jezésein, mint a dolog velején jártatá elméjét – mond valamit komám uram! az ollyas lemondó iráska, jelenlegi pénzszükségemben, nem megvetendő közvetitő fogna lenni, miután tudnillik az ifju pár is halálba szereti egymást; de – de – de – még is van a dolognak egy kis bibécskéje!
Hogy, hogy?
Miként is fejezzem ki magamat? a rosz világ szivesen fur, farag rágalmacskát minden eseménykéből; én nem tudom, hol veszi? hol nem veszi? alkalmasint, hogy a kevésből keveset adok ki, nálam halmozott kincset hisz! Tartok attól, hogy szó nélkül nem fogja hagyni, ha egyetlen leányommal pénzt nem szórok ki!
Jávort e nyilatkozat, egy földiekhez tapadtnak szájából, még inkább megerősitette azon hitében, hogy még a süllyedettebb jellemüek keblében is, fojtva bár, pislog a jobbnak, a nemesnek, a méltányosabb és igazságosabb érzeménynek némi szikrája, melly miként napsugár áttör ködön és borulaton,
