ketten előbb-utóbb valóra váltjuk az élethez fűzött reményeit. Ugy-e, kötelességünk: mindent megtenni, ami tőlünk telik, hogy ha csalatkozik is a várakozásában, legalább bennünk ne csalatkozzék?! Ugy-e nem is gondolkozhatom erről a dologról, hisz nem okozhatok neki egy egész életre való roppant szomoruságot?! Ha akármikor, akármiért, elhagynám a szinpadot, ez iszonyu csapás volna rá nézve. Ne is beszéljünk hát erről. Úgy se tudnék magának felelni. Nem gondoltam rá soha. Nem tudom. Nem ismerem magamat. Néha olyan ellentmondásokat találok a lelkemben, amelyekre nincsen, nem lehet magyarázat. Vannak óráim, amikor hóbortos vagyok s ilyenkor azt képzelem: „Lám, milyen jó, hogy szinésznővé lettem!“ Máskor unom ezt az életet s gyűlöletesnek találom a világot, amelyben élnem, halnom kell. A siker, mint azok a szép, kék bodrogi hegyek, annál messzibbnek tetszik, minél inkább töröm magamat feléje. S minél tovább élek ezek közt a füstös, szennyes-
