vágy űzé hazafelé; voltaképen pedig azért tért vissza, hogy atyjának római császárrá leendő megválasztatása érdekében működjék.
Vespasiánnak a császári trónra juttatásában nem csekély része volt Berenicének is; nemcsak az által, hogy az apróbb syriai fejedelmeknél minden befolyását latba veté a fláviai érdekében, de az is az ő befolyásának volt köszönhető, hogy a zsidó legiók az egyiptomi hadsereg példáját követve, amazt császárnak kikiáltották. Fivérével, Agrippával együtt, ki egy intésére azonnal a Vespasián táborába menekült, elkiséré az uj imperatort Antiochiába és Alexandriába, hogy trónraléptének ünnepélyességeit ő is teljes mértékben élvezhesse.
Trónörökösnek és a hadsereg főparancsnokának neveztetvén ki, Titusnak nem volt hőbb vágya, mint Judeában a harczot befejezni és Jeruzsálemet elfoglalni. Négy havi ostrom után elesett Jeruzsálem; a hires virágzó város, »az egész világ gyönyörüsége« kegyetlenül szétromboltatott, és a templom is, melyet Titus, mint mondják, meg akart volna kedvese iránti tekintetből a pusztulástól óvni, romladékká lőn. Sok száz asszony, ki nem akará a szentély bukását túlélni, a lángok közé vetette magát.
Midőn a zsidó nép rémdrámája befejeztetett, és Jeruzsálem és temploma a föld szinéről eltöröltettek, a könnyelmüségében mélyen sülyedt
