Nem bánom hogy paraszttá

Népdalok és mondák (1. kötet)
szerző: Erdélyi János
Nem bánom hogy paraszttá

Nem bánom, hogy paraszttá születtem,
Csak azért hogy gulyássá lehettem.
Eb cserélne cserép palotával,
Vagy életet közvényes nagyurral.

Kis királyság az én állapotom,
Igazgató törvény bunkós botom.
Országom az egész baromjárás,
Nagy potentát egy révbeli gulyás.

Hat bojtárnak vagyok fejedelme,
Igy tisztelnek: gazd uram, ő kelme.
Gulya keríti be cserényemet,
Hat komondor estrázsál engemet.

Magamban is helyén van a lélek,
Sem zsiványtul sem vadtul nem félek.
Ha szegény is, de magamé vagyok;
Szolgálatba szabadságért állok.

Mikor jobbágy kaszál, gyüjt, azt mondom,
Urdolgára nincsen semmi gondom.
Feles fűvel vagy arató részszel
Nem gondolok, könnyebb élni készszel.

Van ég alatt lakni bátorságom,
Városinál nagyobb szabadságom.
Mást nem bántok, engem se bántson más.
Hajh! be boldog egy révbeli gulyás!

Nem veszek rám posztó köpönyeget,
Az és ellen ha zápor fenyeget.
Kiforditom a bandámat szőrrel,
Vagy készűlök a galléros szürrel.

Ha látom a förgeteg idejét,
Begyűröm a süvegem tetejét.
Csak ugy nézem az időt alóla,
Még a jég is visszapattog róla.

Becsülöm én pásztori gunyámat,
Nem cserélem szürömet, bundámat
Tekintetes ur décz bundájával,
Sem plebánus reverendájával.

Gazdagságra nincs semmi szükségem,
Van egészség, ahoz eleségem.
Hord a gazda jó heti kenyeret,
Főzeléket, szalonnát, eleget.

Nem kell, nincs is sok drága pogyászom,
Vetett ágyra kis székről nem mászom.
Édes anyám szoktatott padkára,
Nem is vágyok soha vetett ágyra.

Még azt mondják, nincs asztalom, székem,
Bárónak sincs annyi, mint én nékem.
Enyim minden halom, s álló partja,
Eszem iszom, mikor kedvem tartja.

Ha tarisznyám vetem a vállamra,
Velem jár, kel az éléskamara.
Bogrács, veder, szolga, fa, vaskanál,
Mindenem van; mi is kell több annál?

Azért élek jól, mint hal a vizben,
Vendégség van mindennap négy izben.
Még sem szerzek gyomorgörcsöt véle,
Mert a trakta mindig csak egyféle.

Hajnal előtt kitörlöm a csipát,
Fohászkodás után gyujtok pipát.
Szemlélődöm gulya közt sétálva,
Nincs-e hiba, nincs-e megdézmálva.

Ha látom hogy nincsen semmi hibám,
Alám gyüröm bőrszéknek a bundám.
Kenyeremből karéjt kanyarítok,
Rá fanyársrul szalonnát pirítok.

Délben, ha kész bográcsos ebédem,
Körűlülik vélem a cselédem.
Ugy jól lakom forditott kásával,
Mint egy goróf husz harmincz táljával.

Ebéd után ha rám jön az álom,
Gyepen vetett ágyamat találom;
Jobban nyugszom bokrok árnyékában,
Mint beteg ur fűszeres ágyában.

Hevertemből ha kelek frissülve,
Elballagok danolva, fütyülve.
Gulyámat sétálva legeltetem,
Az itató felé terjengetem.

Vizmeréssel mozgatom testemet,
Megujitja vizmerés éhemet.
Majd tarhonyát eszem vacsorára,
Osztán gyujtok tüz mellett pipára.

De azért hogy illy együgyün élek,
Szép szint, erőt pappal sem cserélek.
A melly uram nem hiszi, tisztelem,
Tessék gyepen megbirkozni velem.

Bár szegődjék más ennél jobb bérre,
Bábolnára vagy Mezőhegyesre,
Mi megélünk révbeli pusztában,
Erdős János ur szolgálatában.

Mert annak ad isten, a kit szeret,
Illy jó gazdát, illyen jó kenyeret.
Házamban is ez az utolsó sor,
Haj, be boldog egy révbeli pásztor!