és alamizsnára, mint a melyek három jónak: a lelki, a testi s az úgynevezett külső javaknak telelnek meg, melyeket mind az Istentől nyertünk. Semmi sem lehet pedig alkalmasabb s hathatósabb a vétkek gyökereinek kiirtására. Mert, miután „minden,[1] a mi e világon van. a test vagy a szemek kívánsága, vagy az élet kevélysége” mindenki beláthatja, hogy a betegség eme három okának leghelyesebben annyi gyógyszer tétetik ellenébe, az elsőnek t. i. a böjtölés, a másodiknak az alamizsna, a harmadiknak az imádság. Továbbá, ha azokat tekintjük is, kiket vétkeinkkel megbántunk, könnyen érthető, miért áll minden elégtétel főkép e háromból. Ezek pedig: az Isten, felebarátunk és minmagunk. Azért az Istent imádsággal engeszteljük ki, felebarátunknak alamizsnával teszünk eleget, minmagunkat pedig böjttel sanyargatjuk.
LXXI. Azon szenvedések, melyek az embert külsőleg érik, bírnak e elégtételi erővel?
Mivel pedig sok és különféle nyomor és baj nehezedik reánk az életben, azért főkép arra tanitandók a hívek, hogy azok, kik béketüréssel viselik az Istentől reájok bocsátott bajokat és viszontagságokat, bőséges anyagot nyernek elégtételre és érdemszerzésre: a kik pedig kedvetlenül és ellenszegülve tűrik az ily büntetést, az elégtétel minden gyümölcsét elvesztik, s a bűnöket igazságosan boszuló Istennek fenyítését és büntetését viselik.
LXXII. Teljesitheti-e valaki az elégtételt s annak minden részeit más helyett?
Az Isten legfőbb jóságát s kegyességét legnagyobb dicséretekkel s hálaadásokkal kell magasztalni, mivel az emberi gyarlóságnak megengedő, hogy egyik a másikért eleget tehet: ami ugyan a töredelem ezen részének különös sajátsága. Mert valamint, a mi a gyónást illeti, senki sem képes más helyett bánkódni vagy gyónni: úgy, a kik Isten kegyelmében vannak, más helyett leróhatják a mivel az tartozik Istennek. így történik, hogy mintegy ügyesség szerint „az egyik[2] a másiknak terhét
