belső bánat pedig az, ha lelkünkből Istenhez térünk és elkövetett vétkeinket utáljuk és gyűlöljük: s egyszersmind igazán és erősen felteszszük, hogy az élet rossz szokását és gonosz cselekedeteinket megjavítjuk azon reményben, hogy Isten irgalmából bocsánatot nyerünk. Ezt pedig a bánat és szomorúság, mely némi nyugtalanság és elfogódás és sokan szenvedésnek mondják, mint kisérő társ követi, mely a vétek megutálásával karöltve jár. Azért a sz. atyák közöl többen a törödelem fogalmát ily lelki fájdalom értelmében határozzák meg.
V. A hit nem része a törödelemnek.
Ámde abban, a ki bünbánatot tart, a hitnek meg kell előznie a bünbánatot: mert senki Istenhez nem térhet, a kinek hite nincsen. Miből az következik, hogy a hitet épen nem lehet helyesen a törödelem részének mondani.
VI. A lélek belső törödelmét erénynek kell tartani.
Hogy pedig a belső törödelem, mint fönnebb mondottuk, az erények sorába tartozik, világosan kitetszik több, a törödelemről hozott parancsból. Mert a törvény csak oly cselekedeteket parancsol, melyeknek teljesítése, erénynyel jár. Továbbá senki sem tagadhatja, hogy bánatot érezni, a mikor, a hogyan és a miért kell, erény. Hogy pedig ez kellően történjék, a törödelem erénye eszközli. Mert megtörténik néha, hogy az emberek csekélyebb fájdalmat éreznek elkövetett vétkeik fölött, mintsem kellene; sőt, mint bölcs Salamon[1] Írja, vannak, kik örvendeznek, midőn gonoszt cselekszenek; ismét mások a szomorúságban és fájdalomban annyira elmerülnek, hogy üdvük felel teljesen kétségbe is esnek; ilyennek látszik Kain, midőn igy szól:[2] „Nagyobb az én gonoszságom, hogysem bocsánatot érdemeljek”; és bizonyára ilyen volt Judás[3] ki „megbánván tettét”, kötéllel vesztette el életét és lelkét. Hogy tehát a bánatban mértéket tarthassunk, a törödelem erénye által segittetünk.
VII. Mily érzéssel kell annak bírnia, a kinek igazi bánatja van?
Ez azokból is kitetszik, a mikre mint czélra kell törekednie
