Naplójegyzet

A Wikiforrásból
Naplójegyzet
szerző: Somlyó Zoltán

Ó, ha leirni tudnám, oly kéjjel, ahogy volt:

– A száraz köd befolyta a szennyes korridort,
szaladtam föl, beléptem. Sötét volt a szobám.
A gyufa kéken sercent s nincs egy fűtésnyi fám
e vad cefet hidegben, karácsonyi napon!
Egyet rúgok a kályhán s a könnyem csurgatom.

Az asztalon papirlap, rajt a gyorsfőzőm áll,
– no várj! mondom magamba, te boszorkány, igyál! –
Egy rossz sörösüvegből szeszt öntök most belé
és forró teát főzök a bánatom fölé.

Már hadonász a kék láng és sustorogva forr
a meleg viz felette. S a kicsi kék csupor
mily édes és türelmes s mily kormos a szegény!
No, most két ujjnyi teát s befödni könnyedén.

… Be furcsa: három napja, vagy több is már talán,
hogy nem beszéltem lánnyal, – igy csöndbe gondolám, –
be furcsa, három napja: csütörtök, péntek – és
ma már szombat!… Eh, meddő a sok reménykedés!

A téli nők kacérak és még kevélykedők.
Vagy – tán te bús fajankó, még visszavárod Őt?…
… Kacagni kell!… Igaz, ni: majd elfeledtem ezt,
egy képeslap, ma kaptam s most érdekelni kezd.

Titokzatos két rózsa az egyik oldalon,
egy kérdőjel alatta s pontok, egész halom.
És a nevem, az ucca s a házszám, semmi más,
hevenyén ceruzával odavetett irás.

Be furcsa… Három napja… No, most kész a teám,
leszüröm óvatosan, mint egy süldő leány;
még három kocka cukrot s tán két kanál rumot. –
A képeslap irása oly ferde és unott,

tán nem is nékem küldték! Vagy ki küldte nekem!…
S hogy a rumot teámba belécsepegtetem,
kezem, mint tiszta lánykéz, e percben oly fehér
és lányosan vonaglik csuklóm felett a vér.

S ahogy a torkom éri a langyos, barna lé,
a szám, mint szende lányé, úgy biggyed lefelé.
Megdermedek: a mellem! a mellem! – hisz ez Ő!
Hogy ring, hogy tüzel, feslik és milyen pihegő.

S hogy megtelik a combom! s a térd, hogy gömbölyül!
S a vér, hogy elsötétült a húsomban fölül!
S hogy érzek mostan mindent: egy rongy élet tüzét,
férfi tragikus szomját és egy fáradt szüzét…

A téli nők kacérak és mind kevélykedők.
Fagyoskodó fajankó, vissza ne várjad Őt!
Kacagni kell!… De csöndben elhagyom a kezem,
megcsókolom és lassan rájaereszkedem.