isteniségét szivükre köti és abban Megváltónk halálát, eltemettetését és feltámadását mind szemlélés, mind követés végett szemeink elé állítja. Azért a lelkipásztorok soha fölösleges szorgalmat és törekvést e szentség tárgyalására nem fordíthatnak.
II. Mikor kell a keresztségről főképp szólnia a plébánosnak?
Azért azon napokon kívül, melyeken ősi szokás szerint a keresztség isteni titkai kiváltkép magyarázandók. úgymint: Husvét és Pünkösd szombatján, mikor az egyház e szentséget a legnagyobb áhítat és kiváló ünnepélyességgel szokta kiszolgáltatni, még más napokon is keressenek alkalmat e tárgyról szólani. És erre nézve különösen azon idő látszik igen alkalmasnak, midőn néha a keresztség kiszolgáltatásánál észreveszi, hogy a hívek nagy számmal sereglenek össze; mert akkor sokkal könnyebb lesz, ha nem lehetne is minden e szentséghez tartozó fejezetet tárgyalni, legalább egyet kettőt előadni, minthogy a hivek az e tárgyról szóló tant, melyet hallanak, egyszersmind a keresztség szent szertartásaiban kifejezve látják és áhítattal s figyelemmel szemlélik. Innét van aztán, hogy ki-ki azok által, miket másokon véghezvitetni lát, figyelmeztetvén, megemlékezik, minő fogadást tett Istennek, midőn a keresztséget fölvette és egyszersmind megfontolja, valljon élete és magaviseleté olyan volt-e, milyent maga a keresztény név vallása igér. Hogy tehát az előadandók világosan megmagyaráztassanak, ki kell fejtenie, milyen a keresztség természete és lényege; azonban előre kell bocsátania e szó jelentésének magyarázatát.
III. Mit jelent tulajdonkép a baptismus (keresztség) szó?
Ki-ki tudja, hogy a baptismus (keresztség) görög szó, mely habár a szentirásban nemcsak a szentséggel egybekötött leöntést, hanem a leöntésnek minden nemét, mely néha szenvedésre vitetett át, jelenti: mindazáltal az egyházi íróknál nem jelenti a testnek bárminő leöntését, hanem azt, mely a szentséggel összeköttetik s a szavak meghatározott alakja nélkül nem szolgáltatók ki, ez értelemben használták leggyakrabban az apostolok is Krisztus Urunk rendeléséből.
