Népek

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Halotti versek
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
III. Népek
1804-ben keletkezett.

Halotti versek

REVELATIO*, PHILOSOPHIA NÉLKŰL


  És én, hogy példát is hozzak a népekről,
Miként képzelődtek azok a lélekről,
Vagy kettőt említek, kit a szent hagyomány
Útján nem vezet még az ész és tudomány,
Kik a bévett vallás álmában nyúgosznak,
Állatként éreznek s kicsit gondolkoznak.
  A scythák, tatárok s akik az éjszaknak
Fagyos vagy mérséklett öve alatt laknak,
Azt tartják s reménylik, hogy ezen testekkel,
E kívánságokkal és e szükségekkel,
Amellyekkel bírnak földi életekbe,
Egy ehhez hasonló helyre költöznek be.
Hogy ott nyilazással töltik napjaikat
S büszkén ugrattatják délceg lovaikat.
Azért, ha meghalnak, sírjokba rakatják
Mindazt, aminek ott hasznát gondolhatják.
Ki nem marad onnan a kard a kopjával,
Vagy a nyusztos kalpag ráró bokrétával,
A buzgány, a puzdra, a varrott sátorok,
A csigás szerszámok s több becses bútorok.
S az így felkészített sírjánál az úrnak
Kutyát, lovat, szolgát s ágyast agyonszúrnak.
  Példáúl halljátok egy lappon érzését,
Ki látván halála elközelgetését,
Megnyúgodt vadsággal, hideg reményjében
Ezt mondja megásott sírjának szélében:
„Légyen vége életemnek, nem bánom, légyen vége!
Hajtó szellő csónakomnak fájdalmim keménysége.
Ni, hogy mosolyognak felém, közepén is a kínnak,
Ezer szép istenasszonyok udvarából Odinnak*,
Kiket a hatalmas Odin*, az isteneknek ura
Állított ki kastélyából előmbe a kapura.
Már a kékszemű Valkirák a legjobb sert készítik,
Már Odin* palotájában az asztalt is terítik,
Hol vaddisznó-sódort eszem a boldog istenekkel
S a kopjákról beszélgetek a harcon elestekkel,
És ott Karinton apámmal a felső helyen ülök
S odvas kaponyákba töltött zab-sertől részegűlök.
Valhallának kies* földe, hová most kell bújdosni,
Hol a mohos szirt pompáját tiszta tó szokta mosni,
Hol a szép nyírfabokrokat aranyos zúz teríti,
S ha esső és, a nyíl húrját meg nem pőtyögösíti;
Fogadj, fogadj bé engemet! nem hazudtam, nem féltem,
Nem loptam el más tarándját*, harc és fegyver közt éltem.
Odin* előtt félelemnek szavával nem állok meg!
Lefolytak éltem napjai: mosolyogva halok meg.” –
  Lám, melly boldogító a vallás érzése!
S bár illy együgyű is, lelket ád ihlése.
Hányszor vigasztalja ez a néger szívét,
Mikor már nem bírja elcsigázó mívét,
Mikor a potosi* bányák éjjelében,
Az élet és pokol kölcsönös szélében,
Hol csak jajszók s bilincscsörgések hallatnak,
A rabság s a kínok már lelkéig hatnak,
S a pogány keresztyént átkozván magába,
Elszánva ugrana az ércek kohába.
De csak visszahátrál, letörli könnyeit
S a tágas tengerre fordítja szemeit,
Melly hazája között, ahová vágyódik,
S nyomorgatásának földje közt hánykódik.
Gondolja: majd eljő az a perc végtére,
Mellyben elér ő is a kínok végére,
És az esti szellők lágymeleg szárnyain
Általrepül lelke a tenger partjain,
S majd otthon egy tarka publikánná* válván,
Őseivel egyik fáról másra szállván,
Zengi új örömét és elmúlt kínjait
S átkozva a kávés-kertek vad urait.
  Ez, amit így képzel a feketék neme,
Az északi s déli hitnek egy láncszeme.
Mert ahol a tisztelt elefántok laknak,
S ennivaló fészket a madarak raknak,
A fázó Imaus* bérceitől fogva,
Ameddig a déli tenger ér zajogva,
Földünk legszelídebb s legrégibb nemzeti,
Chína és India s a jó szag szigeti
Azt hiszik, hogy csupán e testé a halál,
A lélek megmarad, csakhogy más testbe száll. –
Bizonyos számok van, mondják, a lelkeknek,
S egy kies* planéta lakások ezeknek,
S ha e boldogságban vétkezni találnak,
Számkivetés gyanánt e földre leszállnak.
Itt a durva testet magokra öltözvén,
Egy állatból másba sokáig költözvén,
Végigtapasztalják e bú-baj világát
S elfelejtik első létek méltóságát.
Ha egy testek meghal, poklokra hányatnak
És a fúriáknak kezekbe adatnak,
Hol, ha a kiszabott büntetést kiállják,
Az istenek másik állatban próbálják,
Most egy jó ifjúban, majd egy szép leányban,
Kígyóban, kutyában, féregben, fácányban. –
Közbe megtörténik, hogy büntetésében
Árnyék-módra bolyong az ég üregében;
Sokszor a tengerek mélyére lökődik,
Onnét a kietlen szárazra vetődik,
Felcsapódik a nap tűzkemencéjébe
S vissza a levegő zúgó örvényjébe;
Maga s minden dolgok irtózva útálják,
S az elementumok visszahajigálják.
Ezer esztendőkig tart így e vándorlás,
Míg a sok kín, próba, bánat és gyakorlás
A mennyből szállt lelket úgy ki nem tisztítja,
Hogy virtusát semmi már nem mocskosítja:
Ekkor a Teremtő magához felvészi
S önnön istensége részesévé tészi. –
  Bangó* képzelődés! – de nem bolondság a',
Háromszáz milliom ember boldogsága.
Ez a hit csinálja őket csendesekké,
Jókká, dolgosokká, mértékletesekké;
Ez okozza, hogy ők a vért nem kívánják
S még az állatot is kímélik és szánják;
Emiatt nem fognak kardot gyilkolásra,
Puskát védelemre, ágyút hódításra.
Külömben illy gazdag országnak lakosi,
Gyémánt-hegyek s arany-bércek birtokosi,
Kiknél a fűszerszám erdőszámra fekszik,
Kiknek gyomjaival Schönbrunn* is dicsekszik,
Kiknek lakóhelyek az Édenbe ese,
Kikre minden szorúl, és ők senkire se, –
Régen azt tehetnék földünk több részével,
Amit most London tesz Gánges mellyékével.
  Bóldog! ki a tündér románok* helyébe
Útazók írásit forgat a kezébe,
Mellyekben szintannyi a sok viszontagság,
Az emberi virtus, ész és balgatagság,
Szinte annyi szelíd s vad scénák festetnek,
Mennyit a firkálók nem is képzelhetnek;
S ami több, mind igaz, ami itt íródik,
Ami a képzésbe vagy szívbe nyomódik;
S mikor végig vittük a könyvet s a napot,
Mind tudomány, amit az elménk megkapott. –
Aki ásítozva űl toalettjéhez
S únalommal nyúl egy útazó könyvéhez,
Kis olvasás után emberré kezd lenni,
Földekről, népekről esméretet venni,
Rátalál helyére e nagy plánétában,
S mi ő az emberi nemzetnek láncában?
Azt érzi, hogy ott jár és ébren álmodik,
Egyre tanúl s múlat, henyél s okosodik.