Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/26

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A lap nincsen korrektúrázva


kétszer ugrott, hogy szétrúgja ujjaimat, aztán elcsöndesedett.

— Mutasd meg, egyszer még — dobogta dacosan.

— Mit akarsz?

— A száját és azt a nedves és lihegő árkot a szája körül, mikor oldalt rám néz a forró kocsiból.

— El fogod felejteni. Esik a hó. Elfödi a dombokat.

— Nem igaz. Vonaglani és vérzeni fogok a dombok alatt. Szétpeckelt szájam egy rettenetes harapással a szálkás deszkába tapad. Egy elfojtott ordítás lesz a torkom. Mutasd meg a száját. Hadd búcsúzom el.

— El fogod felejteni. Szépen, oldalthajlott fejjel feküdsz és a koponyádban sötétség és csönd duruzsol. Zöld moszatok függnek befelé, a koponyafalon. Esik a hó.

— Mutasd meg.

— El fogod felejteni. Nem is lesz többé. Kinyilik a görcs. Nem is volt soha.

A sziv tompán lihegett.

— Akarsz még mondani valamit? — kérdeztem jóindulattal.

— Igen, — lihegett a sziv és könny szivárgott. — Mutasd meg azt az erdőt, a lemenő napban, ahol tiz év előtt álltam és hittem, hogy enyém lesz s a fenyők teteje vörös volt a lemenő naptól — hadd búcsúzom el az erdőtől.

— El fogod felejteni.

— Hát mutasd meg legalább azt a tükröt,