pehely-csomócskák: — mintha a szél hajtotta volna őket. Este hamuszürke volt minden és végtelenül nyugodt : ő ott ült, kint a tutaj végén és belebámult a csillagokba. Titokzatosan vibráltak, hunyorogtak a siket, tompa messzeségben. Es zizegett, zúgott, monoton, kábító zizegéssel az éjszaka. Akkor ő azt hitte, hogy ennek a búgó némaságnak valami lappangó, félelmetesen nagyszerű jelentősége van, amelyet ő meg fog érteni valamikor. És ekkor a nagyszerű, titokzatos, végtelen jövőre gondolt, a zizegő csillagok monoton bugása közepett.
A vonat sikítva, prüszkölve futott rá a váltóra a pályaudvar zűrzavarában : aztán egyszerre megállt. Poros, füstgomolyokba törő napsugár terpeszkedett a sínekre, melyeken őrült kavarodásban tolongtak az utasok, málha-szállítók. Schuller igazgató hozzá ütötte fejét a támlához, de rögtön magához tért. Gyönge volt, de nyugodt. Egyszerre fölegyenesedett, mintha elhatározta volna magát valamire : szó nélkül a lépcső felé tartott, hogy leszálljon. Mikor leült, nyugodtan visszafordult és Toma úrnak, aki csodálkozva követte, egészen biztos, természetes hangon szólt oda :
— Köszönöm Toma úr, nincs szükségem tovább itt önre. Most elmegyek a tanárhoz, ön menjen vissza és mondja meg, hogy minden rendben van.
És mielőtt a bámuló Toma ur magához tért volna, érthetetlen módon eltűnt az emberek között. Toma úr leszállt, gondolkodni próbált
