adni a keresztséget, a nélkül, hogy előbb megkérdeztetnék: akar-e megkereszteltetni. Azt sem kell gondolni, mintha a csecsemő gyermekekben hiányoznék az akarat; mivel világos az egyház akarata, mely helyettük a fogadást megteszi.
XXXVIII. Az eszteleneket mikor lehet, mikor nem lehet megkeresztelni?
Azonkívül az esztelenek- és őrjöngőket, kik egykor észszel bírtak ugyan, de későbben megőrültek, mint a kiknek akkor akaratuk nincs a keresztséget felvenni, hacsak életveszélyben nem forognak, nem kell megkeresztelni; ha pedig életveszély fenyegeti őket s ha szándékukat nyilvánították, mielőtt megőrültek, meg kell őket keresztelni: ha pedig ezt nem tették, a keresztség feladásától tartózkodni kell. És így kell ítélni az alvókról is. Hogyha pedig az előbbiek soha sem voltak az ész birtokában, úgy, hogy őszökkel soha sem éltek, azokat az egyház tekintélye és szokása szerint, az egyház hitében ép úgy meg kell keresztelni, mint a gyermekeket, kik észszel nem bírnak.
XXXIX. Mi kívántatik még a keresztség felvételére?
Azonban a szándékon kívül, melylyel a keresztséget felvenni kívánjuk, a hit is ép úgy, mint ezt az akaratról mondtuk, szükséges a szentség kegyelmének elnyerésére. Mert Urunk és Üdvözítőnk tanította:[1] „A ki hiszen és megkeresztelkedik, az üdvözül”. Szükséges továbbá, hogy mindenki elkövetett vétkei és bűnös élete felett bánkódjék s eltökélje ezentúl minden bűntől tartózkodni. Mert a ki úgy kérné a keresztséget, hogy e mellett a vétkezési szokásról nem akarna lemondani, mindenesetre elutasítandó lenne. Mert mi sem ellenkezik annyira a keresztség kegyelmeivel és hatásával, mint azok gondolkodása és szándéka, kik a vétkezéssel felhagyni nem akarnak. Mivel tehát a keresztséget azért kell kérnünk, hogy[2] Krisztusba öltözzünk és vele összekapcsoltassunk: kétséget nem szenved, hogy méltán visszautasítandó a szent leöntéstől az, kinek eltökélett szándéka a vétkek- és bűnökben megmaradni, kiváltképen mivel azok közöl, a mik Krisztus- és az egyházhoz tartoznak, semmit sem kell csekélységnek
