megszokta a félhomályt és láttam, hogy mintha két magas szikla közt lettem volna. Amikor közelebb mentem, teljesen szögletes lyukat vettem észre. Egyszerre csak azt láttam, hogy ajtó volt ez vagy ablak és hogy ezek a kövek falnak voltak a részei. Az ablakon át fölismerhettem a szemben levő falakat és egy várnak részeit… és azután…
Iszonyodás fogta el, arca még halványabb lett.
— De hát mit láttál? — nógattuk.
— Emberi csontvázat láttam. Közel állott a falhoz és ide-oda himbálta magát, mintha egyik lábáról a másikra ugrált volna…
— Bizonyos vagy benne, hogy igazán láttad ezt?
— Olyan világosan láttam, mint ahogyan önt látom, — mondta levegő után kapkodva. — Megesküszöm a lelkem üdvösségére.
Egy ideig naponta lementünk erre a helyre és megkíséreltük, hogy szemünkkel behatoljunk a Szira komor, titokzatos mélyébe, de a tó sűrű vizében nem tudtunk semmit sem fölfedezni.
Később azonban egy tatár kereskedőtől megtudtuk, hogy az a legenda járja a Szira-tóról, hogy egy nap alatt keletkezett. Ez a kereskedő egy öreg vak és csaknem süket tatár asszonyt kerített elő a számunkra, aki egy ezüstrubelért ezt beszélte el nekünk:
— Azon a helyen, amelyet most a Keserü-tó[1] borít, valamikor az ouigur-tatárok egyik városa volt, akik Közép-Ázsia nagy részén uralkodtak. A városban volt egy templom, amelyben nehéz, szent jelekkel borított kő alatt amaz uralkodók utolsójának a holtteste pihent. A nagy Dzsingisz-khán valamennyi férfit megölte, hogy kipusztítsa az ouigurokat a földről. Ekkor darabokra tört a kő az ouigurok utolsó khánjának sírján és megjelent a khán szelleme és így szólt:
— Ouigurok anyái, asszonyai és leányai! Sírjátok a gyűlölet és az átok könnyűit, mert eljött népetek utolsó napja!
- ↑ Tatárul: Szira-Kul. A tóban levő nagytömegű glauber- és magnéziumsó keserűvé teszi a vízét.
