Netocska/IV.
- IV.
Lassankint felgyógyultam; de mikor ágyamból már egészen felkeltem, elmém még azután is valami dermedtségben volt és sokáig nem birtam megérteni, hogy voltaképen mi történt velem. Voltak pillanatok, melyekben úgy rémlett, hogy álmodom s szerettem volna, hogy minden, ami velem történik, egyszerűen álommá váljék. Este elaludva abban reménykedtem, hogy valahogy megint a mi szegényes lakásunkon fogok felébredni s meglátom apámat és anyámat... Végre azonban felfogtam helyzetemet s lassankint világos lett előttem, hogy egyedül maradtam, idegen embereknél vagyok. Most éreztem először, hogy árva vagyok.
Mohón szemléltem mindent, ami oly váratlanul történt körülöttem. Eleinte minden különösnek, csodálatosnak látszott, minden zavarba ejtett: az új arcok is, az új szokások és a régi hercegi ház szobái, amelyek - mintha most is látnám, - nagyok, magasak, pompásak voltak, de olyan komorak, sötétek, hogy én komolyan nem mertem egy-egy nagyobb, hosszabb teremben elindulni, attól félvén, hogy eltévedek bennük. Betegségem még nem múlt el egészen, s benyomásaim sötétek, nyomasztók voltak az ünnepiesen komor lakásban. Ezenkívül kis szívemben egyre növekedett valami, magam előtt sem világos búbánat. Bámészkodva álltam meg valamely kép, tükör, szép művű kandalló vagy szobor előtt, mely utóbbi mintha készakarva bújna meg mély fülkéjében, hogy onnan jobban megvigyázhasson és megijeszthessen engem; megálltam, aztán elfelejtettem, hogy minek álltam meg, mit akarok, miről kezdtem gondolkozni s csak mikor felocsúdtam, akkor lepett meg a zavar és félelem és szívem erősen dobogott.
Azok közül, akik betegségemben meglátogattak, az öreg doktoron kívül leginkább megtetszett nekem egy, már éltesebb, komoly tekintetű, de igen jóságos, engem mély részvéttel nézegető férfi arca. Ennek arcát szerettem meg valamennyi közt a legjobban. Nagyon szerettem volna vele beszédbe eredni, de féltem; ez az úr mindig komolynak látszott, szakadozottan, keveset beszélt és soha egy mosoly nem látszott ajkain. Maga X. herceg volt az, aki engem megtalált és a házába vett. Mikor gyógyulni kezdtem, látogatásai egyre gyérebbek lettek. Legutoljára nyalánkságokat s valami képes gyerekkönyvet hozott nekem, megcsókolt, keresztet vetett rám s kért, hogy legyek vidámabb. Így megnyugtatván engem, hozzátette, hogy nemsokára egy barátném lesz, éppen olyan kis lány, mint én vagyok s ez az ő Kató leánya, aki most Moszkvában van. Azután beszélt valamit a gyerekei dadájával, egy éltes francia nővel, aztán az engem kiszolgáló leánnyal, figyelmükbe ajánlott engem s erre elmenvén, teljes három hétig nem láttam őt.
A herceg nagyon visszavonultan élt a házában. A ház nagyobb felét a hercegasszony foglalta el; néha ez is hetekig nem találkozott a herceggel. Később észrevettem, hogy a háziak is keveset beszéltek róla, mintha nem is lakott volna a házban. Mindnyájan tisztelték, sőt szerették is, amint látszott, de úgy nézték, mint valami különös, furcsa embert. Úgy látszott, mintha ő maga is érezte volna, hogy ő igen különös, másoktól elütő ember s ezért azon volt, hogy mentől ritkábban mutatkozzék a többiek előtt. Alkalomadtán majd sokat és sokkal részletesebben fogok róla szólani.
Egy reggel tiszta, finom fehérneműt, fekete színű, fehér plörőzzel diszített ruhát adtak rám, melyet én szomorú megütődéssel néztem, megfésültek s a felső szobákból levezettek a hercegné alant levő szobáiba. Mikor eléje állítottak, úgy álltam meg, mintha lábaim legyökereztek volna; soha még én olyan fényt és pompát nem láttam. De ez a benyomás csak pillanatnyi volt és elsápadtam, mikor meghallottam a hercegné szavát, aki azt parancsolta, hogy vigyenek hozzá közelebb. Mikor öltöztettek, én azt hittem, hogy valami kínvallatásra visznek, bár az Isten tudja: honnan jött ilyen gondolatom. Általában véve valami különös bizalmatlansággal léptem az új életbe, bizalmatlan voltam minden iránt, ami körülvett. De a hercegné igen szíves volt hozzám és megcsókolt. Bátrabban kezdtem ránézni. Az a nagyon szép hölgy volt, akit akkor láttam meg, mikor eszméletlenségemből magamhoz tértem. De azért egész testemben remegtem, mikor kezet csókoltam neki és nem birtam hozzám intézett kérdéseire felelni. Leültetett maga mellé egy alacsony kerevetre. Úgy látszik, hogy ezt a helyet már előre készítették nekem. Látható volt, hogy a hercegné célja nem volt egyéb, mint velem megbarátkozni, engem magához édesgetni és anyám helyét teljesen elfoglalni. De én sehogy sem birtam megérteni, hogy ilyen helyzetbe jutottam és nem igen tetszettem meg a hercegnének. Pompás képeskönyvet adtak a kezembe, hogy azt nézegessem. A hercegné valakinek levelet írt, néha szünetet tartott az írással, és megint szóbaállt velem, de én zavarba jöttem, akadoztam és nem tudtam valamirevaló feleletet adni. Röviden szólva: bár nem mindennapi volt a történetem, s ebben nagy szerepe volt a sorsnak, mondhatni: titokzatosságnak és általában sok volt benne az érdekfeszítő, a megmagyarázhatatlan, sőt a fantasztikus, én magam mégis a legközönségesebb, megrökönyödött, sőt ostoba gyereknek bizonyultam, mintha csak dacolni akartam volna melodramatikus beállításommal. Különösen nem tetszett a hercegnének az ostobaságom s úgy látszik: mihamar megismert engem, amiért persze csak magamat vádolhatom. Három óra tájon megindultak a látogatások s a hercegné egyszeribe figyelmesebben és szívesebben kezdett bánni velem. A látogatók kérdéseire azt felelte, hogy az én történetem rendkívül érdekes, aztán előadta azt franciául. Elbeszélése alatt rám nézegettek, fejeiket csóválták, felkiáltoztak a vendégek. Egy fiatalember rám irányozta szemüvegét, egy illatszerektől szagos öreg uracska meg akart csókolni, én meg sápadozva, pirongva, szememet lesütve, ültem, nem mertem megmozdulni, reszkettem. A szívem sajgott, fájt. Elképzeltem magamat a multba, padlás-szobánkba, eszembe jutott apám, a hosszú, néma esték, anyám, - és mikor anyámra gondoltam, kiperdültek könnyeim, elszorult a torkom és szerettem volna elszaladni, eltűnni, egyedül maradni... A látogatók távozása után a hercegné arca észrevehetően elkomorult. Most már kedvetlenebből nézett rám, szakadozottabban beszélt, különösen nyugtalanított az ő átható, fekete szeme, melyet néha egész negyedóráig is rám szegezett, és félve láttam erősen összeszorított, vékony ajkait. Estére felvittek. Lázzal aludtam el, éjjel felébredtem, búsultam és sírtam beteges álomlátásaim miatt; reggel újra kezdődött az egész, levittek a hercegnéhez. Végre, mintha már ő is megunta volna, hogy a látogatóknak elbeszélje az én történetemet, a vendégek pedig azt, hogy felettem sajnálkozzanak. Hiszen olyan közönséges gyerek voltam: "híjával minden bávaságnak", mint ahogy a hercegné - egy éltesebb hölggyel négyszemközt beszélve - magát kifejezte, mikor az azt kérdezte, hogy "u-gyan, nem untat-ja-e a hercegnét az énvelem való foglalkozás?" - Egyszer egy este aztán végkép elvittek onnan s én többé oda vissza nem tértem. Így végződött az én pártfogoltságom; különben pedig szabadságomban állt, bárhová is járnom és azt tennem, ami tetszett. Én meg nem tudtam megülni egy helyen az én nagy, beteges búsulásommal és örültem, ha távozhattam a komor, nagy szobákból. Emlékszem, hogy nagyon szerettem volna beszélgetni a házbeliekkel; de féltem, hogy megbosszantom őket, hát inkább magamra maradtam. Legkedvesebb időtöltésem az volt, hogy bevettem magamat valamely félreeső szögletbe, vagy valamely bútordarab mögé s ott elgondolkoztam mindazon, ami velem történt. De mily különös! Mintha elfeledtem volna a végét annak, ami velem a szüleimnél történt, elfeledtem volna az egész szörnyű történetet. Előttem csak képek tünedeztek fel, csak tények jelentkeztek. Természetesen: mindenre emlékszem: az éjszakára, a hegedűre, apámra, emlékszem: mint adtam át neki a pénzt; de mindezeket az eseményeket átgondolni, megvilágosítani nem birtam. Csak a szívem lett tőlük nehezebb, s mikor visszaemlékezéseimben ahhoz a perchez jutottam, melyben anyám holtteste mellett imádkoztam, azonnal hideg borzongott rajtam végig; reszkettem, nyöszörögtem, aztán oly nehéz lett a lélegzésem, úgy fájt a kebelem, úgy dobogott a szívem, hogy ijedten szaladtam ki megbúvó szögletemből. Különben nem egészen igaz, amit mondtam, t. i., hogy egészen magamra hagytak: fáradhatatlanul ügyeltek rám és pontosan teljesítették a herceg rendelkezését, aki meghagyta, hogy nekem teljes szabadságot engedjenek, ne korlátozzanak semmiben, de soha szem elől ne veszítsenek. - Észrevettem, hogy időnkint a háziak vagy a cselédség közül valaki betekinthetett abba a szobába, amelyben tartózkodtam, aztán megint szó nélkül távozott. Ez a figyelem csodálkozásba ejtett s némiképen nyugtalanított engem. Nem tudtam megérteni, hogy miért teszik ezt velem. Mindig azt hittem, hogy engem valami célból tartogatnak, s hogy azután valamit akarnak velem csinálni. Emlékszem, hogy mindig szerettem volna valahová messzire távozni, hogy szükség esetén elrejtőzhessem. Egyszer felmentem a főlépcsőre. Ez csupa márványból volt, széles, bevonva szőnyegekkel, megrakva virágokkal, gyönyörű vázákkal. Minden forduló lépcsőn két-két, rendkívül cifrán öltözött, magas termetű ember ült szótlanul, keztyűsen, vakító fehér nyakkendővel. Meglepetten néztem rájuk és semmiképen sem birtam felfogni, hogy minek ülnek ezek itt olyan szótlanul, csak egymást nézegetve s miért nem csinálnak semmit sem.
Ezek az én magános bolyongásaim tetszettek nekem leginkább. De más oka is volt annak, amiért felülről lejöttem. Fent lakott a hercegnek egy öreg nénje, aki úgyszólván soha ki nem mozdult a lakásából. Ez az öregasszony élénken bevésődött emlékezetembe. Csaknem ő volt a házban a legtekintélyesebb személy. A vele való érintkezésben a lehető legszigorúbb etiketthez tartották magukat s még az annyira büszke és hatalmas hercegné is kötelességének ismerte, hogy hetenkint két meghatározott napon felmenjen és látogatást tegyen a néninél. Ez a látogatás rendszerint délelőtt folyt le; száraz beszélgetés kezdődött köztük, melyet néha ünnepies hallgatás szakított meg, e szünet alatt az öreg néni vagy suttogva imádkozott, vagy olvasóját pergette. A látogatás nem ért véget hamarább, mint azt a néni akarta, aki felkelve a helyéről, ajkon csókolta a hercegnét s ezzel tudatta, hogy a találkozás véget ért. Régebben a hercegnének mindennap meg kellett látogatni ezt a rokonát; de később az öreg asszony kívánságára könnyítettek ezen a kötelességen s a hercegnének az a teendője maradt, hogy a hét többi öt napján minden reggel tudakozódott a néni egészsége felől. Lehet mondani, hogy a nagyon öreg hercegnő csaknem kolostori életet élt. Agg szűz volt és mikor harminc évét betöltötte, bezárkózott egy kolostorba, ahol tizenhét évet töltött, de nem vette fel az apácai fogadalmat, aztán elhagyta a kolostort, Moszkvába jött, hogy testvére, özvegy L. grófné közelében lehessen, aki évről-évre betegesebb lett, meg hogy kibéküljön másik nőtestvérével, X. hercegnével, akivel több, mint húsz évig haragot tartott. De ezek az öreg hölgyek - amint mondják - egy napig sem éltek békességben, százszor is el akartak válni, de végre nem váltak el egymástól, mert végre is belátták, hogy nem lehetnek el egymás nélkül, ha csak nem akarnak az unalom és az öregség prédáivá lenni. De bármennyire nem volt is valami vonzó az ő ünnepies unalmassággal fűszerezett életük, mely az ő moszkvai termeikben berendezkedett, az egész város kötelességének tartotta, hogy megtisztelje látogatásával a három remete-nőt. Úgy tekintették őket, mint az arisztokrata szokások és hagyományok letéteményeseit, mint a törzsökös bojár-világ élő krónikáit. A grófné igen sok jó emléket hagyott maga után és derék asszony volt. A Pétervárról Moszkvába jövők ő nála tették első látogatásaikat. Akit ők elfogadtak, azt mindenütt elfogadták. De a grófné meghalt s a megmaradt nő-testvérek elváltak egymástól; az idősebbik, X. hercegnő Moszkvában maradt, hogy a gyermektelenül meghalt grófné után maradt örökséget átvegye, a kolostori életet is megpróbált, fiatalabb testvér pedig átköltözött Pétervárra, öccséhez, X. herceghez. Viszont a herceg két gyermeke: Kati és Sándor Moszkvában voltak, hogy szórakoztatására, vigasztalására legyenek az egyedül maradt nagynéninek. A hercegné nagyon szerette gyermekeit, de nem mert szólni, mikor azoktól el kellett válnia még akkoriban, mikor a kiszabott gyász ideje letelt. Elfeledtem említeni, hogy ez a gyász még tartott az egész hercegi házban, mikor engem oda bevettek, de aztán nemsokára véget ért.
Az öreg hercegkisasszony egészen fekete ruhát viselt, egyszerű szőrkelméből és apró ráncokba szedett, vasalt fehér gallérkát hordott, amellyel olyan volt, mint valami szegények-házabeli asszony. Soha le nem tette az olvasóját, ünnepiesen kocsizott ki a misékre, egész napokig bőjtölt, fogadta különféle egyházi személyek és előkelőségek látogatását, szent könyveket olvasott, egyszóval: apáca-életet élt. Fent a csend félelmes volt; nem lehetett egy ajtót sem megnyikorítani: az öreg hölgy oly éber volt, mint valamely tizenötéves leányka és rögtön kiküldött megtudakolni, hogy mi okozta a zajt, vagy a legkisebb neszt is? Mindenki suttogva beszélt, lábujjhegyen járt s a szegény francia nő, aki maga is öreg volt, végre is kénytelen volt lemondani kedvenc lábbelijéről, a sarkas cipőről. Mert a cipő-sarkak ki voltak tiltva.
Megérkezésem után két héttel az öreg hercegnő leküldött, hogy felőlem tudakozódjék: miféle vagyok, ki vagyok, hogy jutottam én be a házba stb. - Azonnal és nagy tisztelettel szolgáltak neki a kellő felvilágosítással. Erre másik követ jött a francia nőhöz, azzal a kérdéssel, hogy mért nem mutattak be még eddig engem az öreg hercegnőnek? Erre megeredt a lótás-futás: elkezdtek engem fésülni, megmosták arcomat, kezeimet, amely anélkül is mindig tiszta volt, tanítottak, hogy miképen lépjek be, hogy hajtsam meg magamat, vidáman nézzek, mit mondjak, - egyszóval: egészen kiütöttek a sodromból. Majd újabb követ ment - most már a mi részünkről - a hercegnőhöz azzal az ajánlattal, hogy kívánja-e hát a kis árvát látni? erre tagadó válasz érkezett, de a bemutatásra határidő tűzetett ki: holnap, a mise után. Egész éjjel nem aludtam s később mondták, hogy egész éjjel félrebeszéltem, mintha a hercegnő előtt megjelenve, attól bocsánatot kértem volna. Végre elkövetkezett az én bemutatásom. Kistermetű, töpörödött öreg nőt láttam meg, aki roppant nagy karosszékben ült. Fejével intett felém, feltette a pápaszemét, hogy jobban megnézhessen. Emlékszem rá, hogy egyáltalában nem nyertem meg a tetszését. Megjegyezte a hercegnő, hogy én egészen vad vagyok, hogy nem tudom magamat helyesen meghajtani, nem tudok helyesen kezet csókolni. Megkezdődött a kérdezősködés s én alig feleltem valamit, de mikor apám és anyám került szóba, sírva fakadtam. Az öreg hölgynek éppen nem tetszett, hogy elérzékenyültem, de különben csillapítani kezdett és biztatott, hogy helyezzem minden reménységemet az Istenbe; azután megkérdezte, hogy mikor voltam utoljára templomban s minthogy alig értettem a kérdését, mert hiszen az én nevelésem igen el volt hanyagolva, hát az öreg hölgy végképen elszörnyűködött. Hivatták a hercegnét. Tanácsot ültek és elhatároztatott, hogy a legközelebbi vasárnap el kell vinni engem a templomba. Addig is megígérte az öreg hercegnő, hogy imádkozni fog értem, de mindjárt kivezettetett, mert - szavai szerint - igen nyomasztó benyomást gyakoroltam rá. Nincs abban semmi különös, nem is lehetett ez másképen. De az már látható volt, hogy nem tetszettem meg; még aznap megüzenték, hogy nagyon zajos vagyok, hogy az egész házban hallható a lármám, holott egész nap nesztelenül húztam meg magamat: világos, hogy az öregnek az egész csak úgy rémlett. De azért másnap is megjött ugyanaz az üzenet. Megesett pedig, hogy ekkor elejtettem és összetörtem egy csészét. A francia nő és valamennyi lány-cseléd kétségbe volt esve s engemet rögtön áttelepítettek a legtávolabb eső szobába, hová valamennyien a legnagyobb szörnyűködéssel kísértek el.
Nem tudom már: mivel végződött ez a dolog. Csak azt tudom, hogy örültem, mikor lementem és egyedül bolyonghattam a nagy szobákban és tudtam, hogy ott senkinek sem alkalmatlankodhatom.
Egyszer egyedül ültem egy alsó teremben. Szememet kezemmel betakarva, fejemet lehajtva ültem ott, magam sem tudom, mennyi ideig. Folytonosan gondolkoztam; még éretlen eszem nem birta meghatározni búbánatomat s lelkemet egyre nehezebbnek, nyomottabbnak éreztem. Egyszerre csak valaki halkan megszólított:
- Mi lelt téged, szegénykém?
Felnéztem: a herceg volt; arcán mély részvét látszott; én oly leverten, oly boldogtalan tekintettel néztem rá, hogy arra könny gyűlt az ő nagy kék szemébe.
- Szegény kis árva! - mondotta, fejemet megsímogatva.
- Nem, nem árva! Nem! - szóltam én sóhajtva, mialatt minden részem megremegett, felizgult. Felálltam helyemről, megfogtam és csókokkal, könnyekkel borítottam el a herceg kezét, könyörgő hangon ismételve, hogy: nem, nem árva! nem!
- Gyermekem, kedves Netocskám, mi bajod? mi lelt?
- Hol van anyám? hol van a mamám? - szóltam zokogva s nem birva tovább fájdalmammal, tehetetlenül borultam le az ő térdeire; - hol van a mamám? Mondd meg, galambocskám, hol van a mamám?
- Bocsáss meg, gyermekem... Ah, ráemlékeztettem a szegénykét! Mit tettem! Jer velem, Netocska, jer!
Megfogta a kezemet és gyorsan elvezetett magával. Lelke mélyéig meg volt hatva. Végre egy szobába értünk, melyet én még nem láttam.
A szoba képekkel volt beaggatva. Alkonyodott. Az örök-égő lámpák élénken égtek az aranyos és drágakövekkel ékesített szentképek előtt. A ragyogó ékítmények közül szentek arcai látszottak ki. Köröskörül minden annyira nem hasonlított más szobák berendezéséhez, oly titokzatos, komor volt, hogy én egészen meg voltam lepetve és szívemet félelem szállta meg. Emellett oly beteges hangulatom volt! A herceg letérdepeltetett a Szűz Anya képe előtt és maga is letérdelt mellém.
- Imádkozzál gyermekem, imádkozzál; imádkozzunk mind a ketten! - mondotta halk, szaggatott hangon.
De én imádkozni nem tudtam; meglepődtem, sőt megijedtem; eszembe jutottak apámnak amaz utolsó éjen, anyám holtteste mellett mondott szavai és idegrohamot kaptam. Betegen feküdtem le s betegségem ezen második szakában majd meghaltam. Íme: hogyan történt ez az eset:
Egy reggel ismerős hangot hallottam. Sz-cz nevét említették. Valaki a háziak közül ejtette ki ezt a nevet az ágyam mellett. Összerezzentem; körülrajzottak a visszaemlékezések s ezektől gyötörtetve, tépelődve feküdtem valóságos eszméletlenségben, magam sem tudom: mennyi ideig.
Nagyon későn tértem magamhoz. Sötét volt. Az éjjeli mécs kialudt és a leány-cseléd, akit a szobába mellém rendeltek, nem volt ott. Egyszerre csak távoli zenét hallottam. A hangok időnkint teljesen elhallgattak, időnkint egyre erősebben zendültek meg, mintha közeledtek volna. Nem tudom: micsoda érzés vett erőt rajtam, micsoda szándék támadt egyszerre beteg fejemben. Kikeltem ágyamból, s nem tudom: hol vettem annyi erőt, hogy gyászruhámba felöltözve, kimentem a szobából. Sem a második, sem a harmadik szobában nem találtam egy lelket sem. Végre kiértem a folyosóra. A zene egyre jobban volt hallható. A folyosó közepéről lépcső vezetett le; erre szoktam én lejárni a nagy szobákba. A lépcső fényesen ki volt világítva; lent jártak-keltek; elbújtam egy szögletbe, hogy észre ne vegyenek s mihelyt csak lehetett, lesiettem a másik folyosóra. A zene a szomszéd teremben hangzott; ott zaj volt, beszélgettek, mintha ezer ember gyűlt volna össze. A folyosóról a terembe szolgáló ajtók egyike roppant nagy méretű, kettős szárnyú, piros bársony függönnyel volt díszítve. Felemeltem az egyik szárnyat és a két függönyszárny között megálltam. Szívem úgy dobogott, hogy alig birtam lábaimon megállni. De néhány perc után leküzdöttem izgatottságomat s végre félre mertem vonni a másik függöny szélét is. Istenem! A roppant nagy, komor terem, amelybe én nem mertem belépni, most ezer gyertya fényétől ragyogott. Mintha fénytenger özönlött volna felém: sötéthez szokott szemeim a fájdalomig megkápráztak. Illatos lég, mint meleg széláradat, csapta meg arcomat. Rengeteg sok ember járt alá s fel; amint látszott mind örültek, vidámak voltak. A hölgyek pompás, világos ruhákban voltak; mindenfelé megelégedettségtől sugárzó szemeket láttam. Megbűvölten álltam. Úgy rémlett, mintha mindezt én láttam volna valahol, valamikor, álmomban... Eszembe jutottak az esti szürkületek, eszembe jutott a mi padlás-lakásunk, a magas ablak, messze lent az utca a csillogó lámpákkal, az átelleni ház vörös-függönyös ablakai, a kapu előtt álló kocsik, a büszke lovak dobogása és prüszkölése, kiabálás, zaj, az ablakokon mutatkozó árnyak s a messziről hallható, halk zene... Hát itt volt az a paradicsom, itt! - gondoltam magamban, - hát ide szerettem volna én apámmal jönni! E szerint nem volt ez csak látomány. Igen, mindent így láttam én az én ábrándjaimban, álomlátásaimban. Betegségtől felhevült képzelődésem fellobogott a fejemben s szemeimből valami megérthetetlen elragadtatás könnyei csordultak ki. Szemeimmel apámat kerestem: "neki itt kell lennie, ő itt van", - gondoltam és szívem dobogott a várakozásban, lélegzetem akadozott. De a zene most elhallgatott, zaj keletkezett s az egész termen át valami suttogás támadt. Mohón nézegettem az előttem feltünedező arcokba, fel akartam valakit ismerni. Egyszerre csak valami szokatlan mozgás keletkezett a teremben. Egy emelvényen magas termetű, szikár öreg embert láttam meg. Halvány arcával mosolyogva, minden oldalra szögletesen hajlongott; kezében hegedű volt. Mély csend állt be, mintha mindenki visszafojtotta volna lélegzetét. Minden szem az öregre volt szegezve, várakoztak. Az öreg felvette a hegedűt és vonójával megérintette a húrokat. Megkezdődött a hegedű-játék s én úgy éreztem, mintha hirtelen elszorult volna a szívem. Véghetetlen búval, lélegzetemet visszatartva hallgattam a hangokat; fülemben valami ismerős hang zendült meg, mintha én már hallottam volna azt valahol; mintha szívemben valami rettenetes, félelmetes dolognak előérzete támadt volna. A hegedű erősebben kezdett zengeni, a hangok gyorsabban, áthatóbban peregtek. Mintha valami kétségbeesett jajgatás, panaszos sírás, valakinek ehhez az egész sokasághoz intézett reménytelen esdeklése hallatszott volna s végre fájdalmas kétségbeeséssel hallgatott el. Szívemnek mindez egyre ismerősebbnek látszott. De szívem hinni nem akart, összeszorítottam fogaimat, hogy fájdalmamban fel ne nyögjek, megkapaszkodtam a függönybe, hogy el ne essem. Néha behunytam s újra kinyitottam a szememet, várva, hogy mindez talán csak álom, hogy valamely szörnyű pillanatban felébredek és átálmodtam azt az utolsó éjjelt, hallottam ugyanezeket a hangokat. Szememet kinyitva, meg akartam bizonyosodni, mohón néztem a sokaságon - de nem! ezek más emberek, más arcok voltak. Úgy tetszett, mintha valamennyien vártak volna valamit, éppen úgy, mint én s mintha éppen úgy szenvednének, mint én; úgy tetszett, mintha valamennyien rá akartak volna kiáltani azokra a szörnyű jajgatásokra és nyögésekre, hogy hallgassanak el, ne kínozzák a lelkeiket, de a jajgatások és nyögések egyre bánatosabban, panaszosabban, hosszasabban áradoztak. Végre felhangzott az utolsó, rettenetes, hosszú sikoly és nekem egész valóm megremegett... Most már kétségtelen! Ez ugyanaz a sikoly. Ráismertem, hallottam már s most éppen úgy bele hasított az a szívembe, mint akkor, azon az éjszakán. "Apám, apám!" - villant meg agyamban, - "ő itt van, ez ő; ő hí engem, az az ő hegedűje!" Mintha az egész hallgatóságból feljajdulás szakadt volna ki - és roppant tapsolástól zúgott a terem. Mellemből kétségbeesett, éles sírás szakadt ki. Nem birtam tovább magammal, félre rántottam a függönyt és berohantam a terembe.
- Papa, papa! Te vagy! hol vagy? - kiáltottam szinte magamon kívül.
Nem tudom már, hogy futottam oda a magas öreg emberhez; utat engedtek, félre álltak előttem. Fájdalmas felkiáltással rohantam hozzá; azt hittem, hogy apámat ölelem meg. Ekkor valaki megfogott a hosszú, csontos kezével és felemelt a levegőbe. Valakinek fekete szeme nézett rám, mintha tüzével meg akart volna égetni. Ránéztem az öregre: "nem! ez nem az én apám; ez az ő meggyilkolója!" - gondoltam magamban. Valami önkívület fogott el és úgy rémlett, hogy az emberek kacajra fakadtak s hogy ez a kacaj elterjedt az egész teremben, felkiáltások hallatszottak. Elájultam.