek Kornél.» Ez nagy dicséret volt, mert Benedek Kornél ötödikes gimnazista kikiáltott Adonisz volt s Móric még hozzásúgta: «ez kéne nekünk svábot verni».)

A szép püspök leszállott a pódium díszes karosszékéről s finom két fehér keze egy halomnyi színes, fényes, rikító, olcsó szentképecskét markolt. Elindult, végigjárta a padsorok három útját és sorra megkérdezett bennünket, a nevünket, a vallásunkat, a szüleinket, a kalkulusunkat. Minél reformátusabb vagy zsidóbb volt valaki, annál szentebb képet kapott az olcsó lenyomatok garmadájából s volt olyan fiú is, aki háromhoz jutott. A leckemondás nem érdekelte a főpásztort, de bizonyára hallhatott érthetetlen megzavarodásunkról s meggyöngülésünkről a tudományokban. Távozása előtt szinte egy ölnél magasabbra nőtt s jobb karja óvó, sőt fenyegető gesztusokat játszott felénk:

- Tisztaság, erkölcs, munka, szorgalom és tudás nélkül egy kiszáradt fát nem ér a ti ifjúságtok, gyermekeim. Legyetek hát ezekben bővelkedők, szelídek és engedelmesek, hallgassatok tisztelendő és főtisztelendő vezetőitekre, kik életüket nektek, érttetek áldozzák.

Mi érzékenyebbek, néhányan, nyomban sírtunk, de sírt az egész klasszis örömében, amikor a püspök úr ő méltósága az igazgató, az osztályfőnök s az órás tanár kíséretében kivonult. Hiába leste szavainkat, tetteinket a nyomorult, «vigyázó» Gáll Ignác, majdnem mindnyájunkból egyszerre tört ki az elragadtatás hosszú igéje valahogyan így:

- Hiszen ez a püspök a legderekabb bácsi, óh, bárcsak ő tanítaná nekünk a számtant - mert ugyanis nagyon zord számtan-professzorunk volt nekünk.

(Ma már értem egy kicsit a zord számtantanárt is: valami furcsa muszájból választotta magának a számtan tanítását. Szép volt, mint a püspök, de fiatalabb, a görög szépségekre éhes s egy vakációján Hellén földön vándorolva az Olimpusz alatt, mikor a régi isteneket kereste, szúrta le a Nap.)

Ezen hát túlestünk valahogyan, még talán örülni is tudtunk arra gondolván, hogy eljöhetett volna a piros arcú, de haragos rendfőnök is, hanem a főigazgatótól igazán féltünk. Ezt az urat minden esküdt ellenségünknél esküdtebb ellenségnek tartottuk, mert ez minden tudományhoz értett és nagyon kíváncsi természetű volt ez a bivaly. Valóban: bivaly-alakú, bivaly szemű, bivaly-dühű, fekete színű emberként élt ő akkor a mi akkori elgondolásainkban s önző félő fantáziánkban.

S íme, a főigazgató úr nem hozott semmi új veszedelmet nekünk, csak a pátereknek, akiknek már sok borsot tört az orruk alá s akik tudták, hogy ez idén különösen gyöngék vagyunk a tudás kertjében. De az öreg bivaly fáradt lehetett, kegyes, vagy Isten tudja mi: legostobább válaszainkat is hozzá igazította az ő-maga kérdéseihez. Végül a tanári konferencia után, a bivaly elmentén s a magunk magunkhoz térésével kellett megismernünk az igazi veszedelmet: a fölszabadult tanári haragot. Ők kikerültek a bajból, de a gyötrődésekért minket kárhoztattak s a jó Isten a megmondhatója, miket kellett az exámenekig elviselniök szegény fejeinknek.

Úgy látszik, igaz az az erkölcsi törvény, mely a titokban bűnözött bűnök súlyosabb büntetéséről beszél örök idők óta. Ördögien, érthetetlenül pattantak ki majdnem minden mi bűneink, az én női maskarásságom s például, a zsúrok, a Postarét harcai, sőt még Náncsi is. Kínos sejtésekkel, meggyötörten vándoroltunk a vizsgák felé s nekem egyetlen erőm szerelmem és bánatom, Pályi Gizi volt.

Ezek a kergető, őrjítő idők elvezettek önmagamhoz s Pályi Gizihez, aki a kevés élet kevés jutalmai közül legjutalmazóbbjának látszott.

Hát megint megpróbáltam Gizikéhez férkőzni, de úgy: tanúk nélkül és megint azt kérve: úgy szeressen egy kicsit, hogy azt ne lássa vagy tudja más senki.

Gulyás Andor maradt meg a réginek, jó barátnak, megértőnek, holott eltávolodott tőlünk s mert idős és jeles diák volt, másodszor ugorhatott osztályt: immár biztos hetedikbe lépő volt. S mik voltunk mink? -: zavarodott zavartjai egy Tavasznak s kész prédái a bosszús professzoroknak.

Nagy esengéssel mégis csak megkaptam Pályi Gizitől az engedelmet, hogy este kilenckor beszökhessek a kertjükbe s szabadjon neki lemondani káprázatos kívánnivalóimat. Pedig mennyire, de mennyire sürgősebb volt volna készülni a vizsgákra, javítni a kalkulusokon s egyáltalában megemberesedni.

Talán azért voltam bús és merész, mert ez időtájban csintalan pletykák kerengtek fiatalabb, sőt öregesebb professzorainkról. Én azt tudom csak s arra emlékszem, hogy a minden poklokból Gizit választottam kivezetőmnek s megint Gizihez szabtam az életemet.

Csakugyan várt, csakugyan találkoztunk és június volt, mikor megbolondítja az embert egy olyan kis kert is, mint a Pályiéké. Reszketett a kis lyány, megcsókolt mégis, úgy, hogy senki se lássa s azután kacagtató komolysággal nézett a szemembe:

- Zoltán, mi így sohase találkozunk többé, mert én elígértem magamat házastársnak, én várni fogok Gulyás Andorra s az ő felesége leszek.

Pirinyóbb lettem a legkisebb bogárnál s üvöltőbb kedvű a legéhesebb oroszlánnál, de haza somfordáltam: consummatum est.

                            V.
Rosszul hárult reám a vizsga: nem sikerült s én, a régi kitűnő, végességes elégségest kaptam a bizonyítványban. Ezt csak sejtettem, mert még bizonyítvány-osztás előtt voltunk, de egyszer (gondoltam: nincs már háborúnk a svábokkal) kimentem a Posta-rétre, tíz-tizenöt sváb legény hevert s viccelkedett, mikor engem megláttak és Róth Szepi megismert.

- Fiúk, ezt volt az a kis lármás gazember, aki mindig ellenünk dolgozott: üssük.

A jobb karomra ütött Róth Szepi egy nyers bottal, de a szívem fájt ez ütés miatt mégis és bal felől.

Haza, azaz szállásomra mentem s otthon édes anyám és édes apám várt nyugtalanul s bénult karomért aggódva. Másnap kiosztották bizonyítványainkat s én valóban alapos «elégséges»-t kaptam s a tornából pláne szinte megbuktam.

Ekkor búcsút kellett mondanom e különös s engem annyiszor megrángató városnak s új lehetőségek felé volt muszáj néznem. Elvittek e városból a szüleim s én megindultam az új iskola, az új élet, szóval más Idő és más Harcok és a Halál egyéb változatai elé.