ellenséges indulatból cselekszi az Úr, liánéin büntetve gyógyít és az Istentől eredő csapás gyógyszer. Megbünteti ugyanis a bűnösöket, hogy őket a fenyítés által megjavítsa, és a jelen büntetéssel az örök kárhozattól megszabadítsa. Mert meglátogatja[1] ugyan vesszővel gonoszságainkat és vereségekkel bűneinket, irgalmasságát azonban nem veszi el tőlünk. Azért inteni kell a híveket, hogy az ilyen fenyítésben Istennek atyai szeretetét ismerjék fel és tartsák emlékezetükben és hordják nyelvükön a türelmes Jób ama mondatát:[2] „Mert ő sebesít és orvosol: megver és az ő kezei gyógyítanak;” és mondják, a mit Jeremiás az Izrael népének képében mond:[3] „Megfenyítettél engem és én tanultam, mint a szilaj tinó. Téríts meg engem és megtérek; mert te vagy az én Uram Istenem;” hogy szemeik előtt lebegjen Tóbiás példája, ki a vakságban Isten atyai kezének csapását érezvén, így kiáltott fel:[4] „Áldalak téged Uram, Izrael Istene!”
XII. A híveket meg kell győzni arról, hogy Isten rólunk soha meg nem feledkezik.
Főkép óvakodniok kell a híveknek, hogy, ha valamely kellemetlenség éri, vagy csapás sújtja őket, ne azt gondolják, hogy az Isten tudta nélkül történik; mert ő maga mondja:[5] „Egy hajszál sem vesz el fejetekről.” Sőt vigasztalják magukat amaz isteni mondattal, mely a Titkos Jelenések könyvében foglaltatik:[6] „Én, a kit szeretek, azt megdorgálom és fenyítem;” nyugodjanak meg az Apostolnak a zsidókhoz intézett buzdításában:[7] „Fiam! ne vesd meg az Úr fegyelmét és ne csüggedj el, midőn tőle dorgáltatol. Mert a kit szeret az Úr, megsanyargatja; megfenyít pedig minden fiat, kit magához fogad. Hogyha a fegyelmen kívül vagytok, akkor fattyak vagytok és nem fiak. Testi atyáink fegyelemben tartottak és becsültük őket: nem inkább kell-e engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk?”
„Mi Atyánk.”
XIII. Miért kell itt az Istent többséget jelentő szóval atyánknak neveznünk?
Midőn mindegyikünk az Atyát segítségül hívja és atyánknak
