Karon fogta s megmutatta neki a házát és a kertjét. Bevitte a legbelső, sötétes szobába is, kinyitotta a zsalugátereket, oda vezette egy arcképhez s így szólt:
– Lássa, ez az én édesanyám.
Mira szinte ijedten állt meg s fölnézett. Az arckép egy nyájas, kékszemü, fiatal asszonyt ábrázolt, aki szeliden pillantott rá. Mirának egyszerre csak megcsuklott a torka s két könnycsepp szökött ki a szeméből. De azért tovább nézte a rég meghalt szép, fiatal asszonyt, aki tisztességben, boldogan viselte a Vidovics nevet és amint nézte, új, meg új könnycseppek csordultak ki a zafirkék szemből.
A másik közelebb hajolt hozzá s gyöngéden, mintha ezzel a mozdulattal mondani akart volna valami szavakkal ki nem mondhatót, megsimogatta azt a szép kis fejet. Most ért hozzá először.
Aztán kézen fogta és kihivta a szobából.
– Most megmutatom a kertet.
– Virágot hozunk neki, – szólt Mira.
