NEGYEDIK FEJEZET,

NEGYEDIK FEJEZET,
szerző: Dsida Jenő

melyből kiderül, hogy a fájdalomnál erősebb a jóság

(Oly strófákban zengjen most az ének,
amilyenekben rímét Dante rótta
öröklétet adván Beatricének!

Mert hogy a földön nem volt Dante óta
ily fennkölt tárgy, ily méltóan keresztény,
hogy elzenélje lágy költői flóta,

mint amiről most szó fog esni, ez tény, -
sem arra méltóbb lélek Violánál,
hogy híre éljen túl a teste vesztén.)

...Pihenve fűnél és megállva fánál,
beteg csigánál alig szaporábban
értünk oda, hol roppant szomorán áll

kerékküllőig külváros porában
az autóbusz, mint ócska barna bárka.
(Mily furcsán hat e gép a tercinában)

Itt gyülni kezde homlokomnak árka,
mert annyi pénzt, amennyi kell a jegyre,
sehogysem tudtam összeszedni, bárha

kilenc zsebemben is matattam egyre
és két jegyről már rég nem álmodozván,
csak annyi kellett, hogy kifussa egyre.

Tünődve álltunk ott az utca hosszán,
majd Viola is példámat követte
kis táskájában szorgosan motozván.

Minden garasnak ujjongtam felette
s épp annyit tudtunk így előkotorni,
hogy a jegy árát összesen kitette.

Tönkrement kártyás hajnalfele holmi
nyerésen úgy nem buzdult volna, mint én,
hogy Violának nem kell gyalogolni.

Szerelmesem örvendett rajta szintén.
Én búcsut vettem, s Tintikével útnak
eredtem, vissza búcsucsókot intvén,

keskeny vonalán gyomvert gyalogútnak,
amely mellett a békés szürkületben
jókedvü vízerek zubogva futnak.

Egyszerre olyan furcsa méla lettem,
mint karácsonykor kisgyerek-koromban,
mikor égett a gyertyafény felettem

s nekem, dúskálva annyi drága lomban,
bár álmosan, nagyon fájt elszakadnom
a kis szobától, hol fenyőfalomb van,

de nem volt szabad többé ott maradnom
és mentem lassan, visszanézve hévvel,
mint akit hátra édes akarat von,

szájamban még a sütemény ízével,
orromban a karácsony illatával
s többet epedtem, mint aludtam éjjel:

így telve lelkem mostan Violával,
meleg szerelme illatát szagoltam,
érezve: ajkam íze is reá vall

s új gerjedéstől szomjasan, bomoltan
szerelmes arcom folyton visszabámult,
hogy minden kicsi kőben megbotoltam.

Így visszanézve: jaj, miként elámult
szemem s miképen torpant meglepetten
lábam a képtől, mely elémbe tárult:

nem hinné senki, olyan hihetetlen,
ha nem tudnék tanut idézni mingyárt,
mivel kutyámmal láttuk ezt mi ketten.

A gép már messze gyors kerekein járt,
de Viola még vesztegelt a sarkon.
Előtte koldusasszony, keblein tárt

rongya cafatban, kis porontya markon,
(szopni akart a száraz anyamellen,
de nem tudott és sírdogált kitartón).

Viola nem bírt tenni szíve ellen,
mely könnyes lett és puha, mint a vatta
s oly mozdulattal, amely csupa kellem,

minden pénzét a bús anyának adta.
Majd mint vezér, ki súlyos sebesült bár,
de legnagyobb győzelmét most aratta

s hiába vére itt-ott átalüt már,
kemény mosollyal léptet felmagasztalt
útján, ahol az ünneplés s az üdv vár,

Viola is, bár égő kínt tapasztalt,
öntudattal, hogy úgy van jól, amint tett,
büszkén indult, amerre vitt az aszfalt

s merről a város kéklő tornya intett.