talán később, midőn egyszer-másszor a belé helyezett bizalomnak nem felelt meg, elfelejtik s így Spanyolországon kívűl, alig terjedhetett volna el.
Nem is a beteg emberek fájdalmainak enyhítése biztosította a dohány jövőjét, s nyitotta meg neki a nagy világba vezető utat; hanem az a szokatlan és eddig ismeretlen élvezeti mód, melylyel az egészséges embereknek kedveskedett.
A XVI. század közepe táján — a mint ezt Lobel Mátyás elbeszéli — Amerikából hazatérő hajósok, mutatták be legelőször honfitársaiknak, amaz uj élvezeti módot, melyet ők az indiánoktól eltanultak.
Pálmafa leveléből készített vékony tölcsér alakú csöveket, vagy pedig nádszálakat megtöltöttek elaprózott dohánynyal, azt meggyújtva, eregették a bodor fílstfellegeket orruk és szájokból, honfitársaik ámulása és mulattatására.
Lehet-e elképzelni azt, hogy a dohányzás szemlélete, minden nyom nélkül elenyészik és csupán a tengerészek között marad?
Ép oly gyorsan terjedt az el, mint a pipából fölszálló füstoszlop!
Minden rendű és rangú spanyol és portugalli férfiu, a ki csak tehette, sietett a dohány rabszolgájává beszegődni.
A szegény öszvér-hajcsárt és egyűgyü földmívest, ép úgy, mint a nemes embert, alig lehetett látni a dohányzáshoz szükséges eszközök nélkül.
Egy spanyolnak kedvesebb ajándékot nern adhattál volna: egy jó szivarnál!
Nem volt a dohányzásnak meghatározott órája, füstölt kiki annyit, a mennyit erszénye és természete megengedett neki. Nem csak munka közben, otthon; hanem az útczán, sétatereken és más mulatóhelyeken, mint a színházakban is általánossá lett a dohányzás.
Az öszvérhajcsár és földmivelő minden habozás, vagy tartózkodás nélkűl, gyújtotta meg szivarját, bármely nemes ember szájában levő szivar tüzéről: de soha el nem mulasztá e szavakkal megköszönni: „Hagáme el favor de sa candela."
Az útczákou ődöngő koldusok, nagy buzgalommal szedegették össze az eldobott szivar-darabokat és azokat összeaprítva, összegöngyölgetett papír rongyokba tömve: pipaszó mellett könyörögnek alamizsnáért.
