Netocska/V.
- V.
Ez volt az én betegségem második és utolsó szaka.
Mikor magamhoz tértem, egy velem egykorú gyerek-leánykát láttam meg, aki felém lehajolt s nekem első mozdulatom az volt, hogy kinyujtottam feléje a kezemet. Mikor őt először megpillantottam, valami boldogság, valami édes előérzet töltötte meg lelkemet. Képzeljenek el egy ideálisan gyönyörű arcocskát, egy meglepően ragyogó szépséget, amely előtt meglepetten, kellemes zavarral, megrezzenő elragadtatással áll meg az ember s amely iránt hálát érzünk azért, hogy elhalad mellettünk. Ez a herceg leánya, Kati volt, aki most érkezett haza Moszkvából. Elmosolyodott, mikor mozdulatomat meglátta s az én gyenge idegeim megsajdultak az édes érzéstől.
A kis hercegkisasszony apját szólította, aki pár lépésnyi távolságban beszélt az orvossal.
- No, hálistennek, hálistennek! - mondta a herceg, megfogván a kezemet, miközben arca őszinte örömtől ragyogott. - Nagyon örülök, nagyon! - folytatta szokása szerinti szapora szóval. - Ez meg itt az én Kati lányom: ismerkedjenek meg; neked meg itt van a barátnéd. Légy mentől előbb egészséges, Netocska. Oh, a rossz kislány, hogy' megijesztett!
Gyógyulásom gyorsan haladt előre. Néhány nap mulva már járkáltam. Reggelenkint Kati az ágyamhoz jött, mindig vidáman, mindig mosolygással, ami ajkáról soha el nem tünt. Megjelenésére úgy lestem, mint valami boldog pillanatra; nagyon szerettem volna megcsókolni. De a bolondosan jókedvű leányka csak alig néhány percig maradt; nyugodtan ülni egy helyben nem volt képes. Elengedhetetlen eleme volt neki, hogy örökösen szaladgáljon, szökdécseljen, ugráljon, zajongjon és belármázza az egész házat. Ugyanazért mindjárt kezdetben kijelentette, hogy ő neki roppant unalmas nálam ülni, tehát csak ritkán fog meglátogatni, ezt is csak azért, mert sajnál, - hát nem teheti, hogy meg ne látogasson: hanem ha majd én egészen felépülök, akkor majd jobb dolgunk lesz. Minden reggel az volt az első szava:
- No, meggyógyultál már?
Minthogy pedig még mindig gyengélkedtem, sápadt voltam s csak bátortalan mosoly jelent meg néha ajkamon, a hercegkisasszony mindjárt összeráncolta szemöldökét, fejét csóválta és bosszúsan toppantott lábával.
- Hiszen megmondtam neked tegnap, hogy mára jobban kell lenned! Mi? Talán nem adnak enni?
- Adnak egy keveset, - feleltem félénken, mert már tartottam tőle. Mindenképen szerettem volna kedvében járni, ezért nagyon vigyáztam minden szavamra, minden mozdulatomra. Megjelenése egyre nagyobb és nagyobb örömöt szerzett nekem. Le nem vettem róla a szememet s mikor távozott, én még mindig szinte elbűvölten néztem oda, ahol ő állt. Már álmomban is láttam őt. Ébrem pedig, ha ő nem volt is ott, egész beszélgetést fogalmaztam meg vele, barátnéjának tartottam magamat, vele pajkoskodtam, szeleskedtem és sírtam, ha valamiért megkorholtak bennünket, egyszóval, úgy ábrándoztam róla, mintha szerelmes lettem volna belé. Roppantul szerettem volna mentől hamarább egészséges lenni és megtelni, mint ahogy' ő kívánta.
Mikor Kati reggel ki-beszaladt hozzám s első szava az volt, hogy "Nem vagy jobban? Még mindig olyan ványadt vagy!" én úgy megszeppentem, mintha valamiben vétkes lettem volna. De Kati a legkomolyabban csodálkozott azon, hogy én egy huszonnégy óra alatt egészen jobban nem vagyok s ezért már igazán haragudni kezdett.
- No, ha akarod, hozok ma neked pirogot,[1] - mondotta egyszer, - egyél pirogot, attól hamarosan meghízol.
- Hozz, hozz! - feleltem megörülve annak, hogy még egyszer megláthassam őt aznap.
A hercegkisasszony azalatt, míg egészségem felől tudakozódott, velem szemben egy széken ült és úgy vizsgálgatott engem fekete szemeivel. Kezdetben is, mikor megismerkedtünk, minden percben a legbávább bámulattal nézegetett engem végig tetőtől talpig. De akkor nehezen indult meg köztünk a beszélgetés. Féltem Katitól, az ő éles szavaitól, pedig majd megölt a kívánság, hogy vele beszélgethessek.
- Mért nem szólsz? - kérdezte Kati mami hallgatás után.
- Mit csinál a papád? - kérdeztem, megörülve, hogy megtaláltam az alkalmas frázist, mellyel a beszélgetést minden alkalommal megkezdhettem.
- Papa jól van. Ma én két csésze teát ittam, nemcsak egyet. Hát te hányat?
- Egyet.
Megint szünet.
- Ma a Falstaf meg akart harapni.
- Kutya az?
- Igen, kutya. Hát te még nem láttad?
- Nem.
S minthogy megint nem tudtam, hogy mit mondjak még, hát a hercegkisasszony megint bámulva nézett rám.
- Mondd csak: örülsz, ha veled beszélgetek?
- Nagyon örülök, nagyon! jöjj el mentől többször.
- Mondták, hogy vidámabb leszel, ha eljárok hozzád; de állj lábra már mentől előbb; ma pedig pirogot hozok neked... de mért hallgatsz te mindig?
- Csak úgy.
- Bizonyára mindig gondolkozol?
- Igen, sokat gondolkozom.
- Én rólam meg azt mondják, hogy sokat beszélek és keveset gondolkozom. Hát talán nem jó beszélni?
- Dehogy! Én nagyon örülök, ha beszélsz.
- Hm! Megkérdezem madame Leotardtól; ő mindent tud. És miről gondolkozol te?
- Te rólad, - feleltem; kis szünetet tartva.
- És az téged mulattat?
- Igen.
- E szerint te szeretsz engem?
- Igen.
- Én meg téged még nem szeretlek. Olyan sovány vagy! No, majd hozok neked pirogot. Most pedig Isten veled!
S a hercegkisasszony úgyszólván röptiben megcsókolt és eltünt a szobából.
Ebéd után csakugyan megjelent a piroggal; örömében hahotázva szaladt be, hogy ő mégis csak hozott nekem pirogot, amitől pedig el voltam tiltva.
- Egyél, amennyi csak beléd fér; ez az én pirogom; én nem ettem. No, Isten veled!
S már megint eltünt.
Más alkalommal megint ebéd után repült be hozzám; fekete hajfürteit mintha vihar zilálta volna meg, arca bibor-veres volt, szemei szikráztak; úgy látszott, hogy már egy vagy két óráig ugrándozott, szökdécselt.
- Tudsz te tollas labdával játszani? - kérdezte lihegve, szapora szóval, mintha valahová sietne.
- Nem tudok, - feleltem és roppantul sajnáltam, hogy nem felelhetek igennel.
- Beh furcsa vagy! No, ha jobban leszel, majd megtanítlak. Csak ezért jöttem. Most madame Leotard-val játszom. Isten veled! Várnak.
Végre valahára felkelhettem, bár még igen gyenge voltam. Első gondolatom az volt, hogy most már mindig Katóval lehetek. Ellenállhatatlanul vonzódtam hozzá. Nem győztem őt eléggé nézni, amin Kati igen csodálkozott. Hozzá való ragaszkodásom oly erős volt, iránta táplált érzelmeimben oly hevesség vezetett, hogy lehetetlen volt ezt észre nem vennie, és ezt ő eleinte hallatlan furcsaságnak tartotta. Egyszer, valami játék közben, nem birtam magamon uralkodni, nyakába vetettem magamat és elkezdtem őt csókolgatni. Ő kiszabadította magát ölelésemből, megfogta a kezemet és szemöldökét összevonva, mintha valamivel én őt megbántottam volna, azt kérdezte tőlem:
- Mi lelt? Miért csókolgatsz?
Én megzavarodtam, mintha valamit vétettem volna, megrezzentem váratlan kérdésétől és egy szót sem feleltem; a hercegkisasszony annak a jeléül, hogy nem érti a dolgot, egyet rántott a vállán (ez a mozdulat már szokásává lett), igen komolyan összeszorította telt ajkait, abbanhagyta a játékot, leült egy díván szögletébe s onnan nézett engem nagyon sokáig, valamin gondolkozva, mintha valamely váratlanul támadt kérdést akart volna megoldani. Ez is szokása volt minden nehezebb helyzetében. Én sokáig nem birtam megszokni ezt az ő éles, makacs jellemét.
Eleinte magamat okoltam és azt hittem, hogy én csakugyan nagyon különös vagyok. De ámbár ez igaz is volt, mégis gyötört az a talány, hogy mért nem birok én mindjárt kezdetben Katival megbarátkozni s neki egyszersmindenkorra megtetszeni? A felsülés a fájásig bántott s szerettem volna Katinak minden elhamarkodott szavára, minden bizalmatlan tekintetére sírva fakadni. Szomorkodásom napról-napra, óráról-órára nőtt, mert Katinál minden igen gyorsan végződött. Néhány nap multán észrevettem, hogy ő egyáltalában nem szeretett meg engem, sőt elkezdett tőlem idegenkedni. Ennél a leánykánál minden igen gyorsan, élesen ment végbe, azt is mondhatnám: nyersen, ha egyenes, báván őszinte karakterének villámszerű gyorsaságában nem lett volna igazi, nemes grácia. Azzal kezdődött a dolog, hogy ő kétkedéssel, sőt később bizonyos lenézéssel viselkedett irántam, úgy látszik azért, mert semmiféle játékot nem tudtam vele játszani. A hercegkisasszony szeretett pajkoskodni, szaladgálni, erős, élénk, ügyes volt, én pedig egészen az ellenkező. Még betegségemből gyenge, csendes, tűnődő voltam: a játék nem vidított fel; egyszóval: határozottan nem volt bennem semmi arravaló képesség, hogy Kati tetszését megnyerjem. Ezenkivül nem birtam elviselni, ha valamiért nem voltak velem megelégedve: azonnal elszomorodtam, lehangolódtam, annyira, hogy már hibámat sem birtam jóvátenni, a rólam keletkezett és rám nézve nem előnyös véleményt megváltoztatni, - egyszóval, teljesen tehetetlenné lettem. Kati ezt sehogy sem birta megérteni. Eleinte még félt is tőlem, szokása szerint csodálkozva nézegetett rám, miután órákig bajlódott velem, hogy a tollas labdával való játékra megtanítson és utoljára sem birt velem semmire sem menni. S mert én olyankor úgy elszomorodtam, hogy kész lettem volna sírva fakadni, ő egyszer-kétszer rám nézett s miután nem tudta, hogy mit csináljon velem, végre is végkép magamra hagyott, elkezdett magában játszani s egész napokig nem is szólt hozzám. Ez engem, annyira meglepett, hogy lenézését alig birtam elviselni. Ez az én újabb elhagyatottságom még rosszabbul esett, mint az eddigi s én újra szomorkodni, tűnődni kezdtem, szívemet megint sötét gondolatok lepték meg.
A ránk felvigyázó madame Leotard végre felfedezte ezt a viszonyunkban beállott változást. S minthogy először rám esett a figyelme s kényszerű félrevonultságom őt meglepte, hát legelőbb is a hercegkisasszonyt szólította meg, megpirongatva azt, hogy nem tud velem bánni. A hercegkisasszony összevonta szemöldökét s vállát vonogatva kijelentette, hogy ő nem tud velem mit csinálni, hogy én játszani nem tudok, hogy én mindig gondolkozom valamin s hogy legjobb, ha megvárják Szásá[2] fitestvérét, aki majd megjön Moszkvából: azzal majd mind a ketten vígabban lesznek.
De madame Leotard nem elégedett meg ezzel a felelettel és megfedte őt azért, hogy engem magamra hagy, holott én még beteg vagyok; hogy én nem lehetek olyan vidám és pajkos, mint Kati, hogy ez különben rendén is van, mert Kati túlságosan pajkos; hogy ezt tette, meg azt tette, hogy tegnapelőtt is majd megharapta a bulldog, egyszóval: madame Leotard kiméletlenül megkorholta s azzal végezte, hogy Katit hozzám küldte azzal a paranccsal, hogy rögtön béküljön ki velem.
Kati olyan figyelmesen hallgatta madame Leotard szavait, mintha annak okoskodásában valami újat és igazságost értett volna meg. Ledobva az abroncsot, mellyel a teremben karikázott, hozzám jött és komolyan rámtekintve, csodálkozva kérdezte:
- Hát szeretne játszani?
- Nem, - feleltem én, megijedve magamért is, Katiért is, már akkor, mikor őt madame Leotard pirongatta.
- Hát mit szeretne?
- Ülve maradok, mert nekem nehezemre van a szaladgálás; de ne haragudjék rám, Kati, mert én magát nagyon szeretem.
- Jól van, akkor majd magamban játszom, - felelt Kati halkan, csendesen, csodálkozva látván, hogy eszerint nem ő a hibás. - No, a viszontlátásig! Haragudni pedig én nem fogok magára.
- A viszontlátásig! - feleltem én felállva s kezet nyujtva.
- Talán kívánja, hogy megcsókoljuk egymást? - kérdezte kis gondolkozás után; bizonyára azért, mert eszébe jutott nemrégi jelenetünk és lehetőleg kedvemben akart járni, hogy mentől hamarább békében végezzen velem.
- Ahogy' akarja, - feleltem félénk reménykedéssel.
Hozzám lépett s igen komolyan, mosolygás nélkül megcsókolt. Ilyen módon megcselekedvén mindazt, amit tőle vártak, - sőt többet, mint amennyire szükség volt, arra, hogy teljesen kielégítse a szegény leánykát, akihez őt odaküldték, - elégedetten és vidáman szaladt el tőlem s nemsokára megint felhangzott a szobákban nevetése, kiáltozása, míg végre alig pihegve egy divánra dobta magát, hogy megpihenjen és új erőt gyüjtsön. Egész este gyanakodva nézett engem: bizonyára igen különösnek, furcsának tartott. Látszott rajta, hogy szeretett volna velem valamiről beszélni, felvilágosítani valami engem illető félreértést, de ezúttal - nem tudom miért - megtartóztatta magát. Rendszerint reggel kezdődött a Kati tanulása. Madame Leotard francia nyelvre tanította. Az egész tanulás grammatikai ismétlésekből és Lafontaine olvasásából állt. Nem igen terhelték a tanulással, mert alig birták arra is rávenni, hogy naponkint legalább két órahosszat foglalkozzék könyvekkel. Erre is csak apja kérése, anyja meghagyása folytán adta rá magát; ezt a foglalkozást aztán igen komolyan végezte, mert szavát adta volt rá. Rendkívül tehetséges volt, felfogása gyors. De ebben a tekintetben is voltak apró különösségei: ha valamit meg nem értett, rögtön maga kezdett arról gondolkozni s ki nem állhatta, ha magyarázgatták neki, mintha szégyelte volna ezt. Beszélték, hogy néha egész napokig évődött valami kérdéssel, melyet eldönteni nem birt; ilyenkor mérgelődött, hogy mások segítsége nélkül nem bir önmaga eredményre jutni és csak végső esetben, mikor már minden erejét kimerítette, fordult madame Leotardhoz azzal a kéréssel, hogy segítsen neki a kérdést megfejteni, mellyel ő nem volt képes tisztába jönni. Ilyen volt minden dolgában. Nagyon sokat gondolkozott már, holott ezt első tekintetre nem lehetett feltenni róla. Emellett azonban korához képest rendkívül báva volt: időnkint hihetetlenül ostoba kérdéssel állt elő, máskor pedig feleleteiben a legnagyobb előrelátás, finomság és elmésség mutatkozott.
Végre, miután már én is foglalkozhattam valamivel, madame Leotard megexaminált s miután úgy látta, hogy igen jól olvasok, de igen rosszul írok, elhalaszthatatlanul szükségesnek ítélte, hogy engem franciára tanítson.
Nem ellenkeztem s egy reggel együtt ültem le Katival a tanuló-asztalhoz. Úgy esett, hogy ez alkalommal Kati, mintegy vesztére, rendkívül tompa felfogást tanusított s annyira szórakozott volt, hogy madame Leotard alig ismert rá. Én meg csaknem az első lecke-órán megtanultam az egész francia ábécét, mert szorgalmammal lehetőleg kedvében akartam járni madame Leotardnak. A lecke végén madame Leotard végképen megharagudott Katira.
- Nézze meg csak őt! - mondotta rám mutatva, - beteg gyerek, először kezdi a tanulást és tízszer többet végzett, mint maga! Nem szégyenli magát?
- Hát ő többet tud, mint én? - kérdezte Kati elbámulva, - hiszen ő még csak az ábécét tanulja.
- Mennyi idő alatt tanulta meg maga az ábécét?
- Három lecke alatt.
- Ő meg egy alatt. Következésképen ő háromszorta gyorsabb felfogású és mihamar el fogja hagyni magát. Vagy nem úgy van?
Kati kis ideig elgondolkozott, aztán látván, hogy madame Leotardnak igaza van, elpirult, mint a pipacs. Csaknem minden balsikernél első dolga volt bosszúságában vagy büszkeségében elpirulni, szégyentől égni, mihelyt valamely helytelenségen rajtakapták, egyszóval csaknem minden hasonló esetben. Ezúttal csaknem kiperdültek a könnyei, de hallgatott, csak úgy nézett rám, mintha tekintetével meg akart volna égetni. Én rögtön kitaláltam, hogy miről van szó. Szegény leányka a végletekig büszke és önérzetes volt. Mikor madame Leotardtól kijöttünk, megszólítottam őt, hogy bosszúságát mihamarább eloszlassam s bebizonyítsam neki, hogy én a francia hölgy szavainak oka nem vagyok, de Kati hallgatott, mintha szavaimat nem is hallotta volna.
Egy óra multán bejött abba a szobába, melyben én a könyvemmel ültem s még mindig Katiról gondolkoztam, mert meg voltam lepetve és megijedtem attól, hogy ő már megint nem akar velem szóba állni. Komoran nézett rám, leült szokása szerint a divánra s vagy egy félóráig le nem vette rólam a szemét. Végre már nem szenvedhettem ezt tovább és kérdően néztem rá.
- Tud maga táncolni? - kérdezte Kati.
- Nem tudok.
- Én meg tudok.
Szünet.
- Hát zongorázni tud-e?
- Azt sem tudok.
- Én meg zongorázni is tudok. Azt nagyon nehéz megtanulni.
Én nem feleltem.
- Madame Leotard azt mondja, hogy maga okosabb, mint én.
- Madame Leotard megharagudott magára, - feleltem.
- Hát a papám is haragudni fog?
- Nem tudom, - mondottam.
Újabb szünet. A hercegkisasszony türelmetlenül topogott a kis lábaival.
- Maga persze ki fog engem nevetni azért, mert maga értelmesebb, mint én? - kérdezte, nem birva már bosszúságát tovább fékezni.
- Oh nem, nem! - kiáltottam, helyemről felugorva, hogy hozzárohanjak és őt megöleljem.
- Nem szégyenli magát ilyet kérdezni s ilyeneket gondolni, hercegkisasszony? - szólalt meg váratlanul madame Leotard, aki már vagy öt perc óta figyelt bennünket és hallgatta: beszélgetésünket. - Szégyellje magát! Irigyli a szegény gyereket és dicsekszik előtte, hogy maga táncolni és zongorázni tud! Szégyen! Mindent elmondok a hercegnek.
A hercegkisasszony arca elpirult, mint a hajnal.
- Ez igen nem szép. Megsértette őt a kérdéseivel. Az ő szülei szegény emberek voltak, nem fogadhattak ő mellé tanítókat; ő magától tanult, mert neki jó a szíve. Magának szeretnie kellene őt s ahelyett veszekedni akar vele! Szégyelje magát! Hiszen ő - szegény árva. Senkije sincs. Még csak az a híja, hogy eldicsekedjék előtte, hogy maga hercegkisasszony, ő pedig nem. Most magára hagyom: gondolkozzék azon, amit mondtam és javuljon meg.
A hercegkisasszony két napig gondolkozott. Két napig nem lehetett hallani nevetését, kiabálását. Éjjel felébredve, hallottam, hogy még álmában is tovább okoskodott madame Leotarddal. E napokon még egy kicsinykét meg is fogyott, a pirosság nem volt oly élénk derült arcocskáján. Végre a harmadik napon találkoztunk lent, a nagyszobákban. A hercegkisasszony az anyjától jött s meglátva engemet, leült nem messzire, velem szembe. Félve, egész testemben reszketve vártam, hogy mi lesz most?
- Netocska, miért pirongattak meg engem maga miatt? - kérdezte ő végre.
- Nem én miattam, Katóka, - feleltem, sietve kimenteni magamat.
- De madame Leotard azt mondja, hogy én magát megbántottam.
- Nem, Katóka, maga nem bántott meg engem.
A hercegkisasszony vállat vont, annak jeléül, hogy hát akkor ő nem érti a dolgot.
- Miért sír maga mindig? - kérdezte kis szünet után.
- Majd nem sírok, ha úgy akarja, - feleltem könnyezve.
Ő megint vállat vont.
- Régebben is mindig sírt?
Nem feleltem.
- Miért lakik maga minálunk? - kérdezte rövid hallgatás után a hercegkisasszony.
Meglepetten néztem rá, s mintha valami megszúrta volna a szívemet.
- Azért, mert árva vagyok, - feleltem, magamat összeszedve.
- Volt magának papája és mamája?
- Volt.
- No és nem szerették magát?
- De... - szerettek, - feleltem minden erőmet összeszedve.
- Szegények voltak?
- Szegények.
- Nagyon szegények?
- Nagyon.
- Semmire sem taníttatták magát?
- Olvasni megtanítottak.
- Voltak magának játékszerei?
- Nem voltak.
- Süteményük volt?
- Nem volt.
- Hány szobájuk volt?
- Egy.
- Egy szoba?
- Egy.
- Cselédjeik voltak?
- Cselédjeink nem voltak.
- Hát ki szolgálta ki magukat?
- Én jártam bevásárolni.
A hercegkisasszony kérdései egyre jobban elkeserítettek. Visszaemlékezéseim, elhagyatottságom és a hercegkisasszony csodálkozása: - mindez megkapta, bántotta izgatott szívemet. Reszkettem az izgalomtól és fojtogattak könnyeim.
- Bizonyára örül annak, hogy nálunk lakik?
Nem feleltem.
- Volt szép ruhája?
- Nem volt.
- Hitvány ruhája volt?
- Igen.
- Láttam a ruháját; mutatták.
- Miért kérdezi ezeket? - szóltam én, reszketve valami új, előttem eddig ismeretlen érzéstől és eközben felálltam. - Miért kérdezget? - folytattam a méltatlankodástól elpirulva. - Miért gúnyol?
A hercegkisasszony elvörösödött és ő is felállt, de rögtön leküzdötte felgerjedését.
- Nem gúnyolom én, - felelt - csak azt akartam megtudni: igaz-e, hogy a maga papája és mamája szegény volt?
- Mért kérdezősködik papámról és mamámról? - mondottam fájdalmamtól sírva fakadva. - Mért kérdezősködik így róluk? Mit vétettek azok maga ellen, Kati?
Kati megzavarodott s nem tudott felelni. E pillanatban belépett a herceg.
- Mi bajod, Netocska? - kérdezte rám tekintve s meglátva, hogy sírok, - mi lelt? - folytatta Katira tekintve, aki vörös volt, mint a láng, - miről beszéltetek? min vesztetek össze? Netocska, min vesztetek össze?
De én nem birtam felelni. Megragadtam és könnyezve csókolgattam a herceg kezét.
- Kati, mondd meg az igazat: mi történt?
Kati nem tudott hazudni.
- Azt mondtam neki, hogy láttam az ő hitvány ruháját, melyet a papája és mamája életében viselt.
- Ki mutatta meg azt neked? Ki merte megmutatni?
- Magam néztem meg, - felelt Kati határozott hangon.
- No, jó! Tudom, hagy te másokat el nem árulsz. S tovább?
- Ő sírva fakadt s azt kérdezte, hogy mért gúnyolom én az ő papáját és mamáját.
- E szerint hát gúnyoltad azokat?
Kati ugyan nem gúnyolódott volt, de bizonyos, hogy megvolt erre a szándéka, ha én mindjárt úgy értettem meg őt. Egy szót sem felelt: e szerint tehát maga is beismerte szándékát.
- Most rögtön kérj tőle bocsánatot, - mondta a herceg, rám mutatva.
A hercegkisasszony fehér lett, mint a fal és meg sem mozdult.
- Nos? - szólt a herceg.
- Nem! - szólalt meg végre Kati halkan, de a leghatározottabb hangon.
- Kati!
- Nem teszem meg, nem! - kiáltott fel szikrázó szemekkel és lábával toppantva. - Nem kérek bocsánatot, papa! Én őt nem szeretem. Én nem akarok vele együtt lakni... Én nem tehetek arról, hogy ő egész nap sír. Nem kérek tőle bocsánatot, nem!
- Jer velem, - mondta a herceg megfogva a kezét és bevezetve őt a szobájába. - Netocska, te meg menj fel.
A herceghez akartam rohanni, hogy őt Kati érdekében megkérleljem, de a herceg szigorúan megismételte parancsát, én tehát holtra ijedtemben felmentem. Beérve a szobánkba, leborultam a divánra és kezemet összekulcsoltam a fejemen. Számoltam a perceket s türelmetlenül vártam Katit, hogy a lábai elé vessem magamat. Végre bejött, nem szólt hozzám egy szót sem, elment mellettem és leült egy szögletbe. Szeme veres volt, arca megdagadt a sírástól. Minden elhatározottságom eltünt. Félve néztem rá s félelmemben nem mertem meg sem mozdulni.
Mindenképen magamat vádoltam s mindenképen be akartam magam előtt bizonyítani, hogy mindennek én vagyok az oka. Százszor eltökéltem, hogy odamegyek Katihoz és százszor visszariadtam, mert nem tudhattam: hogyan fogadna ő engem. Igy mult el egy-két nap. Második nap estefelé Kati felvidult, karikázni akart az abroncsával a szobában, de mihamar abbahagyta és leült a szögletébe. Mielőtt lefeküdt volna, hirtelen felém fordult, még egy pár lépést is tett felém s ajkacskái megnyiltak, mintha valamit akart volna nekem mondani, de aztán megállt, visszafordult és lefeküdt az ágyába. Elmult még egy nap és a csodálkozó madame Leotard végre is kérdőre fogta Katit, hogy mi történt vele? Talán beteg, hogy olyan egyszerre csendessé lett? Kati felelt valamit, a tollas labda után nyult, de mihelyt madame Leotard elfordult, rögtön elvörösödött és sírva fakadt. Kiszaladt a szobából, hogy ne láthassam őt. Végre a helyzet a következőképen tisztázódott: összeveszésünk után három nappal ebéd után ő bejött az én szobámba és bátortalanul közeledett hozzám.
- Papa meghagyta, hogy én magától bocsánatot kérjek, - mondotta, - megbocsát-e nekem?
Én gyorsan megragadtam Kati mindkét kezét és izgalomtól lihegve feleltem:
- Igen, igen!
- Papa azt is megparancsolta, hogy csókoljuk meg egymást; megcsókol maga engem?
Felelet helyett elkezdtem a kezét csókolgatni, sírni. Felnézve Katira, valami szokatlan mozdulatot vettem nála észre. Ajkacskái kissé megrebbentek, álla rángott, szemecskéi megnedvesedtek, de hirtelen leküzdötte felindultságát és mosoly lebbent el ajkacskáin.
- Most megyek és megmondom papának, hogy megcsókoltam magát és bocsánatot kértem, - szólt csendeskén, mintha magában gondolkozott volna. - Már három nap óta nem láttam a papát; azt mondta, hogy addig be ne menjek hozzá, - jegyezte meg kis szünet után.
S ezeket mondva, bátortalanul és eltűnődve indult lefelé, mintha még nem tudná, hogy hogy' fogja őt apja fogadni.
De egy óra mulva fent kiáltozás, kacaj, lárma hallatszott, Falstaf ugatott, valami csörömpölve feldűlt és összetört, több könyv lerepült a földre, az abroncs búgni kezdett és végigkarikázott az összes szobákon, egyszóval: megtudtam, hogy Kati kibékült apjával és szívem megremegett az örömtől.
De Kati hozzám nem jött be és láthatóan kerülte a velem való beszélgetést. Ehelyett abban a kitüntetésben részesültem, hogy nagy mértékben felébresztettem az ő érdeklődését. Leült velem szemközt, hogy mentől jobban megnézhessem. Megfigyelései még bávábbak lettek, egyszóval: az elkényeztetett, zsarnokoskodó leányka, kit a háznál mindenki dédelgetett, kényeztetett, mint valami ritka kincset, nem birta felfogni, hogyan kerülhettem én már több ízben az ő útjába, mikor ő egyátalában nem akart velem találkozni. De ő igen kedves, jószívű teremtés volt, aki már ösztönszerűen is mindig tudott magának más utat keresni. Legerősebb hatással volt rá az apja, akit ő imádott. Anyja ész nélkül szerette, de roppant szigorúan bánt vele; tőle öröklötte Kati a nyakasságot, büszkeséget és az erős jellemet, de ezzel együtt átvette anyjának szeszélyességét is, mely néha zsarnokságba ment át. A hercegnének különös fogalma volt a nevelésről s a Kati neveltetése valami különös ellentétben állt az oktalan kényeztetéssel és kérlelhetetlen szigorúsággal. Ami tegnap meg volt engedve, az ma minden ok nélkül megtiltatott s ezzel a gyerek igazságérzete csorbát szenvedett... No de erről majd később! Csak azt jegyzem meg, hogy a gyerek-leányka már meg tudta határozni apjához és anyjához való viszonyát. Apjával szemben minden tekintetben nyilt és őszinte volt, semmit el nem titkolt. Anyjával egészen ellenkezőleg viselkedett: zárkózott, bizalmatlan és ellentmondás nélkül engedelmes volt. De engedelmessége nem volt őszinte, meggyőződésből eredő, hanem a rendszeresség folyománya. Később majd bővebben is megmagyarázom ezt. Különben az én Katim különös dícséretére megjegyzem, hogy ő végre is megértette az anyját és mikor annak alárendelte magát, akkor már teljesen megértette annak határtalan szeretetét, mely néha beteges érzelgősségig ment és a hercegkisasszony nagylelkűen számításba vette ezt az utóbbi körülményt. Fájdalom: ez a számbavétel nem sokat segített később az ő heves fejecskéjén.
De én úgyszólván nem tudtam, hogy mi történik velem. Egyre izgultam valami új, homályos érzéstől s nem nagyítok, ha azt mondom, hogy szenvedtem, évődtem ettől az új érzéstől. Röviden szólva - (bocsássák meg nekem ezt a kifejezést!) - szerelmes voltam az én Katimba. Igen, szerelem volt ez, igazi szerelem; szerelem örömmel és könnyekkel: szenvedélyes szerelem. Mi vonzott engem ő hozzá? Hol vette magát ez a szerelem? Akkor kezdődött, mikor őt először megláttam, mikor minden érzésemet kellemesen lepte meg az angyali szépségű gyerek meglátása. Minden oly gyönyörűséges volt ő benne; egyetlen fogyatékossága sem született vele, - mind csak később ragadt rá s mind örökös harcban állt egymással. Mindenben látszott a helyes kezdet, amely idők multával helytelen formát vett fel; de ő benne minden, még az a harc is, derűs reménységtől sugárzott, minden örömmel teljes jövendőt jósolt. Katiban mindenki gyönyörködött, mindenki szerette őt, nemcsak én. Ha három óra tájban kivittek bennünket sétálni, a járókelők meglepetten álltak meg, mihelyt őt meglátták és nem ritkán a bámulat felkiáltásait lehetett hallani a szerencsés gyerekleány nyomában. Boldogságra született, boldogságra kellett születnie: ez volt a gondolata mindenkinek, aki vele találkozott. Meglehet, hogy bennem az ő láttára ébredt fel először a szépérzék, először nyilvánult meg a szépségtől megindíttatva és ez lehetett az oka az én szerelmemnek.
A hercegkisasszony első hibája, vagy jobban mondva: jellemének fő alkotórésze, amely ellenállhatatlanul igyekezett a maga természetes formájában megtestesülni, és amely persze az elhajlással, kibontakozással küzdött, a büszkeség volt. Ez a büszkeség báva apróságokig ment és hiúsággá fajult, annyira, hogy például bármily ellentmondás nem bántotta, nem haragította meg őt, csak csodálkozásba ejtette. Nem birta felfogni: hogyan történhetik valami másképen, mint ahogy ő akarja. De szívében az igazságérzet mindig felülkerekedett. Ha meggyőződött, hogy neki nincs igaza, akkor rögtön ellentmondás nélkül és rendületlenül megadta magát. Ha idáig velem való viselkedésében hűtlen lett magamagához, ezt én az irántam érzett, megmagyarázhatatlan ellenszenvvel okolom meg, azzal, hogy én egy időre megzavartam az ő egész mivoltának épségét és harmóniáját; ennek úgy is kellett lenni: ő nagyon is szenvedélyesen vetette magát az ő kedvteléseire s mindig csak a példák és tapasztalatok vezették őt a helyes útra. Minden eljárásának helyes és igaz volt a kifejlődése; de ezt mindig szakadatlan eltérések és tévelygések árán vásárolta meg.
Kati igen hamar készen volt az én megfigyelésemmel s végre egészen békét hagyott nekem. Megint úgy, mintha én nem is lettem volna a háznál; semmi felesleges, sőt szükséges szót sem intézett hozzám; ki voltam rekesztve a játszásokból, nem talán szándékosan, erőszakosan, de oly ügyesen, mintha magam is úgy akartam volna. A tanulás tovább folyt, s ha engem mint a szorgalom és jómagaviselet példáját állítottak ő elé, akkor már nem részesültem abban a kitüntetésben, hogy az ő hiúságát megbántsam, ami pedig olyan kényes volt, hogy azt még a mi bulldogunk, sir John Falstaf is képes volt megsérteni. Falstaf hidegvérű flegmatikus volt, de ha ingerelték, mérges mint a tigris és ilyenkor az uraság hatalmát sem vette tekintetbe; határozottan nem szeretett senkit sem, de kétségtelen, hogy legnagyobb és legtermészetesebb ellensége az öreg hercegkisasszony volt... De erről majd később. A hiú Kati mindenképen rajta volt, hogy Falstaf barátságtalanságát legyőzze; kellemetlen volt neki, hogy csak egy élő lény is lehessen a háznál, aki el nem ismeri az ő fensőbbségét, hatalmát, aki meg nem hódol neki, aki őt nem szereti. Feltette hát magában a hercegkisasszony, hogy Falstafot megostromolja. Mindenkinek parancsolni, mindenki fölött uralkodni akart; hogy' kerülhetné el Falstaf is a maga sorsát? De a makacs bulldog nem adta meg magát.
Egyszer egy ebéd után bent ültünk mindketten az alsó teremben; a bulldog a terem közepén helyezkedett el és hanyagul élvezte az ő ebédutáni bendőkélését. A hercegkisasszonynak most jutott eszébe, hogy a bulldogot hatalma alá kényszerítse. Félretette tehát a játékát s lábujjhegyen járva, a leggyengédebb szavakkal szólítgatta Falstafot, kezével integetett neki és óvatosan közeledett hozzá. De Falstaf már mesziről kivicsorította rettenetes fogait; a hercegkisasszony megállt. Terve az volt, hogy Falstafhoz menve, azt megsímogassa, amit Falstaf határozottan senkitől sem tűrt el, csak a hercegnétől, akinek ő a kedvence volt; Kati a símogatás után rá akarta venni Falstafot, hogy ez őt kövesse; a vállalat nehéz volt, komoly veszedelemmel járt, mert Falstaf nem habozott volna, hogy megharapja a kezét, nagy szükség esetén akár meg is marja. Erős volt, mint valamely medve s én távolról nyugtalanul, félve néztem Kati próbálkozását. De őt nem egykönnyen lehetett szándékától eltéríteni még a Falstaf fogainak sem, melyeket ez a legudvariatlanabb módon vicsorgatott. Kati, látván, hogy egyszerűen odamenni Falstafhoz nem lehet, előbb nagyobb körben körüljárta az ellenséget. Falstaf meg sem mozdult. Kati másodszor is körüljárta, de már rövidebb körben, körüljárta harmadszor is, de mikor ahhoz a ponthoz ért, melyet Falstaf demarkácionális vonalnak tartott, újra kivicsorította a barátságtalan állat a fogait. Kati a lábával dobbantott, bosszúsan eljött onnan és elgondolkozva ült le a divánra.
Vagy tíz perc mulva újabb cselhez folyamodott, gyorsan kiment és egy halom pereccel, süteménnyel tért vissza - egy szóval: megváltoztatta a fegyvernemet. De Falstaf megtartotta hidegvérét, valószínűen azért, mert nagyon jól volt lakva. Rá sem nézett a perec-darabra, melyet elébe dobtak, mikor pedig a hercegkisasszony megint ahhoz a ponthoz közeledett, melyet Falstaf az ő határvonalának tartott, ezúttal az élőbbeninél sokkal határozottabb ellentállás következett be. Falstaf felemelte a fejét, kivicsorította a fogát, morogni kezdett s olyan mozdulatot tett, mintha helyéről fel akart volna ugrani. A hercegkisasszony elvörösödött haragjában, eldobta a süteményeket s megint visszaült a helyére.
Nagyon fel volt indulva. Lábaival a szőnyeget verte, arca piros volt, mint a hajnal s szeméből a bosszúságtól könnyek serkedtek. Úgy esett, hogy véletlenül rám nézett - s erre minden vére a fejébe tolult. Eltökélten felugrott ültéből és a lehető legszilárdabb léptekkel elindult egyenesen a félelmetes kutya felé.
Úgy kell lenni, hogy ezúttal Falstaf nagyon meglepődött. Bebocsátotta az ellenséget a határvonalon át s csak két lépésnyi távolságból fogadta a meggondolatlan Katit a legfenyegetőbb morgással. Kati megállt egy, de éppen csak egy pillanatra, aztán elszántan tovább lépett előre. Én megdermedtem a félelemtől. A hercegkisasszony olyan felbuzdulásban volt, amilyet nála még soha sem láttam; szemei győzelmesen, diadalmasan csillogtak. Pompás képet lehetett volna róla festeni. Bátran kiállta a mérges bulldog fenyegető nézését, meg sem rezzent annak kitátott, félelmetes szájától. Falstaf felállt. Bozontos melléből szörnyű hörgés tört elő; még egy perc és széttéphette volna Katit. De a hercegkisasszony büszkén tette rá a kis kezecskéjét és diadalmasan, háromszor végigsímogatta a hátát. A bulldog egy pillanatra zavarban volt. Ez a pillanat volt a legrémesebb. Ekkor a kutya nehezen feltápászkodott, kinyujtózkodott s valószínűen meggondolva, hogy gyerekkel nem érdemes kikötni, a legnagyobb nyugalommal kiment a teremből. A hercegkisasszony diadallal állt a meghódított területen és a kielégített győzelem kimondhatatlan tekintetével nézett rám. Én fehér voltam, mint a fal; ő meglátta ezt és elmosolyodott. Hanem aztán az ő arcát is halálos sápadtság borította el. Alig birt a divánhoz menni és csaknem ájultan dőlt le arra.
Hozzávaló ragaszkodásom már nem ismert határt. Attól a naptól kezdve, melyen annyi rémüldözést álltam ki érte, már nem birtam magamon uralkodni. Gyötrött a nyugtalanság, ezerszer is a nyakába akartam borulni, de a félelem leláncolt a helyemhez, nem mertem mozdulni. Igyekeztem őt elkerülni, hogy ne láthassa izgalmaimat, de ha váratlanul bejött abba a szobába, melyben én elrejtőztem, összerázkódtam, szívem dobogni kezdett, fejem forgott. Azt hiszem, hogy ezt az én csintalankám észrevette s vagy két napig ő is zavartnak látszott. De ezt a helyzetet is mihamar megszokta. Így telt el egy egész hónap, mely alatt én magamban, titokban szenvedtem. Érzelmeimnek valami megmagyarázhatatlan nyúlékonysága volt - ha ugyan lehet ilyen kifejezést használni; természetem a legvégső határig képes tűrni, annyira, hogy a felrobbanás, az érzelmek váratlan jelentkezése már csak a végleteknél mutatkozik. Meg kell jegyeznem, hogy ez idő alatt mi Katival alig váltottunk öt-hat szót; de bizonyos, alig észrevehető jelekből azt láttam, hogy ő nála ez nem feledékenységből, nem irántam való közömbösségéből eredt, hanem valami szándékos tartózkodásból, mintha felfogadta volna, hogy engem bizonyos határok közt fog tartani. De én már éjjelenkint nem aludtam, nappalonkint pedig nem birtam izgalmaimat elrejteni - még madame Leotardtól sem. Kati iránti szeretetem már a furcsasággal volt határos. Egyszer loppal élveztem egy kendőjét, másszor egy szalagját, melyet a hajába szokott volt fonni és egész éjjelen át könnyezve csókolgattam azokat. Kezdetben a sértődöttségig, bántott engem a Kati közömbössége; de most egészen megzavarodtam s magam sem tudtam magamnak érzelmeimről számot adni. Ilyen módon az újabb benyomások lassankint háttérbe szorították a régieket, a szomorú multamra való visszaemlékezések elvesztették fájó éberségüket és összevegyültek új életemmel.
Koronkint felébredtem éjjel, felkeltem ágyamból és lábujjhegyen; odamentem a hercegkisasszonyhoz. Az éjjeli lámpa gyér világítása mellett órákig nézegettem az alvó Katit; néha leültem az ágya szélére, lehajtottam föléje s ilyenkor arcomat érte az ő meleg lehellete. Csendeskén, a félelemtől remegve csókolgattam kezét, vállát, haját, lábát, ha lába kilátszott a takaró alól. Miután egész hónapon át le nem vettem róla a szememet, lassankint észrevettem, hogy Kati napról-napra tünődőbb lesz; természete elvesztette egyenletességét; néha napokig nem lehetett hallani a hangját, máskor meg olyan lármát csapott, minőt addig még soha. Ingerültté, kötekedővé lett, gyakran elveresedett és haragudott, velem apró kegyetlenkedéseket követett el: hol nem akart mellettem ülni az ebédnél, vagy csak közel is ülni mellém, mintha utálna, hol bement az anyjához s ott ült egész napokon át, bizonyosan jól tudván, hogy én ő nélküle elepedek bánatomban; hol órákon át nézegetett engem, hogy én már nem tudtam hová lenni halálos zavaromban, pirongtam, sápadoztam, de azért mégsem mertem a szobából kimenni.
Kati már kétszer panaszkodott lázról, holott ezelőtt soha semmi baja sem szokott lenni. Egy szép reggelen aztán különös rendelkezés történt: a hercegkisasszony feltétlenül azt kívánta, hogy költöztessék őt át alulra, a mamájához, aki majd meghalt ijedtében, mikor Kati lázról panaszkodott. Meg kell jegyeznem, hogy a hercegné nagyon nem volt velem megelégedve s engem okolt mindazért, ami Katival történt, - mert a változást ő is észrevette - és azt állította, hogy az én - ő szerinte - komor természetem volt hatással az ő leánya természetére. Már régebben el akart választani bennünket egymástól s ezt csak azért halogatta, mert tudta, hogy komoly összeszólalkozásra kerülhet a sor a herceggel, aki ugyan mindenben engedni szokott neki, de néha hajthatatlan és makacs volt. A herceget pedig ő nagyon jól megértette.
Nagyon meglepett engem a hercegkisasszony átköltözése és az egész hetet a legbetegesebb izgatottságban töltöttem el. Kínzott a nyugtalanság, törtem a fejemet azon, hogy miért idegenkedik én tőlem Kati? Tépte szívemet a búsulás s az igazság és méltatlankodás érzése kezdett megsértett lelkemben megfészkelni. Valami büszkeség keletkezett bennem, s ha azokban az órákban, melyekben sétára vittek ki bennünket, találkoztam Katival, mindig oly fensőbbséggel, oly komolyan viselkedtem vele szemben, hogy az szinte meglepte őt. Természetes, hogy ilyen változások csak időnkint jelentkeztek nálam, azután újra egyre erősebben kezdett fájni a szívem, még gyöngébb és kislelkűbb lettem, mint voltam azelőtt. Egy reggel aztán legnagyobb csodálkozásomra és örvendező meglepetésemre a hercegkisasszony visszajött a felső szobába. Legelőbb is esztelen nevetéssel borult a madame Leotard nyakába s kijelentette, hogy visszaköltözik hozzánk, aztán nekem is megbiccentette a fejét, kikérte, hogy aznap délelőtt ne tartsunk leckét és az egész időt szaladgálással, ugrándozással töltötte el. Soha sem láttam őt ilyen élénknek, örvendezőnek. Estefelé azonban lecsendesedett, tünődött és újra valami szomorkodás árnyékozta be szép arcocskáját. Mikor este a hercegné feljött, hogy őt megnézze, láttam, hogy Kati mindenképen erőlködik, hogy vidámnak lássék. Hanem anyja távozása után egyszeribe könnyekre fakadt. Elbámultam. A hercegkisasszony észrevette ezt és kiment. Egyszóval: valami váratlan krízis készült nála. A hercegné doktorokkal tanácskozott s minden nap lekérette magához madame Leotardot, hogy Kati felől részletesen kérdezősködjék; ki volt adva a rendelet, hogy ennek minden legkisebb mozdulatát figyelemmel kísérjék. Csak egymagam sejtettem, hogy miről lehet szó és szívem a reménykedéstől hevesen dobogott.
Egyszóval: a kis regény közeledett a megoldása felé. Harmadnapra azután, hogy Kati visszatért hozzánk, észrevettem, hogy ő egész délelőtt oly kedves szemekkel, oly hosszú pillantásokkal nézeget rám... Néhányszor találkoztam ezzel a nézésével s mindig elpirultunk mind a ketten és lesütöttük a szemünket, mintha egymástól restelkednénk. Végre a hercegkisasszony felnevetett és elment tőlem. Az óra hármat ütött és öltöztetni kezdtek bennünket a sétára. Kati ekkor egyszerre csak hozzám jött.
- Kioldódott a cipője, - mondotta, - tartsa ide, hadd kössem meg.
Magam hajoltam le, hogy a cipőmet megkössem és attól való örömömben, hogy Kati megszólított, úgy elpirultam, mint a láng.
- Add ide! - szólt türelmetlenül és nevetve.
Erre lehajlott, megkapta és a térdére tette a lábamat, aztán megkötötte a cipő-zsinórt. Én lihegtem; nem tudtam: mit csináljak édes ijedtségemben. Bevégezvén a cipő megkötését, Kati felegyenesedett és engem tetőtől-talpig végignézett.
- A nyaka is meztelen, - mondotta, ujjával nyakam fedetlen részét megtapintva. - Legjobb, ha azt is magam kötöm be.
Nem ellenkeztem. Szétbontotta nyakba való kendőmet és újra megkötötte úgy, ahogy' ő azt helyesnek, tartotta.
- Különben köhögés lehet belőle, - mondotta hamisan mosolyogva és rám csillantva nedves, fekete szemecskéit.
Magamon kívül voltam; nem tudtam: mi történik velem s mi történt Katival. De sétálásunk szerencsére, hamar véget ért, máskülönben nem birtam volna magamon uralkodni s az utcán estem volna neki, hogy összecsókoljam. Így is, amint a lépcsőre értünk, loppal vállon csókoltam őt. Észrevette ő ezt, megrezzent, de nem szólt. Este szépen felöltöztették és levitték. A hercegnének vendégei voltak.
Hanem ez este nagy zavar keletkezett a háznál. Kati ideges rohamot kapott. A hercegné magánkívül volt ijedtében. A megjelent orvos nem tudott mit mondani. Természetes, hogy mindenki gyerek-betegségre, Kati korára gondolt, de én egészen másra gondoltam. Másnap Kati megint csak olyan volt, mint mindig, piros, vidám, majd kicsattant az egészségtől, hanem olyan kényes és szeszélyes is volt, amilyennek őt soha sem tapasztaltuk.
Legalább is egész délelőtt nem engedelmeskedett madame Leotardnak. Azután az jutott eszébe, hogy ő az öreg hercegkisasszonyhoz akar menni. Az öreg hölgy, aki húgát nem szenvedhette, azzal örökös vitában volt, s azt látni sem akarta, ezúttal szokása ellenére bebocsátotta őt magához. Eleinte minden jól ment s az első órát békességesen töltötték el. Kati, a kis kópé, azt gondolta, hogy bocsánatot kér minden eddigi tettéért, pajkosságáért, lármájáért s azért, hogy sohsem hagyott békét az öreg hercegkisasszonynak. Az öreg hölgy ünnepélyesen, könnyezve bocsátott meg neki. De a kis bolondos tovább űzte a tréfát. Olyasmikről beszélt, amik idáig legfeljebb csak mint tervek lehettek benne. Kati jámbornak, bőjtölőnek, mindenben vezeklőnek tettette magát, egy szóval: az öreg hercegkisasszony el volt ragadtatva, hízelgett a hiúságának, hogy így győzedelmeskedik Kati felett, aki a ház bálványa, szeme-fénye s aki még anyját is kényszeríteni tudja arra, hogy az neki minden szeszélyét teljesítse.
Bevallotta a kis kópé először is, hogy az öreg hercegkisasszony ruhájára látogató-jegyet akart ragasztani; hogy Falstafot be akarta fektetni az ágya alá; hogy össze akarta törni a pápaszemét, elhordani a könyveit s azok helyébe a mamától francia regényeket hozni; hogy a szobája földjén durranó petárdákat akart szétszórni, a zsebébe pedig egy csomag kártyát akart dugni stb. stb. Egyszóval egyik bolondság a másik után. Az öreg hölgy magánkívül volt, haragjában sápadozott, elvörösödött; végre Kati nem birt már magával, felkacagott és kiszaladt a nénitől. Az öreg hölgy azonnal hivatta a hercegnét. Egész tárgyalás kezdődött s a hercegné két óra hosszáig sírva kérte az öreget, hogy bocsásson meg Katinak, ne követelje annak a megbüntetését, és vegye tekintetbe, hogy a kicsike beteges. Az öreg hercegkisasszony eleinte kérlelhetetlen volt; kijelentette, hogy holnapi nap kiköltözik a házból s csak akkor lágyult meg egy kissé, mikor a hercegné megígérte, hogy a büntetés meglesz, mihelyt a kis lány meggyógyul: akkor aztán elég-tétetik az öreg hölgy méltó felháborodásának. Hanem Kati már most szigorú lehordásban részesült. Levitték a hercegnéhez.
De ebéd után mégis csak elillant a kis kópé. Amint éppen lefelé mentem, már a lépcsőn találkoztam vele. Kinyitotta az ajtót és Falstafot szólította. Rögtön kitaláltam, hogy valami rettenetes bosszúállást tervez. Következőképen állt a dolog:
Az öreg hercegkisasszony legkérlelhetetlenebb ellensége - Falstaf volt. Falstaf nem hízelkedett senkinek, nem szeretett senkit, de gőgös, büszke, a legnagyobb mértékben ambiciózus volt. Nem szeretett senkit és láthatóan mindenkitől elvárta a köteles tiszteletet. Meg is adta ezt neki mindenki, megfelelő félelemmel párosítva a tiszteletet. Hanem az öreg hercegkisasszony beköltözésével minden megváltozott: Falstafot szörnyen megsértették, még pedig azzal, hogy forma-szerint megtiltatott neki az emeletre való feljárás.
Falstaf eleinte magánkívül volt a sérelemtől, egész héten át kapargatta karmaival a lépcső végében levő ajtót, mely az alsó szobákba vezetett; de mihamar rájött számkivetése okára s a legelső vasárnapon, mikor az öreg hercegkisasszony kijött, hogy templomba menjen, Falstaf nyihogva, nagy ugatással támadt a szegény öreg hölgyre. Alig birták megmentem a megsértett és nekivadult állat bosszújától, mert az öreg hercegkisasszony parancsára tartották őt távol, az jelentette ki, hogy látni sem akarja őt. Ettől kezdve szigorúan tilos volt Falstafnak felmennie s mikor az öreg hölgy le akart jönni, akkor őt a legtávolabb eső szobába kergették. A cselédeket a legszigorúbban felelősekké tették. De a bosszúért lihegő állatnak mégis sikerült vagy háromszor felsurranni. Mihelyt egyszer túl volt a lépcsőn, meg sem állt az öreg hölgy szobájáig. Nem volt semmi akadálya. Szerencsére az öreg hölgy ajtaja mindig be volt zárva és Falstafnak meg kellett elégedni azzal, hogy az ajtó előtt szörnyű vonítást vitt végbe mindig, míg a cselédek oda nem szaladtak és őt el nem kergették. Az öreg hercegkisasszony pedig a félelmetes bulldog egész vonítása alatt úgy sikoltozott, mintha már felfalnák és komolyan betege lett az ijedelemnek. Néhányszor már ultimátummal állt a hercegné elé, egyszer annyira menve, hogy azt mondta: vagy ő, vagy Falstaf, de egyiküknek távozni kell a házból, ám a hercegné nem egyezett abba, hogy Falstaftól megváljon.
A hercegné igen kevés embert szeretett, de a gyerekek után a világon legjobban kedvelte Falstafot, még pedig a következő okból. Egyszer, ezelőtt vagy hat évvel, sétájából hazatérve, a herceg egy condra, beteges, szánalomraméltó kutya-kölyköt hozott magával, amely a legtisztább vérű bulldog volt. Valahogy a végelpusztulástól mentette meg a herceg. Minthogy az új kosztos példátlanul neveletlen és goromba volt, a hercegné azt követelte, hogy tegyék ki a hátsó udvarra és láncolják meg. A herceg nem ellenkezett. Két évvel később, mikor az egész ház népe nyaralóban tartózkodott, a kis Szása, Kati öccse, belebukott a Névába. A hercegné felsikoltott és első mozdulata az volt, hogy beugorjon fia után a vízbe. Alig mentették meg a biztos haláltól. Ezalatt a gyereket a víz sebes sodra tovább vitte, már csak a ruhája úszott a víz felületén. Hirtelen csónakokra kaptak, de a megmentés csoda lett volna. Egyszerre csak egy nagy, izmos bulldog beveti magát a vízbe és a fuldokló gyerek felé úszik, megragadja azt a fogával és diadalmasan kijön vele a partra. A hercegné nekiesett és csókolgatta a nedves, piszkos kutyát. Hanem Falstaf, aki még akkor a prózai és nagy mértékben plebejus Frikszi nevet viselte, nem tűrt semmiféle dédelgetést s a hercegné ölelgetésére, csókjaira azzal felelt, hogy megharapta a vállát, otthagyva valamennyi fogának a nyomát. A hercegné egész életén át viselte e harapás nyomát, de hálája nem ismert határt. Falstafot bevették a belső szobákba, megtisztították, megmosták és igen szép művű ezüst nyakláncot kapott. A hercegné szobájában, egy pompás medvebőrön helyezkedett el s a hercegné rövid időn elérte, hogy nem kellett mindig félnie a harapásától, ha meg-megsímogatta. Megtudván, hogy kedvencét Frikszinek híjják, elszörnyűködött és rögtön más, lehetőleg valami ősi nevet kezdtek neki keresni. De a Hektor, Cerberus stb. nevek már igen közönségesek voltak; olyan névre volt szükség, mely egészen méltó legyen a ház kedvencéhez. Végre a herceg, tekintetbe véve Frikszi fenomenális falánkságát, a Falstaf nevet ajánlotta a bulldog számára. A nevet nagy örömmel fogadták és örökre rajta hagyták a bulldogon. Falstaf igen jól viselte magát: mint valódi angol, mindig hallgatag, komor volt, senkit ő meg nem támadott, de azt megkövetelte, hogy tisztelettel járjanak az ő medvebőre körül s általában köteles megbecsüléssel bánjanak vele. Koronkint mintha gyerekgörcsöt kapott volna, mintha spleen jött volna rá s ilyen pillanatokban keserűen emlékezett arra, hogy ellensége, az ő kérlelhetetlen ellensége, aki őt jogaiban támadta meg, még nem vette el a büntetését. Olyankor odalopakodott az emeletre vezető lépcsőhöz s az ajtót rendszerint mindig zárva találván, lefeküdt valahol nem messzire, meghúzódott egy szögletben és alattomosan leste, hogy valaki arra jöjjön és az ajtót nyitva felejtse. A bosszúállásra törekvő állat három napig is leskelődött. De szigorú parancs volt arra, hogy az ajtóra vigyázzanak s immár két hónap óta nem mehetett fel Falstaf az emeletre.
- Falstaf, Falstaf! - kiáltott a hercegkisasszony, kinyitva az ajtót és szívesen hozzánk, a lépcsőre híva Falstafot.
E percben Falstaf megérezvén, hogy az ajtót kinyitják, már készült rá, hogy az ő Rubiconját átlépje. De a hercegkisasszony hívását oly lehetetlenségnek tartotta, hogy egyideig határozottan nem akart hinni a füleinek. Ravasz volt, mint a macska s nehogy elárulja, mintha észrevenné a gondatlanul nyitvahagyott ajtót, odament az ablakhoz, feltette hatalmas mancsait az ablakpárkányra és nézegetni kezdte az átelleni házat, egyszóval: úgy viselkedett, mint valami közömbös ember, aki sétálgat s egy pillanatra megáll, hogy a szomszéd ház szép architektúrájában gyönyörködjék. Ezalatt pedig édes várakozásban kéjelgett a szíve. Mekkora volt pedig meglepetése, öröme, túláradó öröme, mikor az ajtót széltére nyitották előtte s még hítták is, hogy jöjjön fel és akár mindjárt töltse ki méltó bosszúállását! Nyihogott örömében, kivicsorította a fogát és a félelmes állat diadalmasan, nyílsebességgel rohant fel.
Nekilendülése oly erős volt, hogy egy szék, mely útjában állt és amelyet iramodásában félreütött, vagy egy ölnyire ellódult és felborult. Falstaf repült, mint az ágyúból kilőtt golyó. Madame Leotard felsikoltott ijedtében. De Falstaf elért már a végzetes ajtó elé, mindkét mancsával rávágott, de nem nyithatta ki, hát veszettül üvölteni kezdett. Feleletül az öreg hercegkisasszony rémült sikoltása hallatszott. De már mindenfelől szaladt oda az ellenségek egész légiója, az egész ház felsietett az emeletre s Falstaf, a dühöngő Falstaf, az orrára ügyesen odadobott szájkosárral, minden lábán megkötözve, dicstelenül, pórázon vezetve tért meg a csatatérről.
Követet küldtek a hercegnéért.
A hercegné ezúttal nem volt hajlandó megbocsátani, megkegyelmezni; de kit büntessen meg? Első tekintetre megsejtette a bűnöst; szemei Kati felé fordultak... Jól sejtett! Kati halványan, féltében reszketve állt ott. Csak most sejtette szegényke, hogy milyen következményei lehettek volna az ő tréfájának! A gyanú a cselédekre, tehát ártatlan emberekre eshetett és Kati kész volt a teljes igazat bevallani.
- Te tetted ezt? - kérdezte a hercegné.
Láttam Kati halálos sápadtságát és előre lépve, határozott hangon szóltam:
- Én bocsátottam be Falstafot... akaratlanul, - tettem hozzá, mert a hercegné fenyegető tekintete előtt minden vitézségem cserbenhagyott.
- Madame Leotard, ezért példás büntetést szabjon ki! - mondta a hercegné és kiment a szobából.
Ránéztem Katira: mintha megtébolyodott volna; kezei lefittyentek; halvány arcocskájával a földre nézett.
A hercegi gyermekek egyedüli büntetése az volt, hogy bezárták őket egy üres szobába. Egy-két óráig üres szobában ülni - nem nagy dolog. De ha a gyerekeket erőszakkal, akarata ellenére zárják be és tudtára adják, hogy szabadságától meg van fosztva, hát akkor a büntetés elég jelentékeny. Katit meg a fitestvérét rendszerint két órára szokták így elzárni. Engem négy órára ítéltek, mert tekintetbe vették tettemnek rendkívüli szörnyűségét. Örömmel foglaltam el helyemet börtönömben. A hercegkisasszonyra gondoltam. Tudtam, hogy legyőztem őt.
De négy óra helyett én - reggeli négy óráig ültem börtönömben. Ez pedig így történt:
Bezáratásom után két óra mulva megtudta madame Leotard, hogy leánya megérkezett Moszkvából, hogy az a leánya beteg és rögtön találkozni szeretne vele. Madame Leotard azonnal elment s én rólam megfeledkezett. A bennünket kiszolgáló szobalány valószínűleg azt képzelte, hogy engem már szabadon is eresztettek. Katit lehítták s ott kellett anyjával ülni esti tizenegy óráig. Visszatérve, elcsodálkozott, hogy én nem vagyok az ágyamban. A szobalány levetkeztette, lefektette, de Katinak megvoltak a maga okai arra, hogy felőlem ne kérdezősködjék. Lefeküdt és várt engem, mert biztosan tudta, hogy négy órára vagyok elzárva és feltette, hogy a dajkánk fog engem visszakísérni. De Násztya egészen megfeledkezett rólam, annyival is inkább, mert én mindig magam szoktam levetkezni. Így aztán az éjszakát is börtönömben töltöttem.
Reggel felé négy órakor hallottam, hogy kopogtatnak és zörgetnek a szoba ajtaján. Én a földön helyezkedtem el valahogy és aludtam, a zörgetésre felébredtem és ijedten kiáltoztam, de azonnal megismertem Kati szavát, mely a leghangosabb volt, azután a madame Leotard, majd a Násztya, végül pedig a kulcsárné hangját. Végre kinyitották az ajtót és madame Leotard sírva, ölelgetve kért, hogy bocsássak meg neki azért, hogy rólam megfeledkezett. Én sírva borultam a nyakába. Meggémberedtem a hidegtől és minden csontom fájt a puszta földön való fekvéstől. Tekintetemmel Katit kerestem, de ő visszaszaladt a hálószobánkba, beugrott az ágyába s mire én odaértem, ő már aludt, vagy tettette magát, hogy alszik. Este rám várakozva, akarata ellenére elaludt és reggeli négy óráig nem ébredt fel. Mikor pedig felébredt, azonnal zajt csapott, lármázott, felkeltette a már hazatért madame Leotardot, a dajkánkat, az összes lány-cselédeket és kiszabadított engem.
Reggel mindenki megtudta a házban az én kalandomat, még a hercegné is azt mondta, hogy túlságos szigorúan bántak velem. Ami pedig a herceget illeti, hát én őt életemben először ezen a napon láttam haragosnak. Délelőtt tíz órakor nagyon izgatottan jött fel az emeletre.
- Ugyan kérem, mit csinál ön? - szólt madame Leotardnak. - Mit tett ezzel a szegény leánykával? Hiszen ez barbárság, tisztára barbárság, szkithaság! Ilyen beteges, gyenge, képzelődő, félénk leánykát becsukni egész éjjelre egy sötét szobába! Mintha csak el akarnák pusztítani! Hát nem tudja ön az ő történetét? Barbárság és embertelenség ez, meg kell ezt mondanom önnek, asszonyom. S hogy' lehet ilyen büntetést kieszelni? Ki találta ki, hogyan találhatta ki ezt a büntetést?
Szegény madame Leotard sírva, zavartan kezdte az egész dolgot magyarázni, elmondta, hogy megfeledkezett rólam, hogy megérkezett a leánya, hogy a büntetés magában véve célirányos, ha nem tart sokáig és hogy Jean Jacques Rousseau is mond ilyesmit.
- Jean Jacques Rousseau, asszonyom! De Jean Jacques ilyet nem mondhatott, Jean Jacques nem tekintély ilyesmiben. Jean Jacques Rousseau nem beszélhetett a nevelésről, nem volt rá joga. Jean Jacques Rousseau a saját gyerekeit is elhagyta, asszonyom! Jean Jacques - rossz ember, asszonyom!
- Jean Jacques Rousseau! Hogy Jean Jacques rossz ember! De herceg, herceg, mit beszél ön?
És madame Leotard egészen elveresedett.
Madame Leotard roppant jó asszony volt, nem egykönnyen sértődött meg, de bántani az ő kedvenceit, megbolygatni az ő kiválasztottjai: Corneille, Racine klasszikus emlékét, megsérteni Voltairet, rossz embernek, barbárnak mondani Jean Jacques Rousseaut - Istenem! Madame Leotard szemeiből könnyek serkedtek s a jó öreg asszony reszketett a felindultságtól.
- Ön megfeledkezik magáról, herceg! - mondotta végre magánkívüli izgalommal.
A herceg rögtön észbekapott, bocsánatot kért tőle, aztán hozzám jött, melegen megcsókolt, keresztet vetett rám és eltávozott.
- Pauvre prince! - mondta madame Leotard elérzékenyülve.
Aztán leültünk a tanuló-asztalhoz.
De Kati igen szórakozott volt tanulás közben. Mielőtt ebédelni mentünk volna, hozzám jött, elpirult, nevetett, megállt velem szemközt, megfogta vállamat és szaporán, mintha valamiért szégyenlené magát, így szólt:
- Nos, ültél tegnap helyettem? Ebéd után elmegyünk a terembe játszani.
Valaki elment mellettünk s a hercegkisasszony rögtön elfordult tőlem.
Ebéd után, szürkületkor, egymás kezét megfogva, lementünk a nagyterembe. A hercegkisasszony nagyon izgatott volt és nehezen lélegzett. Örültem s olyan boldog voltam, mint még soha.
- Van kedved labdázni? - kérdezte tőlem; - akkor állj ide!
Odaállított a terem egy szögletébe, ő pedig ahelyett, hogy elmenve tőlem, a labdát nekem dobta volna, megállt tőlem három lépésnyire, rámnézett, elpirult és szemét kezével eltakarva, levetette magát a divánra. Hozzá akartam menni s mozdulatomból ő azt hitte, hogy el akarok menni.
- Ne menj el, Netocska, maradj velem, - mondotta, - mindjárt vége lesz ennek.
- Gyorsan felugrott a divánról s egészen elveresedve, könnyezve borult a nyakamba. Arca nedves volt, ajkai duzzadtak, mint a meggy-bogyók, hajfürtei ziláltak. Elkezdett csókolgatni, csókolgatta arcomat, szememet, ajkamat, nyakamat, kezemet; zokogott, mintha hisztériája lett volna; én szorosan hozzásímultam; édesdeden, örömmel öleltük át egymást, mint jóbarátok, mint szerelmesek, akik hosszú távollét után találkoznak. Kati szíve oly hevesen dobogott, hogy minden ütését hallottam.
Ekkor a szomszéd szobából kiáltás hallatszott: a hercegné hivatta Katit.
Még egyszer szelíden, nesztelenül, erősen megcsókolt és elsietett a Násztyá hívására. Én úgy szaladtam fel az emeletre, mintha ujjászülettem volna, levetettem magamat a divánra, elrejtettem fejemet a párnák közé és örömömben sírva fakadtam. Szívem úgy dobogott, mintha ki akart volna törni a mellemből. Nem emlékszem: hogyan értem meg az estét. Végre az óra tizenegyet ütött és lefeküdtem. A hercegkisasszony csak tizenkettőkor jött meg, messziről mosolygott rám és nem szólt egy szót sem. Násztyá elkezdte őt vetkeztetni, de mintha készakarva késedelmeskedett volna.
- Siess, Násztyá, siess! - mormogott Kati.
- Bizonyosan szaladva jött fel a lépcsőn, hercegkisasszony, hogy úgy dobog a szíve? - kérdezte Násztyá.
- Ah, Istenem, Násztyá! Beh unalmas vagy! Siess, gyorsan!
És Kati bosszúsan dobbantott a lábával.
- Jaj, milyen kedves! - szólt Násztyá, megcsókolva Kati lábát, melyről a harisnyát lehúzta.
Végre elkészültek, a hercegkisasszony lefeküdt, Násztyá elment. Kati abban a pillanatban kiugrott az ágyból és hozzám suhant. Én egy felkiáltással fogadtam.
- Jer velem, feküdj le hozzám! - mondotta, felemelve engem az ágyba. Egy perc multán már az ő ágyában voltam, megöleltük egymást és erősen egymáshoz lapultunk. A hercegkisasszony nem szűnt meg csókolgatni.
- Tudom én azt, mikor te engem éjjel csókolgattál, - mondotta elpirulva, mint a mák-virág.
Én zokogtam.
- Netocska, - suttogott Kati könnyezve, - angyalom, hiszen én téged már oly régen, de oly régen szeretlek! Tudod-e mióta?
- Mióta?
- Attól kezdve, mikor papa megparancsolta, hogy bocsánatot kérjek tőled, amikor te a papád védelmére keltél, Netocska... szegény kis árvám! - mondotta és újra csókolgatott. Sírt és nevetett egyszerre.
- Oh, Kati!
- Nos? mi az?
- Miért tetted azt, hogy olyan sokáig... olyan sokáig... és nem fejeztem be, amit mondani akartam. Átöleltük egymást s vagy három percig szótlanul maradtunk.
- Mondd csak, mit gondoltál te énfelőlem? - kérdezte a hercegkisasszony.
- Oh, nagyon sokat, Kati! Egyre rád gondoltam, éjjel is, nappal is.
- S álmodban is rólam beszéltél; hallottam.
- Igazán?
- Hányszor sírtál!
- Látod! Hát miért voltál mindig olyan büszke?
- Ostoba voltam, Netocska. Rámjön néha, aztán eltűnik. Mindig haragudtam rád.
- Miért?
- Azért, mert rossz voltam. Előbb azért, mert te jobb voltál, mint én; azután meg azért, mert papa jobban szeretett téged, mint engem. Apa igen jó ember, úgy-e, Netocska?
- Oh, igen! - feleltem könnyezve, ráemlékezve a hercegre.
- Jó ember, - mondta Kati komolyan, - de mit csináljak vele? Ő mindig olyan... No és aztán, mikor bocsánatot kértem tőled, hát csaknem sírva fakadtam - s ezért megint megharagudtam.
- Jól láttam én, hogy te akkor sírni akartál.
- No hallgass, bolondoska, hiszen te magad is olyan siránkozó vagy! - kiáltott rám Kati, kezével a számat befogva. - No hát nagyon szerettelek volna én téged szeretni, azután meg azt akartam, hogy ki ne állhassalak, de annyira ki ne állhassalak, hogy...
- De miért?
- Mert haragudtam rád. Nem tudom: miért? Azután láttam, hogy te én nélkülem nem tudsz élni és azt gondoltam magamban: no, megállj, majd megkínozlak én téged, te rossz!
- Ah, Kati!
- Kedves lelkem! - mondta Kati, megcsókolva a kezemet; - nos, azután nem akartam veled szóba állni, semmi szín alatt nem akartam. Emlékszel, mikor Falstafkát megsímogattam?
- Ah, hogy nem féltél!
- De nagyon is féltem, - mondta Kati a szót vontatva. - Tudod-e, miért mentem én akkor Falstafhoz?
- Miért?
- Mert te néztél. Mikor megláttam, hogy te engem nézel... Ah! legyen, ahogy' lesz: odamentem a kutyához! Ugy-e, megijesztettelek akkor? Ugy-e féltettél?
- Rettenetesen!
- Láttam. Nagyon örültem én akkor annak, hogy Falstaf elment, ször-nye-teg állat az!
És a hercegkisasszony ideges kacajra fakadt, aztán felemelte égő arcát és állhatatosan kezdett engem nézni. Könnyei mint a gyöngyök peregtek hosszú szempilláin.
- No hát, mi van rajtad, hogy annyira megszerettelek? Oh, te szöszke, te! fehér a hajad, magad olyan tehetetlen, siránkozó vagy, a szemeid kékek, oh, te édes ár-vács-kám nekem, te!!!
S Kati megint elkezdett végnélkül csókolgatni. Néhány könnycseppje arcomra esett. Nagyon meg volt hatva.
- Hiszen én téged úgy szerettelek, de mindig azt gondoltam, hogy nem és nem! Nem mondom meg neki! Milyen makacs voltam! Mitől tartottam, miért szégyeltelek? Most látom, hogy milyen jó így nekünk!
- Kati! Fáj ez nekem, - mondottam magamon kívüli örömömben. - Fáj a lelkem.
- Hallgass meg tovább, Netocska... De ki adta neked a Netocska nevet?
- Mama.
- Mondj el nekem mindent a mamádról.
- Elmondok mindent, - feleltem felindultan.
- Hát az én két csipkés zsebkendőmet hova tetted? Hát a szalagot minek vetted el? Oh, te haszontalanka, hiszen én azt is tudom.
Én felnevettem és fülig pirultam.
- Megállj csak, - gondoltam magamban, - majd meggyötörlek én téged, megvárakoztatlak. Néha meg azt gondoltam: hiszen én őt egyáltalában nem szeretem, ki nem állhatom. Te meg mindig olyan szelíd voltál, kedves báránykám. Aztán mennyire féltem, hogy még azt gondolod rólam, hogy ostoba vagyok! Ugy-e, Netocska, hogy te nagyon okoska vagy? Mi?
- Ugyan mi jut eszedbe, Kati! - feleltem szinte sértődötten.
- Oh, te okos vagy! - mondta Kati határozott, komoly hangon; - ezt én jól tudom. Egyszer, egy reggel felkelve, úgy megszerettelek, hogy az rémítő! Egész éjjel veled álmodtam. Feltettem magamban, hogy a mamához kéredzkedem és vele fogok lakni; nem akarom ezt a lányt szeretni, nem akarom! A következő éjjel, amint el akartam aludni, azt gondoltam: bárcsak eljönne megint, mint a mult éjjel - és eljöttél. Mennyire tettettem magamat, mintha aludnám... Jaj, milyen haszontalanok vagyunk, Netocska!
- S miért nem akartál engem szeretni?
- Csak úgy!... De mit beszélek! Hiszen én mindig szerettelek. Mindig! Azután meg ki nem állhattalak! Gondoltam magamban: egyszer én őt holtra csókolom vagy csipkedem. Így állt a dolog, te kis bolondoskám.
És a hercegkisasszony megcsípett.
- Hát arra emlékszel-e, hogy megkötöttem a cipődet?
- Emlékszem.
- Emlékszem én is; jól esett az neked? Nézlek-nézlek: milyen kedveske, - gondoltam magamban; - megkötöm a cipőjét, ugyan mit fog gondolni? És az nekem is olyan jól esett! És igazán: szerettem volna veled összecsókolódzni... De nem csókoltalak meg. Azután olyan nevetségesnek tartottam az egészet. És egész sétálásunk alatt mindig szerettem volna felkacagni. Nem tudok rád nézni anélkül, hogy a nevetés rám ne jöjjön. Pedig mennyire örültem annak, hogy te magadra vállaltad helyettem a bebörtönöztetést!
Az üres szobát "börtönnek" hítták.
- És féltél?
- Rettentően!
- Nemcsak annak örültem, hogy magadra vállaltad az én vétkemet, hanem annak is, hogy helyettem ülsz. Gondoltam magamban: ő most sír, én pedig oly nagyon szeretem őt! Holnap úgy megcsókolom, de úgy! És nem sajnáltalak, bizony isten nem sajnáltalak, bár sirattalak.
- Én meg nem sírtam, csak azért is örültem.
- Nem sírtál? oh, te rossz lány! - kiáltott fel a hercegkisasszony, heves csókot nyomva ajkaimra.
- Kati, Kati! Istenem, jaj be jó vagy te!
- Ugy-e? No, most azt teheted velem, amit akarsz. Zsarnokoskodjál felettem, csipdess. Kérlek: csípj meg! Galambocskám, csípj meg!
- Bolondoska!
- Hát még mi?
- Esztelenke!
- Hát még?
- Hát még egyszer csókolj meg.
És összecsókolództunk, sírtunk, nevettünk; ajkaink megduzzadtak a csókolódzástól.
- Netocska! Legalább is állapodjunk meg, hogy te mindig velem fogsz hálni. Szeretsz csókolódzni? Csókolódzni is fogunk. Másodszor pedig nem akarom, hogy te annyira szomorkodjál. Miért szomorkodtál? Elmondod, ugy-e?
- Elmondok mindent; de most már nem szomorkodom; vidám vagyok.
- Neked is olyan piros arcodnak kell lenni, mint nekem! Ah, csak itt volna már a holnap! Álmos vagy, Netocska?
- Nem vagyok álmos.
- Akkor hát beszélgessünk.
S még vagy két óráig fecsegtünk. Isten tudja: mi mindenről beszéltünk. A hercegkisasszony legelőbb is elmondta a jövőre való terveit és a jelen körülményeit. Megtudtam, hogy legjobban szereti a papáját, talán jobban, mint engemet. Aztán közösen megállapítottuk, hegy madame Leotard igen jó asszony, egy cseppet sem szigorú. Aztán elhatároztuk, hogy mit fogunk csinálni holnap, holnapután - sőt csaknem húsz esztendőre kiszámítottuk életünket. Kati előadta, hogy a következőképen fogunk élni: egy nap ő fog nekem parancsolni s én minden parancsát teljesítem, másnap pedig megfordítva: én parancsolok s ő ellenmondás nélkül teljesít mindent, azután meg egyformára fogunk egymással rendelkezni; ha pedig valamelyikünk nem engedelmeskednék, akkor - csak úgy látszólag - összeveszünk, de aztán valahogy mentől hamarább kibékülünk. Egyszóval: végtelen boldogság vár reánk. Végre belefáradtunk a fecsegésbe, az én szemeim leragadtak. Kati kinevetett, hogy álomszuszék vagyok, aztán még hamarább elaludt, mint én. Reggel egyszerre ébredtünk fel, hamarosan megcsókolgattuk egymást, mert bejöttek hozzánk s én éppen csak ráértem, hogy a magam ágyába, visszaszaladjak.
Egész nap nem tudtunk mit csinálni egymással a nagy öröm miatt. Egyre bujkáltunk mások elől, nem akartuk, hogy meglássanak bennünket.
Végre elkezdtem neki elmondani az én történetemet. Katit a könnyekig meghatotta elbeszélésem.
- Oh, te rossz lány! Hát mért nem mondtad te ezt el már hamarább? Úgy szerettelek volna, de úgy! És fájt, mikor a fiúk az utcán megvertek?
- Fájt. Nagyon féltem tőlük.
- Oh, a rossz kölykök! Tudod, Netocska, én magam is láttam, mikor az utcán egyik fiú a másikat ütlegelte. Holnap titokban magammal viszem a Falstaf korbácsát s ha olyan fiút látok, hát úgy elverem, de úgy!
Szemei szikráztak a haragtól.
Felrettentünk, ha valaki bejött. Féltünk: nehogy meglássanak, mikor csókolódzunk. Pedig ezen a napon legalább százszor megcsókoltuk egymást. Így mult el ez a nap, így a következő is. Attól féltem, hogy meghalok örömömben és lihegtem a boldogságtól. De boldog életünk nem tartott sokáig.
Madame Leotard köteles volt a hercegkisasszony minden mozdulatáról beszámolni. Három teljes napig figyelt meg bennünket s e három nap alatt annyit látott, hogy volt miről beszélnie. Bement a hercegnéhez és elmondta mindazt, amit megfigyelt, - hogy mi mind a ketten valami önkívületben vagyunk, már három nap óta el nem válunk egymástól, minden pillanatban megcsókoljuk egymást; sírunk, nevetünk, mint a bolondok, szünetlenül fecsegünk, ami ezelőtt nem történt velünk, hogy ő ennek okát nem tudja, de azt gondolja, hogy a hercegkisasszony valami beteges krízisben van s véleménye szerint legjobb lenne, ha mi ketten mentől ritkábban találkoznánk.
- Erre már én régen gondoltam, - felelt a hercegné; - tudtam, hogy ezzel a különös árva leánykával még meggyűlik a bajunk. Amit én ő róla, az ő előbbeni életéről hallottam, az rettenetes. Szemmel látható, hogy nagy hatással van Katira. Azt mondja ön, hogy Kati nagyon szereti őt?
- Ész nélkül szereti!
A hercegné elveresedett a bosszankodástól: féltette tőlem a leányát.
- Az természetellenes, - mondotta. - Ezelőtt úgy kerülték egymást s ennek én, az igazat megvallva, örültem. Bármilyen kicsike még ez az árva leányka, én semmiről sem kezeskedhetem. Reménylem: ön megért engem? Ő már az anyatejjel szítta magába az ő nevelését, szokásait s talán életszabályait is. Nem tudom, mit talál rajta a herceg? Ezerszer is ajánlottam már, hogy adjuk oda valamelyik penzióba.
Madame Leotard pártomat akarta fogni, de a hercegné már elhatározta, hogy elválaszt bennünket. Rögtön küldtek Katiért s lent tudatták vele, hogy a jövő vasárnapig nem fog velem találkozni s ez egy teljes hetet jelentett.
Mindezt én, csak késő este tudtam meg és elszörnyedtem az ijedelemtől. Katira gondoltam és azt hittem, hogy ő a mi elválasztásunkat át nem éli. Magamon kívül voltam búsulásomban és éjjelre rosszul lettem; reggel bejött hozzám a herceg és azt súgta, hogy legyek jó reménységgel. A herceg elkövetett mindent, de hasztalanul: a hercegné nem tágított elhatározásától. Fokonkint egyre jobban kétségbeestem, levert a szomorúság.
Harmadnap reggel Násztyá levelet hozott Katitól. Kati rettenetes kriksz-kraksszal, plajbásszal a következőket írta:
"Téged én nagyon szeretlek. Mamánál vagyok és egyre azon gondolkozom: hogy' szökhetnék el hozzád. Meg is fogok szökni - ezt megmondtam, tehát ne sírj. Írd meg, hogy szeretsz-e még? Én egész éjjel ölelgettelek álmomban és roppantul búsultam, Netocska. Süteményt küldök. Isten veled".
Én is ilyen hangon feleltem neki. Egész nap sírva olvasgattam Kati levelét. Madame Leotard agyongyötrött a dédelgetéseivel. Este megtudtam, hogy felkereste a herceget és tudatta vele, hogy harmadszor is bizonyosan megbetegedem, ha Katit nem láthatóm s hogy megbánta, amit a hercegnének jelentett. Kikérdeztem Násztyát, hogy mit csinál Kati? Azt felelte, hogy Kati nem sír, de rettenetesen halvány.
Reggel Násztyá suttogva mondta nekem:
- Menjen őfényességéhez.[3] A jobboldali lépcsőn menjen le.
Megélénkültem a reménységtől. A várakozástól pihegve futottam és benyitottam a herceg szobájába. Kati nem volt ott, de egyszerre csak megölelt hátulról és hevesen megcsókolt. Nevetés, sírás... Kati egy pillanat alatt kiszakította magát karjaimból, felmászott az apjára, felugrott annak a vállára, mint a mókus, de nem maradt ott sokáig, hanem leugrott a divánra. Letelepedett mellé a herceg is. A hercegkisasszony sírva fakadt örömében.
- Papa, be jó ember vagy te, édes papám!
- Bolondoskák! Mi történt ti veletek? Micsoda nagy barátság ez? Micsoda szeretet?
- Hallgass, papa, te nem érted a mi dolgunkat.
S mi újra egymás karjaiba borultunk.
Elkezdtem Katit közelebbről megnézni. Három nap alatt megfogyott. A pirosság lekopott arcocskájáról és helyére halványság lopakodott. Sírva fakadtam szomorúságomban.
Végre felhangzott a Násztyá kopogtatása. Ez annak a jele volt, hogy Katit keresik. Kati úgy elsápadt, mint a holt.
- Elég volt, gyerekek. Mindennap fogunk találkozni; Isten veletek és áldjon meg benneteket az Isten! - szólt a herceg.
Nagyon meg volt hatva, amint ránk nézett; de nem jól számított. Este híre jött Moszkvából, hogy a kis Szása nagyon beteg és az utolját járja. A hercegné elhatározta, hogy másnap rögtön odautaznak. Mindez oly hamar történt, hogy én semmit sem tudtam egész addig, míg a hercegkisasszonytól elbúcsúztam. A búcsúzást maga a herceg akarta s a hercegné csak nehezen egyezett belé. A hercegkisasszony nem tudott hova lenni.
Én ész nélkül szaladtam le és a nyakába borultam. Az úti hintó már a bejárat előtt állt. Kati, amint meglátott, felkiáltott és elájult. Én csókolgatni kezdtem őt. A hercegné Kati életrekeltésével bajlódott. Végre a hercegkisasszony magához tért és újra megölelt engem.
- Isten veled, Netocska, - mondotta elmosolyodva s arcán valami érthetetlen kifejezéssel; - ne nézz úgy rám, nincs semmi bajom, nem vagyok beteg; egy hónap mulva visszajövök. Akkor aztán nem válunk el egymástól.
- No, elég! - mondotta a hercegné nyugodtan, - induljunk.
De a hercegkisasszony még egyszer hozzám jött és görcsösen szorított karjaiba.
- Életem! - suttogta ölelése közben. - A viszontlátásra!
Még egyszer, utoljára megcsókoltuk egymást s a hercegkisasszony eltünt - sokára, nagyon sokára. Csak nyolc év mulva találkoztunk ujra.
- ------------------------------------------------------------------------------------------
Szándékosan beszéltem el ilyen részletesen gyermekkoromnak és Katival való találkozásomnak ezen történetét. De a mi történetünk el nem különíthető. Az ő regénye - az én regényem is. Mintha az lett volna a sorsom, hogy ő vele találkozzam, mintha el lett volna végezve, hogy ő én velem találkozzék. De nem is akartam lemondani arról az élvezetről, hogy még egyszer visszaképzeljem magamat gyermekkoromba... Elbeszélésem most már gyorsabban fog haladni.
Életem egyszeribe valami csendességbe jutott s mintha újra felébredtem volna, mikor tizenhatéves elmultam.
De még néhány szóban meg kell emlékeznem arról is, hogy mi történt velem, mikor a hercegi család Moszkvába utazott.
Madame Leotard-ral maradtunk vissza.
Két hét multán küldönc érkezett, aki tudtul adta, hogyha hercegéknek Pétervárra való visszajövetelét bizonytalan időre elhalasztották. Minthogy pedig madame Leotard családi körülményei miatt Moszkvába nem utazhatott, a hercegi háznál való alkalmaztatása megszűnt; de azért megmaradt ugyanannál a családnál, csak átment a hercegné legidősebb lányához, Mihajlovna Alekszandrához.
Mihajlovna Alekszandráról még eddig nem szóltam, nem is láttam őt, mindössze csak egyszer. Ő a hercegnének még első férjétől való leánya volt. A hercegné származása valahogy' homályos volt, első férje valami bérlő. A hercegné, mikor másodszor férjhez ment, nem tudta, hogy mit csináljon a leányával. Hogy valami fényes házasságot köttessen vele, arra gondolni nem lehetett. Igen mérsékelt hozományt adhatott vele; végre ezelőtt négy évvel sikerült egy gazdag és meglehetős állású emberhez feleségül adni. Mihajlovna Alekszandra új társaságba került és egészen új világot látott maga körül. A hercegné évenkint kétszer szokta őt meglátogatni; mostoha-apja, a herceg ellenben minden héten elment hozzá Katival együtt. De az utóbbi időben a hercegné nem szerette, hogy Kati a mostoha-testvéréhez járjon s a herceg csak titokban vitte el őt magával. Kati imádta a mostoha-testvérét. Pedig egészen ellentétes természetűek voltak. Mihajlovna Alekszandra vagy huszonkétéves, csendes, szelíd, szerető szívű asszony volt; mintha igen szép vonásait valami titkolt bánat, valami rejtegetett szívbeli fájdalom felhőzte volna be. A komolyság, ridegség éppen úgy nem illett az ő angyalian fényes vonásaihoz, mint a gyász a gyermekhez. Lehetetlen volt őt látni és mély rokonszenvet nem érezni iránta. Halvány volt s mikor először láttam őt, azt mondták, hogy hajlandósága van tüdőbetegségre. Nagyon elvonultan élt, nem szerette a látogatásokat s ő sem járt látogatóba, akár csak valami kolostori lakó. Gyereke nem volt. Emlékszem, hogy egyszer eljött madame Leotardhoz, hozzám lépett és érzelmesen megcsókolt. Egy szikár, meglehetősen élemedett férfi volt vele, akinek könnyek gyűltek a szemébe, mikor engem meglátott. Ez B. hegedűs volt. Mihajlovna Alekszandra megölelt és azt kérdezte: akarok-e az ő leánya lenni és nála lakni? Ránéztem, felismertem benne az én Katim testvérét s tompa szívfájdalommal öleltem meg őt, megfájult egész kebelem... mintha valaki megint azt mondta volna rám: "szegény árvácska". Mihajlovna Alekszandra a hercegnek egy levelét mutatta fel nekem. A levélben néhány szó volt rólam s azokat én halk sírással olvastam el. A herceg megáldott, hosszú életet és boldogságot kívánt és arra kért, hogy szeressem meg az ő másik leányát. Kati is írt néhány sort. Azt írta, hogy most már nem válik el anyjától.
És este átköltöztem, más családhoz, más házba, ujemberek közé, másodszor is elszakítva szívemet mindentől, ami nekem oly kedves, már oly rokon volt. Gyötört a lelki fájdalom, mikor átköltöztem...
Most uj történet kezdődött.