Piszkos Fred közbelép (Fülig Jimmy őszinte sajnálatára)/Nyolcadik fejezet

← Hetedik fejezet

Piszkos Fred közbelép (Fülig Jimmy őszinte sajnálatára) szerző: Rejtő Jenő

Kilencedik fejezet →

Nyolcadik fejezet

Alig hagyták el a kikötőt, mikor megtörtént a tragédia: Maxbell tanár férfiasan, de rezgő szakállal mondta Theónak:
- Úgy hiszem, tífuszt kaptam. Ne veszítse el a fejét. Csak egyszerű tengerésztemetést kérek: Nyeljenek el a habok.
- Sir! Mielőtt a habokat e kínos fait accompli elé állítaná, kérdezzük meg az orvost.
Keresték az orvost. Watson szerint indulás előtt a hajón volt, ő elhozta. Fülig Jimmy is kereste. Hol a csudában van? Kétszer is elrohant Sigorszki mellett. A félszemű lakáj a korlátnak dőlt és álmodozott.
Még indulás előtt megpillantotta, amint ott settenkedett a kajütök között. Na megállj! A nehéz poggyászokhoz görgőnek alkalmazott rudak egyikével vagy tíz percig verte a hízásnak induló, ősz süvölvényt. Alapos munka volt. A korszerűen felszerelt műtőbe hurcolta az orvost, hogy élvezete zavartalan legyen, és csak amikor a rúd eltört, akkor rugdosta le a hajóról.
Most merengve nézte a vizet.
Fülig Jimmy verejtékezve kutatta át a hajót. Hiába. A fedélzeten szembejött Schwachta Szókratész, vagyis Knapp úr (ahogy tetszik). Az áramvonalas hóhér, szmokingjában, kemény­kalap­­ban, közömbös utasként ácsorgott. Időnként előhúzta hátsó zsebéből egycsövű messze­látó­ját és belenézett.
- Ide hallgasson - mondta gyorsan Fülig Jimmy. - Maga itt nagy szolgálatot tehet, ha akar. Nem tudom, hogy történhetett, pedig én csináltam itten a szervezést, és most az orvos nincs sehol. Amíg kikötőbe érünk, vállalja magára, hogy elintézi a beteg utasok dolgát.
- Rendben van. Megölöm őket - felelte vállat vonva. - De kizárólag elektromos úton.
És máris levetette a jobb kézelőjét.
- Ne ugrasson, mert leszakítom a fülit. Maga csináljon úgy, mintha orvos volna. Jöjjön!
Mr. Theo kővé dermedt, amikor Fülig Jimmy odahozta Schwachta Szókratész, vagy Knapp urat (ahogy tetszik), és ez egycsövű messzelátójával figyelmesen lehallgatta a tanár mellkasát.
- Nos? - kérdezte Maxbell fojtott aggodalommal. - Súlyosnak találja?
- Az ön korában nem... Végre is meddig akar élni?
- Tessék??... Uram, a földrajzkutatók magas kort érnek meg.
- Tisztelet a kivételnek. És ebből az alkalomból minden tiszteletem az öné.
Fülig Jimmy körülnézett, hogy mit vágjon a hóhérhoz.
- A könyvbúvár úr azt a marhaságot állítja - szólt fenyegetően a fregattfőhadnagy -, hogy tífusza van. Nyugtassa meg.
- Nem áll módomban megnyugtatni Sir Maxbellt - felelte hidegen. - Valóban tífusza van... bár... - tette hozzá habozva. - Nem biztos. Mutassa a nyelvét. Hm... Igen... Nem szokott elaludni a fürdőkádban?
- Soha.
- Akkor lepra - szólt vállat vonva, és sóhajtott, mint aki belenyugszik a megváltoztathatat­lanba. - Uram, önnek vége. Különös szerencse lesz, ha megéri a reggelt. Bízzunk ebben.
És távozott a büfé felé, mivel sört kellett innia.
- Szemtelenség - üvöltötte a tanár bőszülten. - Így beszélni egy haldoklóval!... Uraim, követelem, hogy jegyzőkönyvet készítsenek az orvos eljárásáról, és halálom esetén tegyenek jelentést Maurois-nak, aki az életrajzomat írja!
Később Fülig Jimmy egy sötét fordulónál barátságosan félrevonta nyakánál fogva a hóhért.
- Mondja, mit pimaszkodott maga az előbb?
- Kérem, az én orvosi véleményem szerint a tanárnak tífusza vagy leprája van. A hamis diagnózis súlyos bűntett, amiért alaposan meg kellene vesztegetnie engemet.
- Öregem - mondta Fülig Jimmy elismeréssel -, maga nem elveszett ember. De ha útközben mégis az lenne, akkor tudja meg, hogy én vesztettem el.
Később a tanár, mert egyre dühösebb lett az „orvos”-ra, erőt vett magán. Dörmögve tanul­mányozta a térképeket és magával hozott műszereit. Sokat magyarázott a futballbírónak, akit valamilyen okból egy hírneves dán geológusnak vélt, és nagy tisztelettel kezelte.
- Ön szerint, igen tisztelt uram - és egy pontra mutatott -, mi a helyzete ennek az oldalt fekvő szigetnek itt elöl?
- Hm... Tipikus lesállásban van, ha a Fidzsi-szigeteket egy válogatott csatársornak vesszük.
Maxbell ezt nem értette, de ilyesmit mindig gondosan titkolt. Tehát egy körzővel méregetett. Később odajött a műötvös is, és hárman tanácskoztak behatóan. A kórboncnok viszont a futballbíró ifjú és elhízott nejének udvarolt, valami régi vidám históriát mesélve, amikor még a kezdő boncnok poétikus időszakában minden hullafoltot fojtogatásnak néz az ember. Hol vannak ezek a régi szép idők?
A futballbíró neje mosolygott. Mindig mosolygott, inkább a szájsarka rögzítésével, mint vidáman, mert olyan buta volt, hogy egyszerű tőmondatokat sem értett, és ez ellen használta az általános derűt.
Közben Mr. Theo karon fogta a fregatthadnagyot.
- Jöjjön.
Bementek Fülig Jimmy kabinjába, ahol az iratszekrény volt. Kopogtak, de csak halk nyögés hallatszott.
- Még él - mondta Mr. Theo elismeréssel, és kinyitotta az ajtót.
Úgy érezték, hogy végük van.
...A szekrényből, kétrétgörnyedt állapotban, mint félig csukott könyv, ha gyufásdobozzal helyettesítik benne az olvasójelet, dr. A. Winter lépett ki sírdogálva!