Októberi ájtatosság
szerző: Babits Mihály
Távozzál el Uram én tőlem. - Jób könyve.
A kórus padján, honnan a rácson át
látni a templom sok kicsi villanyát
mert az imát villany kiséri
s új tüze régi Urunk dicséri:
a kórus padján egymagam ülök én,
mint egy kárvallott, elkeserült legény,
bárány-e, bárány-e vagy farkas?
Szól a litánia: lelkem, hallgass!
Uram, ki úr vagy száz seregek fölött,
teremtesz és ki ellened, eltöröd,
világokat vegyítesz, sujtasz,
s lelket a lomha rögökben nyujtasz,
te, kit magasztal a zenit és nadir
a jármod édes és a csapásod ír:
jármodba fogj be, csapj meg engem,
mért nem örök diadalmad zengem?
Mért zengem a csúf, kór kicsinyek hadát,
a földi szégyent, béka-egércsatát,
a halni születőknek éltét,
únt bajok újszerű visszatértét?
Tán azt hiszem, hogy sok kicsi sokra megy?
Pedig a soknál mennyire több az egy,
az Egy, aki Valaki, mégis,
akire hallgat a föld is, ég is.
Egész világunk mind csupa látomás,
folytatott álom, lassu lidércnyomás,
de legcsodásabb látomásunk
te vagy, Urunk, te vagy, égi másunk.
Te a nagy Álom, te vagy a fő Lidérc:
a tested lélek, hanem a lelked érc,
érclelkeddel lelkünkre fekszel,
századok ülnek el és növekszel.
Kórus padjáról, halld, sürü rácson át
küldöm tehozzád, Isten, ez új imát:
hatalmas vagy földön és égen:
adj, magad ellen, erőt énnékem!