VII. Miből ismerhetik meg a hívek Istennek az emberekről való atyai gondoskodását?
Dicsőítse és magasztalja a lelkész e helyen Isten jóságának nagyságát az emberi nem iránt; mert noha nemünk és a vétek első szülőjétől kezdve mai napig számtalan bűnökkel és gonoszságokkal bántottuk meg őt: mégsem vonja meg tőlünk szeretetét és néni szűnik meg rólunk különösen gondoskodni. És, ha róla valaki azt gondolja, hogy az emberekről elfeledkezik, esztelen az és a legméltatlanabb sértést követi el Isten ellen. Haragszik Isten Israelre, e nép káromlása miatt, mely azt gondolá, hogy Isten elhagyta. Mert Mózes II. könyvében írva van:[1] „Az Urat kísértették, mondván: Közöttünk van-e az Úr, vagy nincsen?” és Ezekielnél haragszik Isten ugyanazon népre, mert azt mondá:[2] „Az Úr nem lát minket, az Úr elhagyta a földet.” Ezen tekintélyek visszariaszthatják a híveket amaz istentelen véleménytől, mintha Isten az emberekről megfeledkezhetnék. Erre nézve halljuk, miképpen panaszkodott Israel népe Isten ellen Izaiásnál és miképpen czáfolta meg Isten annak esztelen panaszát egy szeretetteljes hasonlattal, melyben ez mondatik:[3] „Mondá Sion: Elhagyott az Úr engem, és az Úr elfeledkezett rólam.” Kinek viszonzá az Úr Isten: „Valljon elfeledkezhetik-e az asszony magzatáról, hogy ne könyörüljön az ő méhe fián? és hogy ha ez elfeledkeznék is, én mégsem feledkezem el rólad.”
VIII. Első szülőink példája mutatja Istennek irántunk való jóságát.
Ámbár ez a felhozottakból elég világosan kiderül, mindazáltal a hívek teljes meggyőzésére, hogy Isten az emberekről soha sem feledkezik meg, soha sem vonja el tőlük atyai szeretetét, a lelkészek a dolgot az első emberek világos példájából bizonyítsák be, kikről hallva azt, hogy az Isten parancsának megvetése és megszegése után keményen kérdőre vonattak s ama borzasztó ítélettel sújtattak:[4] „Átkozott a föld a te munkádban; fáradsággal eszel abból életed minden napjain. Töviseket és bojtorványokat terem neked és a föld veteményeit eszed;” ők látva,
