az Urnak sz. Jánosnál előforduló ama szavai:[1] „A kiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik és a kiknek megtartjátok, meg vannak tartva”; mert bizonyos, hogy e szavak nem mindenkihez, hanem csak az apostolokhoz intéztettek, kiknek ezen tisztben az áldozópapok utódaik. Ez magából a dolog természetéből is következik; mert, mivel minden kegyelem, melyet e szentség által nyerünk Krisztustól, a tőtől árad a tagokra: méltán azoknak kell azt Krisztus titokszerü testének, t. i. a híveknek kiszolgáltatni, kik egyedül bírnak hatalommal Krisztus valóságos testének megszentelésére, főkép, mivel a hívők épen a penitencziatartás szentsége által lesznek alkalmasakká és méltókká az oltáriszentség vételére. Hogy mily lelkiismeretességgel tartatott fenn a legrégibb egyházban az elöljáróul rendelt papnak joghatósága, könnyen érthető a régi atyák határozataiból, melyek tiltják, hogy valamely püspök vagy pap másnak egyházkerületében valamely tisztet merészeljen teljesíteni azon egyházkerület elöljárójának, engedélye nélkül, vagy ha csak nagy szükség nem kényszeríti. Éppen így rendelkezett az apostol[2] is, midőn Titusnak megparancsolá, hogy minden egyes városban papokat rendeljen, kik t. i. a híveket a tanítás és a szentségek mennyei eledelével táplálják és neveljék.
LV. Szükség esetéken minden pap minden bűnöst föláldozhat.
Ha azonban halál veszedelme állana be s a bűnösnek saját papja nem lehet jelen, nehogy valaki ily esetben elveszszen, a trienti sz. zsinat[3] tanítása szerint az Isten egyházában mindig fennállott a tan, hogy ilyenkor minden papnak, akár milyen hatalommal bír is, szabad nemcsak mindennemű bűnt megbocsátani, hanem még a kiközösítés alól is feloldozni.
LVI. Mily gyóntatóatyát válasszon az, a kinek üdve szivén fekszik?
A rendi és joghatósági hatalmon kívül, a melyek elkerülhetetlenül szükségesek, főkép tudomány, műveltség, továbbá okosság kívántatik meg e szentség kiszolgáltatójában; mert bíró és orvos is egyszersmind. A mi az elsőt illeti kétségkívül erre
