Olympiai ének
szerző: Kazinczy Ferenc
Pindar után
Arany oszlopok vonúljanak el
A pompás csarnok, szépen elkerített
Tornácza körűl, de kivált
Palotánk homlokfala
Ragyogjon messze, messze ki!
Olympia lát-e győzedelmest?
Zeüsnek oltára lát-e Pizában
Hű tisztelőt? Syrakusa
Látja-e egyik alkotóját?
Mint kerülhetné ki Az,
Irígyet nem irígylő polgár-
Társai hála-hymnusait?
E szép szerencse
Lőn tiéd is Sostratosnak
Boldogabb fia!
Veszélyeket nem mert erőnek
Sem szárazon győző vitéz,
Sem a kivájt hajók nem tapsolgatnak;
De a hős tetteket később kor sem felejti.
Agesiás, tiéd
Ama dicséret,
Melylyel Adrastosnak igaz nyelve
Amfiaraost magasztala, a Látót,
Mikor őtet a föld,
S ragyogó paripáit, elnyelé.
Megrakva álltanak a máglyák[1]
A hét elhullottakért,
Akkor kiálta Thebának bástyáiról
Adrastos, a Talajonida:
„Ah! nem találom sergeim szemét,
A nemes Látót, a lándsák erős. forgatóját.”
Ily dicséret illeti
Énekem syrakusai hősét.
Lelkem sem irígységet nem ismer, sem haragot;
S itt eskem néki nagy eskemet;
Azt úgy hagyja lantosónak
A mézszavú kilencz leány.
Elő, Fintis! fogd be nékem
Erős inú öszvéreidet,
Hogy a róna úton
Szállhassak, fel, a törzsök nemhez;
Mert szárnyalló futóid
Ismérik a fénynek útját.
Hiszen ők Olympiának
Díjait immár megnyerék.
A hymnos kapuit
Nekem illenék megnyitni előttök.
De míg beszürkűledik
Meg kell még járni Pitanát,
A merre Eurótás csapongva tölti habjait.
Poseidonnak ölelésiből
Szülte ez, a mint mondják Evadnét,
A violafürtökkel.
Titokban viselé méhében
A szüzleányi terhet.
Betelvén a holdak száma
Elküldé szolgaleányival
Aipytosnak, hogy a gyermeket nevelné;
Ki Alfeüsnak szélein
Árkádiában uralkodik népek felett.
Itt neveltetve a leány,
Apollonnak karjai között
Kóstolá legelőbb
Az édes Afrodité örömeit.
De bár rejtegeté,
Nem maradott az titokban gyámja előtt.
Elfojtá boszús lelkében
Az öldöklő gyötrelmet,
S Pythonba ment, hogy az istent
Megkérdené a bús eset felől.
A leány leoldá bibor-övét,
Kitette kezéből az ezüst korsót,
S a sűrű berkek árnyaiban
Megszűlte az eget-érző kisdedet.
Ennek aranyfürtös atyja pedig
Eleüthüját és a komor Moirákat
Segédre kiáltá.
S legottan a legédesebb kínú
Anyafájdalmak között
Megszületék Iamos.
Szenvedő szívvel
Hagyá a földön őtet anyja.
De egy pár kékszemű sárkány,
Istenektől küldve, nevelgeté őt
A méhek nem ártalmas nedvével.
A király pedig,
Megtérvén a sziklás, Pythonból,
Mindent kérd az egész házban
Evadnénak kisdede felől,
Mit Apollon nemze, a mint mondotta.
„Az lészen első Jós
Minden halandók számában,
S nagy neme nem hal ki soha.”
Igy monda néki az isten.
Felelnek azok, hogy ők
Nem láttak semmit, hogy semmit nem hallottak;
Pedig a gyermek már öt nap óta éle.
A legsűrűbb kákabokor közt
Fekvék az elrejtve, gyönge testét
Beharmatozva violáknak bíbor-csecpjeitől.
S ezért nevezte szülője
A halhatatlan névvel.
S midőn az arany koszorús
Ifjúság szép korát eléré,
Csillagos éjjel
Lépe be az Alfeüs folyamába,
S kérte nagyatyját, Poseidont,
A messzeterjedett hatalmút,
És az istenek alkotta Délos
Hatalmas karú nyillövőjét,
Hogy őt népeket boldogító
Fénynyel dicsőítenék meg.
Akkor harsogott isten atyjának szózata:
„Kelj fel, fiam, kövesd a hívást,
A hol a nép gyűlést tart!”
S elértek a felséges Kronion
Sziklás ormaiba,
S itten neki az isten
Megadta ígért kettős kincseit,
Hogy érthetné a halhatatlanok
Nem hazug szózataikat.
S ha majd az Alkidák legnemesb sarjadzata,
Herakles, a merész lelkű, eljövend,
S nemzőjének tiszteletére
A népek nagy ünnepét,
És a küzdők szent rendtartásaikat,
Elrendelendi Zeüsnek oltára körűl,
Akkor ő
Alkasson templomot a Jósolónak.
Ezóta ragyogó a Hellének között
Az Iamidak nagy nemzete;
Rényt gyakorolva
Járnak ők sik útjaikon,
S szerencse követi a menésöket.
Mindenike saját tettének
Fénye között csillog.
De az irigyek gáncsai
Azokat csipdelik leginkább
Kiknek szekereik mások előtt
Tizenkétszer röpülték körűl a nagy czélt, —
Kiknek a győzelem fényei
Szemérmes orczáikról tündöklenek.
De ha anyai őseid Agesiás,
Küllenének halmain lakozva
Az istenek követének hű áldozatokat nyújtottanak
A küzdés intézőjének, a győzedel’ osztójának,
Ki szereti Árkádiát, a hősök szülőjét:
Úgy ez, Sostratosnak nagy fia,
Atyáddal, a hullámforgató Poseidonnal,
Végrehajtja, a mit fogadott.
Nyelvemen lebeg egy szózat,
Mintha fény köszörűlte volna ki,
Hatalommal tolatom
Kiönteni a síp édes zengzetében.
Anyámnak Stümfalisnak őse a virágos Metope,
Ki a lovakat űző Thébát szülé,
Melynek izletes vizét én iszom,
S hymnos-koszorúkat fűzök
A küzdésben híres férfiaknak.
Ébreszd, Ainéjász, a dal édes társát,
Hogy elébb a Parthéniai Hérét énekeljék,
Azután pedig hirdessék el,
Hogy a reánk ragasztott régi szennyet:
„Boeotiai sertés”
Tettek által törlöttük le.
Te az ékes fürtű Múzáknak
Követje vagy, kinek ajkairól
Édesen ömlik az ének.
Emlékeztesd őket, ne feledjék
Syrakúsát és Ortügiát,
Melyet igaz kormánynyal s bölcs tanácscsal
Hiero igazgat;
Ő, a ki, a biborlábú Demeternek,
Ő, ki a Demeter leányának, a fehér lovakkal,
Ő, ki az Aitnai Zeüsnek
Szent ünnepeket ád.
Hirdették őtet az én
Édes zengzetű énekeim.
Az ő boldogságát
Az időnek semmi hulláma
Ki ne dönthesse soha!
Nyájas kedvezéssel
Fogadja ő most Agesiasnak
Győzedelmi hymnosát
Midőn az honja yidékeiről,
A stümfalisi kőfalak közűl,
Árkádiának legelőjéről
Második honjába megérkezik.
Szerencsés hajó, mely a fergetegek éjében
Két vaskapcsában lelhet bátorságot!
Egy kegyes isten tégye neki
Sorsát csillogóvá!
Te pedig, tengereken uralkodó istenek királya
Amfitritának férje, ki arany orsókat perget,
Engedj nékik csendes menetet
A szirtek, örvények vészei között!
De ápold énnekem is
Énekeim kedves virágait.
- Megjegyzés
- ↑ Máglya; így nevezik a bodnárok a magok dongájok, rakás fáit. Innen máglya = rogus.