oka van: egyik az, mivel a ker. egyház szent titkaiban mindennap fölajánltatik Istennek és kiszolgáltatik azoknak, a kik áhítattal és szentül kérnek; a másik: mivel mindennap kell venni, vagy legalább úgy élni, hogy, a mennyire lehetséges, naponta méltóan vehessük magunkhoz. A kik ellenkezőleg vélekednek s azt mondják, hogy a lélek ezen üdvös eledelével csak hossza időközben kell élni, hallják, mit mond sz. Ambrus:[1] „Ha mindennapi kenyér, miért veszed csak évenkint magadhoz?”
XII. Hogyan kell magunkat viselnünk, ha a kért kenyeret azonnal meg nem nyerjük?
De e kérésben főkép arra kelt buzdítani a híveket, hogy midőn mind eszöket, mind szorgalmukat jól alkalmazzák az élethez szükségesek megszerzésére, a dolog kimenetelét bízzák Istenre, és óhajtásukat vessék alá az ő akaratának, „ki az igazat nem hagyja örökké ingani.”[2] Mert vagy megadja Isten, a miket kérünk s így elérjük óhajunk tárgyát, vagy nem adja meg és ez kétségtelen bizonyítéka annak, hogy az, a mit Isten a jámboroktól megtagad, sem nem üdvös, sem nem hasznos; mert neki nagyobb gondja van üdvösségökre, mint önmaguknak. E pont megmagyarázására kifejthetik a plébánosok azon okokat, melyeket sz. Ágoston Próbához irt levelében jelesen összegyűjtött.
XXIII. Minek megfontolására ajánlkozik itt alkalom?
Utolsó az lesz e kérés tárgyalásában, hogy a gazdagok emlékezzenek meg, hogy vagyonukat s gazdagságukat Istennek köszönik és gondolják meg, hogy azért áldattak meg ezen javakkal, hogy azokból a szegényeknek is juttassanak. Ez értelemmel megegyeznek, a miket az apostol[3] Timotheushoz írt első levelében mond, honnan számos isteni parancsot idézhetnek a plébánosok, ezen pontnak hasznos és üdvös megvilágosítására.
