mondja, hogy[1] „az ő testében látja meg Istenét” s Dánielnél:[2] „azok közöl, kik alusznak a föld porában, némelyek örök életre és némelyek örök gyalázatra ébrednek föl;” az uj szövetségben pedig azok, melyeket sz. Máté[3] az Urnak a Szadduczeusokkal tartott vitatkozásáról ad elő; továbbá miket az evangélisták az utolsó ítéletről felsorolnak. Végre ide tartoznak azok is, miket az apostol a korintusiak[4] és Tesszalonikaiakhoz[5] irt rendszeres beszédében tárgyal.
IV. Mily hasonlatokkal lehet ezen igazságot megerősíteni?
Azonban, habár mindez a hit által bizonyos, mégis fölötte hasznos vagy példákkal vagy okokkal megmutatni, hogy az, mit a hit élőnkbe ád, nem ellenkezik a természettel vagy az emberi ész felfogásával. Ugyanis az apostol az őt kérdezőnek, hogyan támadnak föl a halottak, így felel:[6] „Balgatag! a mit elvetsz, nem éled fel, hacsak előbb meg nem hal; és a mit elvetsz, nem a leendő testét veted el, hanem pusztán a magot, t. i. a búzát vagy egyéb magot: az Isten pedig annak testet ad, amint akarja;” és alább mondja: „Nemtelenségben vettetik el, dicsőségben támad föl.” Hogy ugyanazon hasonlathoz még sokat lehet, kapcsolni, bizonyítja szent Gergely:[7] „Mert a világosság, úgymond, naponkint mintegy meghalván, eltűnik szemeink elől és ismét mintegy föltámadván visszatér; a fák elvesztik lombjaikat és ismét mintegy föléledvén kizöldülnek és a mag megrothadván elhal és kicsirázván ismét életre kél”.
V. Ez igazságot megerősítő érvek.
Ezenkívül az egyházi Íróktól felhozott okokat elég alkalmasaknak találhatjuk ugyanazon tárgy bizonyítására. És pedig először, mivel a lelkek halhatatlanok és mint az embernek része természetes vonzódással bírnak az emberi testhez: természetellenesnek kell tartanunk, hogy azok a testektől örökre elválasztva maradjanak. Minthogy pedig a mi a természettel ellenkező és erőszakolt, tartós nem lehet: következik, hogy azoknak a testekkel
