XII. Isten jótéteményei néha kísértetbe visznek bennünket.
Továbbá kísértetbe visz bennünket Isten, midőn az ő jótéteményeivel, melyeket az üdvösségre adott, romlásunkra visszaélünk s az atyai vagyont, mint ama tékozló fiú,[1] elpazaroljuk, „tobzódva élve,” kívánságainknak hódolván. Azért elmondhatjuk, mit az apostol[2] a törvényről mondott: „Úgy találtaték, hogy a parancs, mely életre adatott, nekem halálomra lett.” Alkalmas példa erre Ezekiel[3] tanúsága szerint, Jeruzsálem, melyet Isten mindenféle ékességgel gazdagon feldíszített, úgy, hogy Isten ugyanazon próféta által mondá: „Mert tökéletes voltál az én ékszerem által, melyet rád adtam vala;” s mégis azon isteni ajándékokkal elhalmozott város nemcsak hálaadó nem volt a vele annyi jót tett és tevő Isten iránt, és a mennyei jótéteményeket nemcsak nem használta a boldogság megszerzésére, mely czélra azokat nyerte, hanem inkább az Isten mint atya iránt legnagyobb hálátlansággal eltelve, a mennyei javak reményét és gondolatát elvetve, csak a jelennek élt dobzódásban és gonoszságban; a miről Ezekiel ugyanazon fejezetben bővebben értekezik. Azért ép ilyen hálátlanok Isten iránt azok, kik ama bőséges eszközöket, melyet Isten a jótettek végzésére kezükre szolgáltat, bűnös cselekedetekre használják, miután Isten ezt megengedi.
XIII. Miképpen kell érteni a Szentírás azon szavait, melyekben Istennek ezen megengedéséről oly igéket találunk, melyek cselekvést fejeznek ki?
De a szentírás ama szokását gondosan figyelembe kell venni, mely szerint néha az Isten részéről történő ezen megengedés oly szavakkal jelöltetik meg, melyek ha tulajdon értelemben vétetnek. Istenben mintegy cselekvést fejeznek ki. Mert Mózes II. könyvében olvassuk:[4] „Megkeményítem Fáraó szívét;” Izaiásnál[5] pedig: „Vakítsd meg e nép szívét;” és a Rómaiakhoz így ír az apostol:[6] „Azért Isten a gyalázat indulataira s elvetemült gondolataikra hagyá őket.” Ezen és más hasonló helyeken Istennek, nem cselekvéséről, hanem megengedéséről van szó.
