A lap feldolgozottságának foka

Pour les couronnes

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Pour les couronnes
szerző: Ábrányi Emil
Nyugat 1915. 10. szám

       A Nemzeti Színház igazgatósága Halmos Izidor úr megbízásából ötezer koronás jutalomdíjat tűzött ki egész estét betöltő modern társadalmi színműre és korhoz nem kötött vígjátékra 1914 december 31-i lejárattal. A megjelölt határnapig összesen huszonhét pályamű érkezett be. Szerény mennyiség, ha figyelembe vesszük a jutalomdíj nagyságát és ha eszünkbe jut, hogy a közelmúltban sokkal csekélyebb pályadíjak is a versenyzők egész légióit szólították sorompóba. Visszaemlékszem, hogy a Mészáros-féle 2000 koronás pályázat idején egy alkalommal nem kevesebb mint nyolcvanhét négy- és ötfelvonásos dráma került a termés rettenetes bőségétől méltán sápadozó bírálók elé.

Talán nem járunk messze a valóságtól, ha ennek a számcsökkenésnek az okát a tavaly nyáron ránk szakadt világháborúban keressük. A buzgó, pályázni mindig serény urak közt sok katonaköteles akadhatott, akik kénytelenek voltak letenni a tollat, hogy helyette Mannlicher puskát ragadjanak föl; titkos szerzők, akiket a kifürkészhetetlen fátum arra a szebb hivatásra szemelt ki, hogy sáros lövőárokban, hazájuk védelmében, névtelen drámaírókból ezúttal névtelen félistenekké váljanak. Még súlyosabb beszámítás alá esik az a forró izgatottság, mely a világháború tüzes levegőjében mindnyájunk idegzetén elhatalmasodott és minden érdeklődést a hadiesemény szakadatlan láncolatához szögezett. Ebben a lázas hangulatban a legszorgalmasabb pályázó keze is könnyen megbénulhatott. Ezen a nyűgöző hangulaton csak rendkívüli, csak tüneményesnek mondható becsvágy tehette magát túl, olyan becsvágy, mint ama csodálatos szerzőé, aki különböző tékákban, de ugyanegy kézírással és ugyanegy szellemben egyszerre három pályaművel adta tanújelét vakmenően szívós, semmitől meg nem zavarható drámaírói produktivitásának.

De nemcsak a mennyiség apadását, hanem a belső értéknek, a színvonalnak azt a sekélységét is, mely általánosságban ezt a pályázatot jellemzi: valószínűen a háborús viszonyoknak, a háborús izgatottság hullámveréseinek kell betudnunk. Azok közül, akiket akkreditált drámaíróknak nevezhetünk, akik különböző színházak műsorait már nem egy ép és szép darabbal gazdagították s akik elég szaporán dolgoznak szárnyaló tehetségük, fejlett technikájuk révén: néhányan minden bizonnyal megjelentek volna ezen a pályázaton, ha egy részük, mint haditudósító, nem teljesítene nehéz szolgálatot a harcmező hosszú vonalán, más részüket pedig a háború okozta lelki válság nem fosztotta volna meg a kedvnek, a teremtő energiának attól a friss lendületétől, mely a művészi alkotás fő feltétele. Abból, hogy elmaradtak, erre kell következtetnünk. Mert rendes körülmények között talán nem szalasztják el a kivételes alkalmat, hogy olyan jutalomdíjáért versenyezzenek, amilyennél nagyobbat még sohasem tűztek ki a titkos dráma-pályázatokat annyira kedvelő Magyarországon.

Annyi bizonyos, hogy ilyen előkelő, ragyogó jutalomdíj - több mint kétszerese a Tudományos Akadémia legnagyobb drámai jutalmának, a gróf Karácsonyi-félének - köteles, mint a nemesség. A bírálókat arra kötelezi, hogy mértéküket még magasabbra fokozzák, valamivel még szigorúbban kezeljék. A mérték alá kívánkozókat viszont arra kötelezné, hogy témában, kidolgozásban a legjavát adják annak, amire képesek. Nos, ami a bírálókat illeti, ők lelkiismeretesen megfeleltek a maguk obligójának. Ellenben a pályamunkák túlnyomó többsége arra vall, hogy a versenyzők - sajnos - nem tartották szem előtt a maguk kötelezettségét. Ez a túlnyom többség úgyszólván semmit sem vett észre abból, ami a modern magyar társadalomban már kialakult, vagy most közeledik a kialakulás érdekes állomásához; nincs erő a kitalálásban, nincs igazság a jellemzésben; helyes megfigyelésnek, helyes rajzolásnak alig valami nyoma; penészes ócskaságok váltakoznak lehetetlen ötletekkel - olyanokkal, hogy ilyen bizarrságok az emberi természetet arcul ütik; ilyen bizarrságok az emberi életnek legmerészebben kitágított kereteibe sem illeszthetők. Egészséges, összefüggő jelenetről jelenetre logikusan fejlesztett kompozíciót ez a többség ne ismer. Naivságuk aggasztóan hasonlít az együgyűséghez. Vidámságuk elszomorít, mintha egy eszelőst bukfencezni látnák. Komolyságukon elnevetjük magunkat. Ízlés, emberismeret, tapasztalás, judícium itt nem játszott ellenőrző szerepet.

Szerencsére - és ezzel mindjárt az elején számolunk - akadt egy színdarab, mely magasan kilendül az alantiságoknak ebből a kopár laposságából: a Délibáb című vígjáték. Ennek sem jutott ki a teljes diadal, de a bírálók legalább egyetérthettek abban, hogy igazi tehetséggel állanak szemben, aki biztos lépéssel jár a színpadon és a vérbeli drámaíró életet sugárzó nyelvén beszél. Mielőtt részletesebben foglalkoznánk vele, tartsunk szemlét az ötezer koronára pályázó versenydarabok során.



Kezdjük a Mária címűn. Négy felvonás, elő- és utójátékkal. Mihály bácsi, a templom előtt álló koldus, akinek alig van betevő falatja, vendégeket traktál sötét pincelakásán; leánya, Mária pedig (aki az apja koldusfilléreiből él, ahelyett, hogy erős lány létére ő keresné meg a maga és mellbeteg apja kenyerét) fényes báli ruhát csináltat és abban megy - hamisított meghívóval - a tisztviselők táncmulatságára, hogy ott valami gazdag szeretőre, esetleg házasságra kész Palira tegyen szert. A tisztviselők bálján tényleg akad egy Égrády nevű milliomos úr, aki hirtelen és halálosan belészeret Máriába és a következő édes stílusban vallja be szerelmét: "Gyújtsa ki szemének csillagát balsorsomnak sötét éjjelén és képzeletemnek minden tartalmát rabolja el tőlem, mert nincs másképp számomra semmi remény! Olyan nagy az én szerelmem maga iránt, mint az öt világrész együttvéve!" Határozottan szép vallomás egy milliomostól tíz, sőt hat percnyi ismeretség után. De nem kevésbé bájos az az őszinte válasz, amit a nagyralátó szűz - több törvénytelen magzat anyja - erre a vallomásra ád: "Még eddig nem akadt ennek a világnak nagy tengerében egy olyan szerelmes, aki hű maradt volna hozzám!" Hogy Mária ezután férjhez megy a milliomoshoz és palotájából ebrúdon dobatja ki a koldus atyát, mire a koldus atya (aki a szerző utasítására minden harmadik szónál egyet köhög) enkezével fojtja meg hálátlan gyermekét, majd a börtönben rémes köhögések közt megőrül: mindez így elmondva sokkal tisztességesebb, semmint a szerző papirosra vetette. Székesfővárosi öntöző legény, régi hordár, vagy omnibusz-kocsis: más nem írhatott ilyen megrázó tragédiát elő- és utójátékkal. Borbély semmi esetre. Sértést követnék el, ha ezt a kulturáltabb emberfajt ilyen gyanúval illetném.

És ez a Mária - hihetetlen, de így van - még okos darab A múlt című társadalmi dráma mellett. Mert amit ebben találunk, az sokkal közelebb áll a Lipótmezőhöz, mint bármelyik fővárosi remízhez. "Történik napjainkban, este fél nyolctól tízig" olvassuk a címlapon. Harmadfél óra alatt több zagyvaságot, több szimbolikus sületlenséget valóban bajos volna összehordani. És szerzőnk ezt a modern magyar társadalmi drámát kétharmad részében a mennyország előcsarnokában és magában a mennyországban játszatja le, ahol Szent Péter trágár módon enyeleg egy kikapós szobaleánnyal s ahol a hősnőt (Ofiliát) végtelen szóáradattal egy báró, egy szociológus, egy szerkesztő és egy ortodox zsidó locsolja körül.

Soroljuk föl kurtán, azzal a csöndes részvéttel, ami bizonyos gyászjelentéseken szoktak kérni koszorúk mellőzésével együtt, a következő versenydarabokat: Fellegek, Az áldozat, Benősülés, Egy nap Kőváron, Leányélet, A szív, Viszontlátás, Bosszú (olasz tárgyú tragédia, teljesen olasz szereplőkkel), Scylla és Charibdis, Tüzek a hó alatt (dráma versekben), Harangkongás (egy vidéki zsidó pap szűnni nem akaró pörlekedése cselszövő hitközségi tagokkal), Az okos szűz (aki bolondabb, mint a Bataille-féle balga, mert Miss Sunburn, a dúsgazdag amerikai hajadon, aki magyar férjre vadászik és e célból Magyarországra jön: hajmeresztő dolgokat művel néhány bennszülött magyar gavallér asszisztenciájával) és - last and least - Burán Luca, egy gyámság alatt élő kisasszony szomorú története, akit Debrőy úr - pater familias - kiszabadít a rossz gyám karmaiból, hogy a kedves, ennivaló falatot később magának kerítse meg. (Luca kisasszony először apácának készül, de gyors fordulattal kabaré-énekesnő lesz belőle és a darab végén, fáradtan az élet csalódásaitól, magyar pezsgővel megmérgezi magát.)

Ezeket fölsorolva, álljunk meg egy percre a Művészek című drámai műnél. Ennek a hőse Barabás Aladár, a szobrász, akit egy idősebb gróf protezsál, ez is csak azért, mert szerezője a szobrász leányának, Vilmának. A szobrász boldog. Szentül hiszi, hogy a gróf érdeklődése neki szól; hogy minden megrendelés a lángeszének kijáró hódolat. De az irigy kollégák intrikája csakhamar mindent elront, sőt olyan családi tragédia kerekedik hirtelenében, mely ritkítja párját és kettős, párhuzamos földrengéshez hasonlítható. Kiderül, hogy Vilma eladta magát a grófnak és kiderül, hogy ugyanezt a Vilmát, a gróf szeretőjét, most a gróf tulajdon fia - álnéven - feleségül akarja venni. Ugyanakkor a gróf leánya, Irén, lobogó szerelemmel a vén szobrász karjaiba veti magát. A grófot azonnal megüti a guta, amikor ezekről értesül. Barabás Aladár viszont megbolondul Vilma leányának a becstelensége miatt, amíg Vilma húga, a szemérmes Margit, ugyanebből az okból öngyilkossá lesz. Ugye, hogy sok borzalom egyszerre? Sok, sok. De mindez nem állíthatja meg az igaz szerelem diadalszekerét. Vilma férjhez megy a volt szeretője fiához, ezzel a nyugodt, csaknem fönséges kijelentéssel: "Úgy van. A mi szerelmünk minden akadájon (akadály j-vel írva) áttört és diadalt aratott. Én a történek dacára boldog leszek önnel". A történtek dacára! Tehát annak dacára, hogy Vilma kisasszony öngyilkosságba kergette a nővérét, halálba a grófot és őrültek házába az apját. Ennyi szörnyűséget ilyen játszi naivitással az athéni kézművesek "unalmas kurta színműve", Priamus tragédiája óta még nem halmoztak össze.

Az édes bűn című vígjátéknál egy kissé szintén megállhatunk. Ebben a vígjátékban Mariházy nyugalmazott generális minduntalan gyanús jeleket lát a felesége ágyában, vagy akörül, de a ravasz fiatal nő mindig ügyesen kivágja magát. Ám egyszer Székely honvédkapitány úr egyik sarkantyúja véletlenül ott marad a tábornokné párnái közt. Ez az éles corpus delicti nagyon kellemetlenül csiklandozza tábornokunk törődött testét, amikor a generális - pásztorórát élvezendő szeretett hitvesével - legitim ágyára dől. A párbaj immár elkerülhetetlen. Székely kapitány agyonlövi a tábornokot és a tábornok holttestét, lepellel letakarva, mentők hozzák a hirtelen özveggyé vált méltóságos asszony elé. Igazán elmés, mulatságos záradéka egy vígjáték második felvonásának. A kapitány győzött, de az igazságos megtorlást nem kerülheti el. Időközben ezredessé lett, feleségül vette Mariházy özvegyét és a harmadik felvonásban már ő talál fiatal hadnagyokat a felesége ágya körül. Íme, ilyen a színvonala, a szelleme, a morálja egy vígjátéknak, mely ötezer koronás jutalomdíjra és a Nemzeti Színház közönségére pályázik.

Szerfölött különös hőse van a Protekció című társadalmi színműnek: Zádor, drámaíró, akinek az a rögeszméje, hogy protekció nélkül a legnagyobb lángész sem boldogulhat nálunk, se az irodalomban, se a színpadon. És minden aljassága elé ezt a frázist tartja mentő pajzsul. Egyik szeretője, Márta baronessz előtt (aki csak az imént fizetett helyette, nehogy börtönbe vessék, mint váltóhamisítót) így mentegeti másik szeretőjével, Ella bankárnéval szemben elkövetett árulását: "Ő (t. i. Ella) most azt hiszi, hogy megcsaltam, visszaéltem a jóságával, pedig nem igaz. Úgy cselekedtem, mint a többi ezer és ezer fiatal tehetség, akik céljukat csak úgy tudják elérni, ha akad egy protegč, aki ahhoz elősegíti őket." Eltekintve attól a kisebb tévedéstől, hogy a szerző itt rosszul használ egy idegen szót, mert protegč az, akit protezsálnak és azt, aki protezsál, protektrisznek nevezi a francia, ha nőnemű a pártfogó: ennél szemtelenebb és hazugabb válasz el sem képzelhető. Nem ezer és ezer: egy igazi tehetség sincs a fiatalok közt (esztétikai szempontból bármennyi gáncs érje is egyiket-másikat), aki ilyen piszkos módon keresné az érvényesülés útját. Léha naplopók, arcátlan Alfonz urak tesznek ilyet, nem tehetséges fiatal írók. Ezek a maguk erejére támaszkodnak, tűrnek, várnak, dolgoznak, amíg keresztül törhetnek minden akadályon. Pénzes asszonyok kitartott szeretői rendesen haszontalan egzisztenciák, akiknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy egész erejük megfeszítésével írói babérokra pályázzanak. No és milyen társaság veszi körül Zádor drámaíró urat, a protekció mániákusát! Ez a báró kisasszony, aki elmegy Zádor úr legénylakására, hogy szüzességét odadobja neki, a barátnője kedvesének. És ez a bankár, ez a férj, aki utálatosan házasságtörő feleségét a legalávalóbb előzmények után visszataszító rajongással további "szereti és imádja!" A darab nyelvéről, stílusáról egyébként hadd adjon fogalmat ez a kis szemelvény: "Kigúnyolják az olyan szegényeket, akiknek tehetségük van, akiknek azonban protekció nélkül, a társadalom eme nyomorult ölelő karja nélkül, eme hosszú, kiaszott kéz nélkül, mely visszatükrözi a mai társadalom homályát, érvényesülni nem tudnak!" Tehát aszott kéz, mely homályt tükröz vissza! Emlékeztet arra a francia képviselőre, aki a Bourbon-palotában így formulázta egyszer a maga Caveant consules-ét: "Uraim! Vigyázzanak! Az állam szekere vulkán fölött evez!"

A jelentésem elején említett, ugyanegy szerzőre valló drámai művekről (Kavicsok, Az ember szava felhőárnyék, Egy az Isten) nem szándékozom bírálatot írni. Csak elsorolom kuriózumképpen, hogy a második darab első felvonása három képből áll és főszereplői - magyar dzsentri-alakokkal vegyest - a Föld szelleme és egy Távoli csillag szelleme. A második felvonást hét, a harmadikat egy, a negyediket húsz esztendő választja el az elsőtől. És ebben a huszonnyolc évre terjedő modern magyar társadalmat drámában véges végig a Föld szelleme és a Távoli csillag szelleme dominál. Miért? Ödiposz sem tudná megfejteni. Ezt a három színművet bátran elnevezhetnők a korlátolt beszámíthatóság trilógiájának.



Legyen szó most már a kevésbé rosszakról, a némi tekintetben figyelmet érdemlőkről. Ezek közt a Konzervált illúziók és Jótékony hölgyek (mind a kettő vígjáték) tetszetősebb, formásabb, hogy úgy mondjam: irodalmibb munka. Szerzők nem analfabéták, nem kezdetleges dadogók. A jobb minőségnek egy-egy atomját nagylelkűség nélkül is fölfedezhetem bennük.

A Konzervált illúziók-ban egy garzon-ügyvéd szerepel, aki álnéven excentrikus könyvet ír arról, hogy a házasság kötelékében való együttélés megöli a szerelmet. A házasság tehát titokban és csakis úgy kötendő, hogy a házasfelek - akik a világ szemében nem azok - külön éljenek egymástól és csak időnként, titokban találkozzanak, mint a légyottra járó szerelmesek. Ennek a tannak felül két nőszemély, egy férjes asszony és egy leány, két közel rokon. Az asszony minden áron válni akar jólelkű, derék urától, ellenben a leány férjhez megy a különös könyv írójához, persze a legmélyebb titokban. Most azután jön egy kis bonyodalom Klotild bevallott férje és Évi titokban tartott férje közt. S a dolog vége az, hogy a konzervált illúziók szerzője belátja elméletének ostobaságát, és boldog, hogy egész nyíltan együtt élhet imádandóan kedves Évikéjével. Ezt a témát - bár nem éppen új és nem éppen valószínű - valami pajkos írói véna mulatságossá tehette volna. A mi szerzőnk erre képtelen volt, mert olcsó ötleteken és inkább bosszantó, mint kedvderítő epizódokon keresztül vezet a nagyon sablonos megoldás felé. Nem telik benne sok örömünk, annyi benne az erőszakoltság és a komikai erecske annyira sekély. Egyenes oktalanságokon nevetni bajos; se olyan ízléstelenségeken, mint a hordár és messenger boy úri ruhába öltöztetése.

A Jótékony hölgyek szerzőjében is az ízlés fogyatékát, a vastag túlzásokra való hajlamot korholom. Divatból, feltűnésből jótékonykodó zsúrdrámákat nevetségessé tenni nemcsak megengedett, de hasznos dolog, mert a szatíra gyógyító hatását ebben az esetben százan és százan éreznék; százan és százan tartózkodnának attól, hogy hasonló botlásokat kövessenek el. De akkor az író tükre legyen igazságos és a torzításban ne menjen túl minden határon. A koldusok klubja, ahol a koldusok időnként frakkba csapják magukat, estélyeket rendeznek és bakkoznak, mint az úri kaszinókban, roppant messze áll minden valószínűségtől. Fantasztikus, abszurd kitalálás. Ilyen klub Budapesten nincs, nem is volt soha. És ha ilyen klub tagjainak juttatják könyöradományaikat a szervezett jótékonyság hölgyei, akkor ezen nem nevethetünk, mert érezzük a dolog goromba valótlanságát. Hasonló ízléstelen túlzás mutatkozik Olga kisasszony jellemrajzában. Akármilyen parvenük is a tisztelt szülők, Budavári Budai Ármin udvari tanácsos és élete párja: nem hisszük el, hogy ilyen cinikus, arcátlan, neveletlen teremtés nőhetett föl az oldalukon. A szókimondás, a pajzán enyelgés lehet bájos, de Olgában ez a báj nincs meg; szemérmetlen dévajsága egyenesen visszataszító. (Azzal kezdi, hogy Bécsbe szökik a papa sofőrjével.) Az udvari tanácsos pöffeszkedő reklám-demokráciáját joggal csúfolja ki a szerző, de itt meg a gúnyban nincs elég attikai só, elég ötlet, elég komikum, mert mindenütt csak a hiú ál-demokraták elcsépelt szólamait halljuk. Van itt azután egy nagyképű mester, egy jellemes zsurnaliszta, aki hitvány stréberek leleplezését teszi élete feladatává. De az igazságnak ez a botránycsináló bajnoka egyáltalán nem művel olyat a darabban, hogy bámulatunkat kiérdemelhetné. Amit tesz és amit mond, egyformán banális. Csak olyan kölyök-riporter imádhatja, mint az a Gróf nevű ifjú, akiben a tolakodó, átöltözködő penny-a-line-ereknek nálunk már régóta kipusztult fajtája elevenedik föl.

A Pete Anna című szociáldemokrata darab nem tehetségtelen, de egyelőre még kiforratlan, zavaros fej munkája; majd lángoló frázisok, majd híg együgyűségek keveréke. Ez a Pete Annak határozottan beteglelkű leány; kórházba, sőt elmegyógyintézetbe való. Hogy valaki bosszút akarjon állani az egész emberiségen (szabadon a Dumas-féle Clarksonné után) azért, mert az édesanyja - a maga hibájából - nyomorultan halt meg és az édesapja - szintén a maga hibájából - szomorú züllésnek indult: magában véve is patológiai tünet; de az a bősz következetesség, ahogy a leány ezt a bosszúművet végrehajtja: ez a teljes, világos delírium. Három évig mint egy herceg, pláne külügyminiszter szeretője, mesés pompában él. Három ilyen év múltán elérkezettnek véli az időt, hogy bosszút álljon. Hazaárulás gyanújába keveri a herceget és még egy csomó főrangú barátját, világraszóló skandalumot csinál, azután régebbi kopott ruháiba öltözik, búcsút mond minden fénynek, gazdagságnak és gőgös anarchista fejtartással elsétál valami pipafüstös lebujba, ahol munkásvezérek agitálnak a burzsoá társadalom ellen. Asszony, aki három év alatt így beleszokott a pompába, rafinált kényelembe: parfümös üvegcsét szagol, ha kénytelen futólag érintkezni a Coriolan szerint "büdös néppel". Ez pedig rohan a szennybe, a rosszillatú nyomorúságba, hogy Jeanne d'Arc-ja legyen egy nagyszájú kétes jellemű csőcseléknek. De ha rajongásában nem hiszünk: mit szóljunk az emberismeretéhez? Atyja hitványságát bőségesen megismerhette a második felvonásban, amikor Pete pére pénzt és csekket vág zsebre, hogy legalább a maga jövőjét biztosítsa, ha már a leánya megbolondul és elveti magától a leggyönyörűbb úri módot. És mégis ezt a rongy embert bízza meg az óriási összeesküvés legfontosabb ágendáival és szörnyen elámul, amikor kisül, hogy az apja mindent elárult a rendőrségnek. (Egyébként egyetlen okos, tisztességes cselekedete ennek a himpellér apának, akit a felháborodott amazon rögtön azután revolverrel agyondurrant.) Na és ahogy itt több száz métermázsa dinamitot és bombát könnyedén elhelyeznek Budapest minden pontján a cucilisták és a rendőrségnek az utolsó pillanatig sejtelme sincs erről a kolosszális összeesküvésről, mely Pete Anna szerint "vérbe és lángba fogja borítani az egész világot": ez igazán a naiv, semmi észtől nem befolyásolt, nem ellenőrzött fantáziának a netovábbja!

Az Arisztokraták című versenydarab elég érdekesen indul és azt a hitet kelti az olvasóban, hogy a szerző ismeri a maga miliőjét, hogy jellemző dolgokat ád a magyar arisztokrácia intim-életéből. Várakozásunk nem teljesedik. Ez a történet a vén hercegről, aki szűzen maradt feleségét két év múlva férjhez adja, mint fogadott leányát, egy fiatalabb grófhoz: nagyjában érzelgős, részleteiben erőszakos, hamis, környezetrajzában sablonos. Szerző komoly drámát adott itt, pedig az az önkéntelen komikum, ami az egészen átvonul, világosan mutatja, hogy ebből a témából bohózatos vígjátékot kellett volna írni. Ez a herceg, aki majd a plafonig szökell örömében, amikor hitelesen megtudja, hogy a felesége még szűzleány, mert ő, a herceg, házasságuk egész tartama alatt beteg volt - az udvarló, a fiatal gróf viszont a világért sem sértette volna meg imádottjának a tisztességét -: komikusabb figura Sganarellnél.

Komoly drámának inkább beválnék a Magda című, a szegény leány története, aki férjhez megy a grófhoz, mert el akarja némítani azt a pletykát, hogy ő voltaképpen a gróf leánya. Így menti meg elhunyt anyja becsületét. Szélnek eresztett vőlegénye - egy fiatal jogász - több év múlva találkozik a grófnéval, aki egésze korrekt, sőt boldog házaséletet élt a gróffal, többnyire külföldön. Magda ekkor - sajnos, nagyon is hamar, kellő előkészítés nélkül - a jogász karjaiba omlik és a szerelem jogait emlegeti. A nemes gróf haragra lobban és ki akarja űzni házából a mámoros asszonyt. Magda pedig, aki anyja egy édes kis leánynak, a gróf gyermekének, főbe lövi magát, hogy a gyermek ott maradhasson az apjánál. Mert a gróf a leánykát is ki akarja dobni az anyával együtt, abban a föltevésben, hogy a gyermek igazi apja nem ő, hanem a jogász. - Itt megvan a drámai összeütközések lehetősége, de a szerző nem elég erős ahhoz, hogy logikusan, meggyőzően, művészi fokozással rajzoljon bomlásnak és romlásnak induló szenvedélyeket. Aki olyan finom érzésű, olyan jellemszilárd, hogy áldozatul dobja első szerelmét, egyéni boldogságát a meghalt anya szeplőtlen emlékének, az nagyon is érzi azt a kötelességét, hogy tisztességes maradjon; nagyon is élénken dacol - évek múltán - egy ifjúkori szerelem reminiszcenciáival; hosszasan küzd, amíg egyensúlyt veszít és behódol a szerelem úgynevezett jogának, mely sok esetben nem is jog, hanem a test szabadossága, érzékek brutális kitörése. Különösen akkor makacs az ilyen ellenállás, amikor a fölbontandó házasságnak már gyümölcse van: egy gyönyörű gyermek, akit az anya annyira imád, hogy miatta öngyilkossá lesz. Mert ha Magda nem tudta tűrni, hogy az anyját a gróf szeretőjének sejtsék, még kevésbé tűrhette azt a gyanút, hogy leánykája nem igazi gyermeke a törvényes apának. Ez a Magda kétszeres vértanú. De kettős mártíriumát csak a pszichológ-jellemzés művészete tehetné érthetővé és elfogadhatóvá. Ezzel a művészettel a szerző nem rendelkezik. Műve az elhamarkodottság, a vérszegénység, a nem helyes megoldás kelletlen érzését kelti föl bennünk.



Nunc venio ad fortissimum... Nagy messzeségben hagyja el maga mögött a legfigyelemreméltóbb versenytársakat is a Délibáb című három felvonásos vígjáték. (Jeligéje: A puszta.) ez a darab nemcsak viszonylagosan különb a többinél. Önálló írói erények ajánlják: sok erő a jellemzésben, színes dialógus, valami fiatalos üdeség a diákszerelem rajzában, félreismerhetetlen csillogása egy határozott drámaírói temperamentumnak. Cselekménye könnyen áttekinthető és könnyen elmondható: György diák megbukik a matúrán, pótérettségire készül, egészen magára maradva egy félreeső vidéki kúrián, ahonnan a háznép Anna-bálra ment a szomszédos városba György húgocskájának a kedvéért, aki ezúttal bálozik először. György is elmehetett volna, ha bocsánatot kér az apjától egy éjszakai elmaradása miatt. A szigorú fegyelmet tartó, tekintélyére féltékeny apa megköveteli a fiától ezt a bocsánatkérést. De György dacos természet. Nem kér bocsánatot, otthon marad egészen egyedül és keservesen nekidől az irodalomtörténet magolásának. Ekkor toppan be váratlanul Matild, egy ragyogóan szép fiatal asszony, férje révén a család rokona. Több előzetes meghívásra nem reflektáltak a főváros elegáns forgatagában élők, de most az ügyvéd-férjnek üzleti dolga akadt azon a vidéken és előre küldte a feleségét, hogy szálljon meg a nyájas atyafiságnál és vegyen ő is részt a híres garbóci Anna-bálon. Erről természetesen szó sem lehet, mert a magányos pusztán többé se kocsi, se vasúti vonat nem áll a késő este érkezett Matild rendelkezésére. A kényes úri dáma először kétségbeesik, majd érdeklődni kezd a testileg-lelkileg rendkívül erős, szűzies diákgyerek iránt és végül a magány, a szótlan éj, a föld meleg kisugárzása annyira megejti, hogy vallomást tesz a fiúnak boldogtalan házaséletéről és igazi, forró ölelésre vágyva, átengedi magát a fiú csókjainak, akinek a primitív, romlatlan lényében az eddig szunnyadó szerelmi ösztön szinte tombolva explodál. - Másnap a férj is megérkezik az atyafisághoz. Jókedvű. Valami fényes ügyvédi honoráriumra tett szert. De a vígságot csakhamar megrökönyödés váltja föl. György odaáll elébe és sürgősen követeli, hogy váljon el a feleségétől, mert ő, csakis ő, a diák az, akit Matild szeret. Matild most látja, hogy ami ránézve csak flört volt, egy kis édes, mámoros incidens, azt a fiú halálos komolyan vette. Nyíltan megtagadja Györgyöt, mint a Sába királynéja Asszádot. Ájuldozik, sírógörcsöket kap ijedtében, hogy elveszti fényes pozícióját, úri kényelmét, a tengeri fürdőket, a zsúrokat. Utoljára magát Györgyöt kéri föl: jelentse ki a bosszús, válni akaró férj előtt, hogy csak álmodta, csak képzelte azt, amit mondott. György, aki még nem hazudott soha, megteszi ezt a lovagias szívességet; azután kiábrándulva búcsúzik attól, akivel huszonnégy órával előbb a hetedik égben járt.

A pályázat bírálói - Ábrányi Emil, Hatvany Lajos báró, Mihályfi Károly, Odry Árpád és Tóth Imre igazgató, mint a bizottság elnöke - valamennyien elismerték, hogy ennek a pályaműnek irodalmi és színpadi értéke van; hogy a forró vérből és illúzióra szomjazásból támadt szerelemnek délibábszerű feltűnését és elsuhanását egy-két jelenetben poétai ecsettel festi a szerző; hogy a délibáb, mint szimbólum, erőltetés nélkül olvad össze a tartalom realitásával. Mind amellett a bírálók többsége azon a nézeten volt, hogy a darab nem viseli magán annak a művészi faktúrának, annak a hézagtalan bevégzettségnek a bélyegét, mely garantálhatná a döntő, általános, maradandónak ígérkező színpadi sikert - azt a sikert, amit ez a szokatlanul nagy jutalomdíjjal összekapcsolt pályázat mint fő feltételt megkíván. Enyhítések nélkül ez a téma itt-ott rikítóvá, visszatetszővé lehetne. György erőszakos föllépése módosításra szorul. Bármennyire pusztán nőtt, primitív módon őszinte siheder legyen is: annak, aki nyolc gimnáziumot végzett, bejárt egy nyilvános városi kollégiumba és régi magyar úri házból való, annak - ha nincs is savoir vivre-je, nem is járatos a nagyvilág praktikáiban - vele született jobbérzése súgja meg, hogy várjon egy kissé a férj megrohanásával, ne csináljon botrányt a tisztes szülői házban (ahol különben is bizonyos fegyelem alatt áll) ne követelje az idősebb rokontól és vendégtől, hogy stante pede váljon el a feleségétől, váljon el miatta, a kiskorú diák miatt, aki csak az imént bukott meg az érettségi vizsgán. Itt olyan árnyalatra lesz szükség, mely meghagyja a fiú vakmerő naivságát és mégis szelídít a most túlságosan nyersnek látszó kiállás durva hirtelenségén. Nagyon jól jellemzett alak a férj, az ügyvéd-rokon, aki pénzkereső gondjaival annyira el van foglalva, hogy semmire se ér rá, legkevésbé arra, hogy valamivel rokonszenvesebbé tegye magát a hitvese előtt; de antipatikus voltát nem kellene fokozni azzal a burleszk gyávasággal, hogy a szilaj diáknak egy fenyegető mozdulatára menedéket keres a karosszék támlája mögött. Már azért sem, mert a szép, kacér asszony jellemére az ilyen emberhez való érdekleső ragaszkodás nagyon is sötét, odiózus árnyékot vet. A vidéki magyar család kedves miliő-rajzából egy oda nem való vonás szintén kiküszöbölendő. Rozália néni lehet kellemetlen szószátyár, lehet kiállhatatlan a leányával együtt, de magyar kúrián, ahol a vendégszeretet még mindig erény s ahol a vendégjogot megkülönböztetett tiszteletben tartják, nem lehet kitéve annak, hogy alkalmatlan voltát és leánya vénségét agresszív módon vessék a szemére.

Mindezek alapján a bírálók többsége - három kettő ellen - úgy határozott, hogy az ötezer koronás jutalomdíjat a Délibáb című vígjátéknak sem adja ki. De abban nem volt véleménykülönbség, hogy a Délibáb kiválóbb tehetségre valló kvalitásos munka és föltétlenül dicséretre érdemes. Ez az egyetlen nyeresége ennek a pályázatnak, mely a maga fényes jutalomdíjával igazán arra volt hivatva, hogy a legértékesebb erőket hívja ki brilliáns mérkőzésre.