XIV. Az imádság ezen részében nem azt kérjük, hogy minden kísértéstől egészen mentek legyünk, hanem, hogy a kísértésekben Isten bennünket el ne hagyjon.
Ezek kifejtése után nem lesz nehéz megérteni, mit kérünk az imádság e részében. Nem azt kérjük, hogy épen ne kísértessünk; mert az ember élete folytonos harcz e földön. És ez hasznos és üdvös az emberi nemnek; mert a kísértésekben magunkat, azaz: erőnket megismerjük, azért meg is alázzuk magunkat Isten hatalmas keze alatt s férfiasan küzdve várjuk a dicsőség hervadhatlan koronáját. „Mert[1] a ki bajvívásban küzd is, nem koronáztatik meg, ha csak szabály szerint nem küzd,” és, mint szent Jakab mondja:[2] „Boldog ember, ki a kísértést kiállja, mert ha hűnek találtatik, elnyeri az élet koronáját, melyet Isten az őt szeretőknek igére.” Ha némelykor elleneink kísértéseitől szorongattatunk, nagy vigaszul szolgál azon gondolat, hogy „főpapunk[3] olyan, ki szánakozhatik erőtlenségünkön, ki megkísértetett mindenben.” Mit kérünk tehát itt? Azt, hogy az isteni oltalomtól elhagyatva, a kísértésekbe vagy megcsalatva bele ne egyezzünk, vagy legyőzetve azoknak ne engedjünk; hogy Isten kegyelme velünk legyen, mely a bajokban megújítson és erősítsen, midőn saját erőnk elhagy bennünket.
XV. Hogyan kell kísértéseinkben Istentől segítséget kérnünk?
Azért általában a kísértésekben Isten segítségét kell kérnünk, különösen pedig midőn egyes kísértéstől gyötörtetünk, az imában kell menedéket keresnünk; mint Dávidról olvassuk, hogy a kísértés minden nemében így cselekedett; mert a hazugság ellen[4] így könyörgött: „Ne vesd el számból soha az igazság igéjét;” a fösvénység ellen ily módon:[5] „Hajtsd szívemet a te bizonyságaidra, és nem a fösvénységre.” Ez élet hiúságai és a kívánságok ingere ellen pedig ezen imával élt:[6] „Fordítsd el szemeimet, hogy ne lássák a hiúságot.” Azt kérjük tehát, hogy a kívánságoknak ne engedjünk, a kísértések elviselésében el ne lankadjunk, az Ur útjáról le ne térjünk, hogy a viszontagságban épen úgy megtartsuk a lelki egyensúlyt és állhatatosságot mint
