új mulatság kezdődik s én megint csak udvarolgatni fogok az új szinésznőknek, utóbb már csak álmodok rólad, amikor nagyon sokat ittam s néha azt kérdezem magamtól, hogy: én vagyok-e én, vagy már régen letettek jó mélyre, a földbe (akkor, mikor Téged elszakítottak tőlem) s már csak a sírban álmodom mindezt: a borbélyt, a tűzoltó-főparancsnokot s az új szinésznőket?!… És mégis így lesz, mert úgy látszik, ez a végzetünk. Elméssz, vissza se jössz s én összekulcsolom a kezem, mintha máris el volnék temetve. Elveszítelek örökre s talán jobb is lesz, ha soha se látjuk egymást többé, mert ha esztendők multán véletlenül találkozunk, meglehet, el se hisszük, hogy: „Ez az, akit szerettünk s akinek megholt mását szeretjük és szeretni fogjuk per saecula saeculorum, az örökkévalóságon keresztül!…“ Elveszítelek, pedig földemet és birkáimat, ezt a sok embert mind, az egész világot, a napsütést és a föld minden orgonavirágát, meg az egész hosszu lézengést,
